„A napokban fagyok várhatóak.”
Hűha! Emlékezett rá, előző évben hányszor fagyott be a kovácsoltvas kapu kulcslyuka. Öngyújtóval, gyufával olvasztgatták a belsejében ragadt jégkristályt. Később ők is beszerezték az agyonreklámozott jégolvasztót. Ugyan, van-e még belőle?
Kibattyogott a kamrába, és sokáig matatott a sok papír- és vászonzacskó, doboz, tégely, lekvárosüveg között a polcokon. A feléről már nem tudta, mire szolgál. Mennyi felesleges holmi! Egy élet hordaléka. Alaposan át kellene válogatni őket, és a felét kidobni. De ebben a hidegben? Brr! Majd. Majd a nyáron.
– Megvagy! – csípte nyakon az egyik ragacsos üvegecskét.
Jókedvűen meglötyögtette – volna, de az bizony nem adott magáról életjelet. A magasba emelte, hogy a lámpafényben jobban lássa. Vaksi szemével sokáig vizslatta, de sajnos csak egy fogpiszkálónyi mézsűrűségű réteg tapadt meg az alján. „No, ebből sem lesz már énekes halott!”
Fogalma sem volt róla, hol vásárolta annak idején – sok évvel ezelőtt. De még ha emlékezne is rá: hol vannak már azok a szűk, naponta felsepregetett görbe utcácskák, amelyeknek még a pázsitos járdaszegélyén is mindig virág nyílott, és hol vannak azok az apró magánüzletek! Mintha az egész város fenekestől felfordult volna. Majd megkérdezi a szomszédot. Az sokat jár-kel, mester lévén jól ismeri az üzleteket.
Autóbusszal el is érte a megadott címet. Megvolt az évi nyugdíjasbuszjegye, örült, hogy végre használhatja. Hiszen már alig mozdul ki.
A busz zsúfolásig megtelt, úgy kapaszkodtak a vasrudakba, fogantyúkba, egymásba az utasok, mint a heringek. Neki azonban, rápillantva, szinte azonnal helyet kerestek. „Üljön csak le, bácsika… Ott… ott balra van egy szabad hely. Ugye, átadod a helyed a bácsikának, fiam?” „Méghogy bácsika!” – dohogott magában, és igyekezett kihúzni lassan, de megállíthatatlanul egyre kihívóbban púposodó görnyedt hátát. Az ünneplő szürke télikabátját húzta fel, amelyet eddig megkímélt, jelentősebb alkalmakra tartogatott, de most, hogy végre ő is útra kel és városnézőbe indul, úgy érezte, végső ideje, hogy kicsit megszellőztesse. Maga is meglepődött, mennyire örül a váratlan kiruccanásnak.
Vásárlás után nem indult azonnal vissza. Gondolta, ha már kimozdult, körülnéz kicsit a városnak azon a részén.
Mennyi toronyház! Ezt az utcát nem ismeri… Ezt sem. A névadóját sem… Teljesen megváltozott ez a környék…
Megint egy nagyáruház. Mennyi van belőlük! S ez a rengeteg ember! Eddig egy fia ismerőssel sem találkozott. Azelőtt… Valamikor úgy érezte, a fél várost ismeri.
Barátságosan sütött a nap, kellemes volt a séta, de lassan úgy érezte, fárad. Lehuppant egy padra. Vadonatúj pad, még csillogott rajta a festék, de egy lécét már kitörték. Nem volt kényelmes rajta ücsörögni, szúrta a sovány, meglappadt fenekét. Mélyeket lélegzett.
A pad mellett kétoldalt frissen elültetett fácskák egész sora. Gondosan lécekkel vették őket körbe, nehogy meghajlítsa őket egy hirtelen jött szélroham. Nini, a biztonság kedvéért még ki is kötötték őket. Elismerően mosolygott. Hiába, a városi kertészet aztán megadja a módját. De… jól látja? A két legközelebbi mégis derékba van törve. Illetve talán csak hajlítva. Ez lehetetlen! Felállt, megtapogatta az egyiket, majd a földön heverő madzagdarabbal igyekezett úgy-ahogy visszakötözni a támfához. Talán megmarad azért. Szívósak ezek a kis jegenyék. Ismeri őket, valaha sokat foglalkozott, kísérletezett velük.
Elfáradt, visszaült. Lehunyta a szemét. Talán el is bóbiskolt.
Arra riadt fel, hogy fázik. Haza kellene menni.
– Itt hol áll meg a kilences? – kérdezte meg a járókelőktől.
Senki sem tudta. A vállukat vonogatták. „Itt nem is állt meg soha” – mondta valaki.
Felállt, tovább-baktatott. Kicsit szédült.
– A kilences? Kérem… Vagy a tizenegyes – fordult időről időre egy-egy barátságosabb kinézetű elhaladóhoz. A fejüket rázták, ő pedig tovább-botorkált.
– Üljön a tizenhármasra – ajánlotta valaki.
– Inkább a tizenkettesre – ajánlotta egy másik.
Zavartan kapkodta a fejét, és csak ment, ment tovább vaktában.
Később felült valamelyikre. Mintha le is szállt volna, hogy újra felszálljon egy másikra. Volt, hogy feltuszkolták. „Ez a megfelelő lesz, meglátja” – biztatták.
– Haza akarok menni! – ismételgette magában konokul.
– Hol lakik?
– A Dušan cár utcában kell leszállnom – suttogta. Mintha a levegő is fogyóban lett volna körülötte.
Megint autóbuszban ült, valaki a jegyét is szabályosan bekattintotta. Később leszállt, mert azt mondták, itt szálljon le, s ő szédülő, kissé kótyagos fejjel lekászálódott.
Ismeretlen volt a környék, az emberek.
Hol vagyok? Haza akarok menni! – motyogta.
Egy kerítésbe kapaszkodott. Később egy villanykarót karolt át, úgy pihent. Egyre nehezebben lélegzett.
– A kilences? Itt áll meg? – kérdezte elhaló hangon valakitől, akit valahogy már csak homályosan látott.
– Itt. Most szállt le? Hová igyekszik?
– A Teodor Pavlovics utcába – mondta akadozó nyelvvel.
– Akkor csak menjen át itt a zebrán… Várjon, majd átvezetem.
Megállt a sarkon, nekitámaszkodott az első ház terméskő falának. Hirtelen nagyon nehéznek, égtelenül súlyosnak érezte a kabátját. Megpróbálta lerángatni magáról, de egyszerre valami álmosság- és fáradtságféle kerítette hatalmába. Egyre szorosabban kapaszkodott a kőfalba, de érezte, gyengül a karja, hamarosan leválik róla… Akkor mi lesz?
Üresnek érezte a fejét. Mintha a kabátjában sem ő maga volna. Ez egy üres szürke nagykabát. Ő meg akkor hol van? Valami forgást, körforgást érzett. Jéééé – ringlispíl. A tér vele és a többi, vele együtt a körhintán egyre sebesebben sergő-forgó gyerekkel, meg a lent ácsorgó szájtátiakkal.
Forognak, egyre csak forognak. Körbe, körbe… És egyre gyorsabban. Ez a körhinta sosem áll le?
– Rosszul van? Tudom, hogy ebben az utcában lakik. Láttam néhányszor. Hányas szám? Odavezetem.
– A nyolcas – lehelte valami ködön át, és tehetetlenül hagyta, hogy vezessék. Vezessék, vonszolják. Mintha már ketten karolták volna.
– Haza akarok menni!
– Ez a nyolcas.
– A nyolcas. A nyolcas. Itthon vagyok. – Nem is emelte fel a fejét. Olyan nyugodt lett egyszerre. Olyan megbékélt. A helyén van már. Végre. Hálásan bólogatott. – Köszönöm.
– Már csengettünk, de senki sem nyit kaput. Úgy látszik, senki sincs idehaza.
– A nyolcas. Itthon vagyok! Hazaértem.
– A kabátzsebét… – hallotta valahonnan messziről. – Nézzük meg a kabátzsebét, hátha van nála kapukulcs.
Ott volt.
A szomszédok kinyitották a kaput, de a bejárati ajtót nem a megtalált kulcs nyitotta. Megkerülték a házat, és a hátsó ajtón próbálkoztak.
A zajra felbukkant a manzárdajtóban a fia.
– Te itthon vagy? – kérdezte Fehér szomszéd. A hangjáról eszébe jutott a neve.
– Már mióta csengetünk! A füleden ülsz?
– Fent nem hallani a kapucsengőt. Oda nem vezettük fel a kábelt. Édesanyám nincs itthon. Mi… mi történt a faterommal?
– Azt én nem tudhatom. Gyere, segíts betámogatni… És ki ne eresszétek többé az utcára! Egymagát.
Mit? Hogyan? Engem?
– De hát… eddig még sohasem…
A fiam hangja!
De ez a homály! És ez a gomolygás itt körülöttem. Honnan termett itt most egyszerre ez a tömeg?…
A jól ismert illatok. Ez a konyha. Csak megkapaszkodhassam már valamiben!
Először a nappali fehérre lakkozott ajtófélfáját ragadta meg. Valósággal rátapadt. Szélfútta kipirosodott arcát odaszorította a langyos, sima fához. Végtelen megkönnyebbülést érzett.
– Apa! Édesapám! – ölelte át a fia. – Gyere, majd betámogatunk a heverőre. Megpihensz egy kicsit. De hát hol voltál ilyen sokáig? Anya már a szomszédban keresget, hátha átmentél hozzájuk.
– Hagyjál… Egy kicsit hagyjál még így. Pihenni… Pihenni.
– De hát…
Most olyan jó. Végre hazaértem. Itthon vagyok!
Érdekes. Az egész felsőteste hátrafeszül, mint Dezső bácsinak, a nagybátyjának, aki, valahányszor elesett, sosem előrebukott, hanem mindig hátrafelé, a hátára esett. Ez valami családi lenne náluk?
Átölelte az apja derekát, és könnyes, megdöbbent arcát ehhez a mereven, görcsösen hátrafeszülő, egyszerre nagyon elfáradt háthoz szorította.
