Hogyan lett a deckalé s a silladri

Hogyan lett a deckalé s a silladri

Az ördög tánca (a szerző illusztrációja)

Fenyőből deckalé

 

A mi történetünk több szálon is fut, de a képzeletbeli talányos állításokon túl még csak nem is valós időben zajlik. Ám a hihetőségét a múlt és a jelen idők kavarodása esetünkben meg nem kérdőjelezheti.

  Isten tudja, hogyan lehetséges az: a hajdani, vagyis a bibliai idők és a mai világi történéseink mily rejtett úton-módon találkozhatnak? Talán van valamiféle titkos átjáró, amelyről a halandóknak csak halovány sejtésük lehet…

  Mindenesetre az idő folyásának sajtlyukassá lékelésével még mi is hihetővé tudjuk tenni az isteni és az ördögi tevékenységek világot működtető párharcát. Nem hazugságokat állítunk. Mert ha nem is pontosan úgy zajlott minden, ahogyan leírtuk, mégis megfejtéseket kínálunk a talányos történésekre. De ha hibáznánk is, lelkünk rajta… Ahogy azt mifelénk mondani szokás: Isten majd megbocsát mindenekért.

  Most pedig, valamiféle miheztartás végett, némi kötekedéssel elkezdjük a mondandónkat.

  Elsőként nem többet, de nem kevesebbet állítunk, mint hogy mi rosszul tudjuk még a karácsonyfa szakrális történetét is.

  Mert az bizony nem teremtve, hanem valahol menet közben, csak úgy magától: lett!

  És akármennyire is megbecsüljük manapság, egykor a karácsonyfa csak egy tekintélytelen, nevesincs, szúrós, Erdély földjén bőséggel elterjedt növény volt. Amivel viszont nagyon jól bé lehetett fűteni a kuptorba. Elsősorban, hogy télen a székelyeket meg ne vegye a Jóisten hidege.

  Nem tudni, hogy régen még mire használhatták, de oly kellemetlenül szúrós tüskelevelei vannak, hogy derékaljnak biztosan nem.

  Egyre azonban mégis igen: a deszkájából készített hordóban a deckalé, azaz a zöld tobozos pálinka érlelésére. El is nevezték hamar-gyorsan: pálinkafának. Így egy kicsit az ördögé is volt, merthogy elég rossz irányba vitte el az emberiséget.

  De azóta már jól felvitte az Isten a rangját. Megkímélte, megáldotta, még becsületes nevet is adott neki. Pálinkafa kizárva! Fenyőfa lett a neve.

  Ennek két oka is volt. Az egyik, hogy amikor meggyújtották, nemcsak meleget adott az embereknek, hanem világosságot is. Merthogy igen nagy fénnyel ég.

  A másik, hogy mivel a leveleit télire sem hullajtja el, így egy jó ideje az örök élet jelképeként Krisztus urunk fénylő dicsőségét is hirdeti. Immár több mint kétezer éve minden karácsonykor, a Megváltó születésének emlékére, fényt, ünnepélyt és áldást is hoz mindnyájunk életébe.

  Akkor dicsőítik Jézus Krisztust imigyen: fény Ő. Azaz hát: fenyő.

  Csakhogy rögtön az árnyékába húzódzkodott Lucifer is!

 Így lett aztán a: lucfenyő.

Amikor Lucifer táncra tanította a székelyeket

 

Lucifert okkal félték mindenütt.

  Nevezték őt már Ürdüngnek, Űrdöngnek, Belphegornak, Belzebubnak, Lucifernek, s hogy elkerüljék a vele való találkozást, még főgonosznak vagy kanördögnek is. De bármikor, bárhonnan is valamely nevén szólították, előserkent a burlongjából. Készenlétben állt mindig, s odatermett, ahol szükség lehetett rá.

  Néha azonban előfordult, hogy irányt vétett. Amikor karácsonykor hírét vette a Kisjézus megszületésének, már zuhutolt is felfelé a pokolból. Fel, csak fel, Betlehembe! De nagyon szetetett, és valahogy elvétette a csapóajtót. Így nem Betlehembe, hanem Bukovinába érkezett.

  Kellemetlenül érezte magát, mert járt már ott nemegyszer. A románokkal, mócokkal, huculokkal, de még a gurálokkal elég könnyen szót értett, mert hasonszőrűek voltak. Csak a dacos, furfangos, csúfondáros székelyekkel nem jutott dűlőre sehogy. Azok valahogy mindig kitűntek a többitől, kiszámíthatatlanok voltak. Egy párszor ki is toltak vele, ezért a legszívesebben most elkerülte volna a velük való újabb találkozást. De a kecskelábaival csak előrefelé tudott haladni, hátrafelé meg csak rugódni. Csupán az vigasztalta, hogy ha adott, kapott is valamit tőlük cserébe: egy kis talpraesettséget, furfangot, góbéságot, ami azért nem semmi.

  Mindezekért cserébe persze ő is adott nekik valamiket. Többnyire azonban alattomos és ártalmas dolgokat: hiszen az volt a tanult mestersége, hogy ott ártson, ahol csak lehet. Ezért tanította meg a székelyeket a pálinkafőzés pokoli tudományára s élvezetére. A deckalétől azonban a székelyek lerészegedtek, és még hamarabb lerongyolódtak, mint általában. Csakhogy olyan fából faragták őket, hogy ettől még jól is érezték magukat! Ezért hozta rájuk a pipázás haszontalan és szörnyen büdös élvezetét is. De ebből még pénzt is csináltak, mert termeszteni kezdték a dohányt.

  S akkor még, hogy el ne unják magukat: kitalálta a táncot, amivel végképp megbolondíthatta volna őket. Na, ez meredekebb feladat volt, és itt is más eredménnyel számolt.

  A tánc régebben még nem is létezett. Az emberek nem is igazán tudtak ünnepelni… unták tehát magukat. Ha néhanapján ünnepeltek valamit, összezsúfolódtak ugyan, s egy-egy kicsit danáltak, de leginkább csak úgy tettek, mintha jól éreznék magukat. Ájtatoskodtak, zsolozsmáztak s mit tudom én… a végén mindig összevesztek mindenen. Ez volt minden szórakozásuk.

  Az ürdöng tehát Betlehem helyett váratlanul egy falusi lakadalom kellős közepébe csöppent. Rögtön felismerte a környezetet, már korábban is járt Andrásfalván. Kint hideg volt, a csűrben akolmeleg, s hogy véletlenül se tessékeljék ki onnan, valami távolabbi nyepótnak adta ki magát, akit elfelejtettek meghívni.

  Ahol innep van, van ott deckalé is, gondolta magában, s elvigyült a vendégek között. De leülni nem tudott, mert nem volt elég szék. Így csak álldogálás közben nyeste bé a pálinkát, amivel kínálták. Látta, hogy a vendégek már csak a csóré földet nézegetik, s hogy a vőlegény és a hazai is majd elaludnak ültükben. Szívesebben bújtak volna már párnacihébe.

  Ahogy így múlatta az időt, nagyon megfogta a görcs a rosszabbik lábát!

  Egyszer valami andrásfalvi korhely legények rávették, hogy részeg fejjel fejjen meg egy bikát, s akkor az felrúgta volt. (Annyit se mondott, hogy nyekk.) S most, hogy a görcstől megszabaduljon, tappogni kezdett. De a sutuban valakik énekelgettek, s a kettő valahogy összeállt ritmusra! Ez feltűnt a népnek, mert kezdték erőst hegyezni a fülüket. Lesték, hogy ezt meg mi lelte.

  De végül megtetszett nekik, és egyesek utánozni kezdték! Nevették, s egy ideig velük nevetett az ördög is. Ekkor a toporgását megtűzdelte még valami bakugrásokkal, de ettől a nép felbátorodott, mindenki ott tolongott, s azt utánozta, amit látott. Kettőt előre, a harmadikat curukkra, megismételve, hajladozva, tappogtatva, sántikálva, forgolódva, s mit tudom én, hogyan, egyre ügyesebben.

  Nem erre számított, s ettől úgy feldühödött Lucifer! Még a tenyerét is összecsapkodta mérgében. Végül dühében már akkorákat dobbantott a repedt patáival, csak úgy csattogott belé a csűr. (Na, ebből lett később a csapásolás.) Úgy beléfeledkeztek a táncba, hogy reggelig nem hagyták pihenni egy percet sem. Ahogy az ördög ropta, úgy a lakadalmas nép. Alig tudott elbúcsúzni, s megszabadulni tőlük. Táncolva kísérték ki. (Ebből lett később a vendégküldő tánc, s amit büdös vornyíknak neveztek el, az ördög tiszteletére.)

Cifrázta az ördög az útját

 

A bukovinai székelyeket az ördög tanította meg táncolni s mulatni. Kezdtek is el sűrűbben összejárogatni. Egyre több lett a lakadalom, s szaporább a gyermekáldás, ami később az elvándorlásukhoz vezetett.

  De most még csak a tánc volt a fontos számukra, amely Bukovinában azért lett olyan sokféle, mert egymástól, de később még más népektől is el-ellesték az új figurákat. Azóta is ropják, cifrázzák a forgó-ugrósokat: valcert, stájert, trompolkát, mazurpolkát, klazurpolkát, eignálpolkát, kaluppot, szapora kaluppot, viszáskaluppot, rizgetőst.

  Vannak azóta lépős-dobogósok és a forgós kontratáncaik is: bemenős, toppantós, kétfelé toppantós, háromtoppantós, rop-rop, diótörő, viricses, gólyás, ruzsán, az ajtóig meg vissza, le Cibényig s még fésűs. De nehogy szó érje a ház elejét, mert a lakadalmakra a legszebbeket tartogatják. Esküvőkor a tánc hármas rendjét tartják illőnek: a hazai táncát, a silladrit és a magyarost.

  A hétfélést az al-dunai székelyek a mai napig táncolják: a csattogtatóst, fenyegetőst, suszterost, kaszást, köszöntőst, ez az Ádámét…

  De mi lett közben az ördöggel? A tánctól úgy feldagadt mindkét patája, hogy járni is alig tudott, nem is gondolt már Betlehemre. Mindenki szerencséjére inkább hazaindult.

  A lakadalmas nép azonban megtanult szépen táncolni. A Kisjézus békésen szendereghetett, az álmát nem zavarta meg semmi. Erőt gyűjtött, hogy majdan szebbé tegye a világot. Lucifer pedig vissza is bújhatott volna a vackára, hogy gyógyítsa magát, mielőtt újabb meggondolatlan kalandba keveredik.

  De még nem volt vége. Ahogy nagy részegen hazafelé sántikált, valamelyik szénakazalnál rossz irányba fordult, s úgy eltévedt megint, mint Mózsi a kakukkos órával. A Tatroson túl, egészen a moldvai csángóknál kötött ki. Olyan fáradt volt már, hogy bebújt valami balán kutya elhagyott óljába. Ott aztán békén kialudta magát, de úgy teli lett tetűvel, bolhával, hogy amikor felébredt, mind körbevakarództa a környék falvait: Belényest, Pusztinát, Magyarfalut… Mígnem Sóstázlónál beléesett a megáradt patakba, elmerült, ott veszett nyoma.

  Úgy hírlik, hogy azon a környéken még ma is sok a bolha.

  A bolháktól való vakaródzást úgy emlegetik: boricázik az ördög.

  Vagy: oláhozik a bolha.

  S azt is mondják, hogy: cifrázza az ördög az útját.

  Ebből a történetből lett a csángók borica tánca, az oláhos és az „az ördög útja”, másképpen: a „drumul dracului”.

deckalé: fenyővíz, borókapálinka

silladri: bukovinai székely tánc, legényes és páros

drumul dracului: ördög útja moldvai csángó körtánc

Tóth Eszter Zsófia

A mézeskalács házikó

– Meglepetés! – nyitott be egy nap vidáman Kriszta néni, a némettanárnő a gimnáziumi osztálytermünkbe. Kriszta néni dauerolt frizurát viselt, és mindig csinosan...

Tóth Eszter Zsófia

A mézeskalács házikó

– Meglepetés! – nyitott be egy nap vidáman Kriszta néni, a némettanárnő a gimnáziumi osztálytermünkbe. Kriszta néni dauerolt frizurát viselt, és mindig csinosan...

Tóth Eszter Zsófia

A horog

– Úgy kezdődött – kezdett bele a történetbe apa –, hogy amikor kisfiú voltam, a nagyapáddal jártam a Zala-partra horgászni. Ő mindig hozott magával egy filléres...

Tóth Eszter Zsófia

A horog

– Úgy kezdődött – kezdett bele a történetbe apa –, hogy amikor kisfiú voltam, a nagyapáddal jártam a Zala-partra horgászni. Ő mindig hozott magával egy filléres...

Fehér István

A látogató

I. Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is,...

Fehér István

A látogató

I. Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is,...

Jódal Rózsa

Amikor elfogy az erő

A lépcsősor huszonvalahány fokának mintegy közepénél tartott, amikor hirtelen azt érezte, nem képes tovább kézben tartani a kávézaccal félig telt vödröt....

Jódal Rózsa

Amikor elfogy az erő

A lépcsősor huszonvalahány fokának mintegy közepénél tartott, amikor hirtelen azt érezte, nem képes tovább kézben tartani a kávézaccal félig telt vödröt....

Klamár Zoltán

Lovak

Háború volt, halálos télben rühes lovak közt dülöngéltem. Katonalovak voltak, árvák, a poklok útjait bejárták. (Nagy László: Katonalovak)   Zord,...

Klamár Zoltán

Lovak

Háború volt, halálos télben rühes lovak közt dülöngéltem. Katonalovak voltak, árvák, a poklok útjait bejárták. (Nagy László: Katonalovak)   Zord,...

Ficsku Pál

Világvége-sirató

Elhúzom a nótádat, gyerek, mondta a férfi, azon a különleges keveréknyelven, amit a hegyi emberek beszélnek, és ami a síksági ember fülének egyszerre esik kellemetlenül...

Ficsku Pál

Világvége-sirató

Elhúzom a nótádat, gyerek, mondta a férfi, azon a különleges keveréknyelven, amit a hegyi emberek beszélnek, és ami a síksági ember fülének egyszerre esik kellemetlenül...

Patak Márta

Szeretlek, kicsim

Kasszírnő volt a lokálban, ahol én bárzongorista, mondta szemével a férfi, és ránézett az asszonyra, aki otthonosan befészkelte magát a vonatülésen, és le is...

Patak Márta

Szeretlek, kicsim

Kasszírnő volt a lokálban, ahol én bárzongorista, mondta szemével a férfi, és ránézett az asszonyra, aki otthonosan befészkelte magát a vonatülésen, és le is...

Ficsku Pál

Menny és pokol

Kié? Te! – kérdezte a lány. Hát a tiéd.   Ott állt előttem meztelenül egy kakukkfűtenger közepén, fehér mellein és vörös ölén siklott a hold. A...

Ficsku Pál

Menny és pokol

Kié? Te! – kérdezte a lány. Hát a tiéd.   Ott állt előttem meztelenül egy kakukkfűtenger közepén, fehér mellein és vörös ölén siklott a hold. A...

Tóth Eszter Zsófia

A kárpótlási jegy

– Nézd, Klári – mondta Bence, és bevett egy egész Donald rágót a szájába. Majd fújt egy óriási rágógumi gömböt. – Hű –...

Tóth Eszter Zsófia

A kárpótlási jegy

– Nézd, Klári – mondta Bence, és bevett egy egész Donald rágót a szájába. Majd fújt egy óriási rágógumi gömböt. – Hű –...

Agárdi Gábor

Isten fizesse meg!

Gregoire kicsiny könyvesbódéja sötétebb árnyalatú volt a többi zöld doboznál. Úgy tekintett rá, mint egy parányi butikra, ahol varázslatot vehettek a...

Agárdi Gábor

Isten fizesse meg!

Gregoire kicsiny könyvesbódéja sötétebb árnyalatú volt a többi zöld doboznál. Úgy tekintett rá, mint egy parányi butikra, ahol varázslatot vehettek a...