Gesztenye

Gesztenye

Szerző: Antal László

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként díszítették a várost, akár módosabb házakban a karácsonykor felcicomázott fenyők. Lehulló szirmaik apró, gyűrött szalagokként borították be a járdát és a kocsiút peremét, ahogy a lakodalmi menet után a vendégek kezéből vagy felsőruhájáról letöredező pántlikás rozmaringágacskák szokták. A szépérzék és a közösségi törődés jelei voltak ezek a fák. A városlakók óvták őket, hiszen még ősszel is, a zöldesbarna vagy már teljesen rőtté barnult, szúrósra s hegyesre égett burkukból kiguruló gesztenyék színessé, kedvessé tették az utcát. A frissen kiesett kisebb-nagyobb szemek koppantak a földön, és csak a majdnem teljesen gömbölyű szemek gurultak távolabb. A laposabbja ott maradt, ahova zuhant. Élénk fényesen virítottak a járdán vagy az út mentén az ősz eleji kiszáradt fűben. A gyerekek játszottak velük, az óvodában is hasznukat vették az óvónők, apró, négylábú állatkákká varázsolták őket, hasukkal, ahol a burokhoz, a tápláló nedvet adó részhez voltak tapadva, lefelé, vagy nagyság szerint hármat-négyet egymásra ragasztottak emberkéknek.

  Akadtak, akik jó néhány szemet összeszedtek, megszárítottak, és a szekrényekben tárolt ruhák közé dugták a gesztenyéket, hogy a moly azok illatától elkerülje az öltönyöket, ruhákat, netán bundákat. Mások minden ruhájuk zsebébe tettek egy-két szem gesztenyét, mert hitték a hiedelmet, hogy ez a növény távol tartja a boszorkányokat a viselőjétől. Lám, az alig város élő folklórja.

  A városszéli cigányok pedig zsákszámra gyűjtötték őket, s vitték a folyó partján épült raktárak egyikét bérlő átvevőnek, Hugó Honzáknak, aki mázsáján megmérte a hozott mennyiséget, és kevéske pénzt fizetett nekik a gyűjtésért. Egyezkedni tudtak, hiszen a város cigányai a maguk anyanyelvén kívül jól beszélték az itt használatos nyelveket, tudtak magyarul és németül, meg néhányan még törték a horvátot is. A felvásárló is ismerte mindezeket a nyelveket, kivéve a romát. Az idegen férfi valahová messzire szállította a termést egy kisebb gőzhajón. Az emberek nem tudták, hova kerülnek ezek az érett gyümölcsök, vadgesztenyék, talán csak a városvezetőség gazdasági megbízottja, aki az átvevőnek őszönként engedélyt adott a hetipiaci helypénz kétszereséért a telephely, a raktár használatára a part menti homokos területen, a mázsa és a raktár üzemeltetésére. A felvásárló a magazin deszkapadlós alján szétszórta a gesztenyéket vékonyan, hogy száradjanak, majd később jutazsákokba varrta a termést, úgy raktározta, és nem tartózkodott sokáig a telepen, nehogy penész fogódjon a sárgásbarna fejeken. Este bezárta a magazint, s az egyik part menti halászházban bérelt szobába vonult pihenőre. Fáradt volt, reggel óta talpon, akkor van a legtöbb dolga. És még vasárnap is hozták volna neki az árut, de arra nem mert vállalkozni, a helybéliek vallási szokásait nem akarta megsérteni. Olyankor inkább megebédelt Fischer úr csárdájában, finom dunai halászlét evett, vegyesen pontyból és harcsából, mellé a szokással ellentétben nem bort fogyasztott, hanem a város híres söréből ivott egy korsóval, üldögélt a csárdakert zöldre festett székén, a kockás abroszra támasztott könyökén tartotta fejét, s nézegette a langyos őszi délutánban a folyópart mellett, a dús növényzettel körülölelt keskeny úton sétálgató fiatalokat. Nem tudott kivel társalogni, hiszen nem ismert senkit ezen a helyen. Csak nézett a lustán hömpölygő szürke folyóra és a lassan ballagó sétálókra, hölgyekre, urakra. Ha valaki köszönt felé, ő is visszamosolygott, biccentett. Többen végigmérték a jó harmincasnak tűnő, kellemes arcélű, finom vászonkalapot viselő, tiszta ruhás férfit, s még érdeklődtek is, vajon honnan jöhet ide már több éve őszönként, hogy elvigye a városból az ingyengesztenyét.

  Szeptember elejének szép ünnepén is így ücsörgött Hugó úr a nyárutó kellemes délutánjában, s bizonyára arra gondolt, hogy nemsokára indulnia kellene a maga városa felé, leadni az új rakományt, s indulni egy északabb vidékre, ahol még nem hullik a gesztenye. A sétáló fiatalok hangosan nevetgéltek az úton, a hölgyek ruháját meg-megérintette az út menti növényzet néhány magasabbra nőtt szála. Közöttük kora őszi halvány rózsaszín kikericset pillantottak meg, ritka vadvirágot errefelé. Az egyik lány közelebb is lépett hozzá, hogy tépjen magának néhányat. A bal lába alatt a fűtől, gizgaztól takart avar besüppedt. Megijedt a lány, s barátnői ugyanúgy. A lány lába süllyedni kezdett, már-már derékig csúszott a mélybe. Hangosan kiabáltak segítségért. Ezt hallotta meg Hugó úr, és nyomban felállt, hogy körülnézzen, honnan jöhet a szólítás. Amikor meglátta a kezükkel csapkodó városi hölgyeket, fedetlen fővel odafutott, az útról nem letérve nyújtotta jobb kezét a süppedő felé, míg a bal kezét a társnőknek adta, hogy húzzák a part felé. A jajveszékelésre már mások is arrafelé indultak, de mire odaértek, Hugó úr már kiemelte az ifjú hölgyet egy gazdátlan, elhagyott és elhanyagolt jégverem rothadt nádtetős süppedéséből. A lányka ijedtében sírva fakadt. Barátnői vigasztalták, bátorítgatták, próbáltak lelket verni a megrémült teremtésbe. Hugó úr visszafelé terelte őket, a biztonságosabb helyre, s az oda érkezett férfiak is visszamentek a csárda felé. A pórul járt hölgynek ruháját tisztogatva, igazgatva még annyi lélekjelenléte maradt, hogy megköszönje a segítséget, és bemutatkozzon. – Tamássy Izabella vagyok, és nagyon hálás a segítségéért, uram. Valószínűleg az életemet mentette meg. Köszönöm szépen – mondta kissé pihegve, miközben Hugó úr felé nyújtotta a rothadt avartól beszennyeződött csipkekesztyűs kezét. De a szennyes kesztyűt hamar lekapta a kézfejéről, s úgy emelte föl. Hosszú, hullámos gesztenyebarna haja a szemébe csúszott, amit másik kezével félrehajtott, hogy láthassa megmentője arcát. Hugó úr is illően válaszolt: − Hanzák Hugó vagyok, szolgálatára – és megcsókolta a feléje nyújtott kezet, miközben hosszan és mélyen nézett az ifjú hölgy éjfekete szemébe, a kezét pedig egy picikét hosszabban érintette. Ettől a lányka enyhén meghökkent, könnyű bizsergés futott át a testén, de bátran állta a tűző pillantást. Társai kérésére hazafelé, azaz a város felé vették az irányt. Még hallatszott, hogyan tárgyalják az esetet. Hugó úr jó hosszan nézett utánuk, majd visszaült a csárda teraszára, s rendelt még egy pikoló világost. A lányok pedig olykor vissza-visszanéztek.

  A Fő utca polgárházai előtt a cselédek reggelente elsöpörték a lehullott gesztenyét és a megsárgult falevelet. Szinte minden házban dolgozott a városka perifériájáról való cseléd, szolgáló, mosónő, szakácsnő. Az udvarok hátsó részében levő, keskeny, téglás gangú kisebb szobák lakóinak nem volt lakásuk valahol a településen. A házak utcára néző magasföldszintes részében lakott a tulajdonos, majdnem minden házban gazdag, magát jól bíró família: ügyvéd, orvos, fogorvos, bankár, földbirtokos, gyártulajdonos, állatorvos, gyógyszerész. A közöttük lévő kisebb épületekben iparosok üzletei, műhelyei álltak, közel a vásárlókhoz, megrendelőkhöz: kalaposüzlet, cipőgyári műhely, rövidárus bolt, rőfösáruval kereskedő üzlete, drogéria. A sarkokon álltak a szatócsboltok és a kocsmák. A többi iparos a mellékutcákba szorult, ott nyitotta meg műhelyét. Külön, szűk utcácskáik voltak a halászoknak, külön, szélesebb a vízimalmok tulajdonosainak, de mind a folyó közelében.

  A legismertebb téglaégető kemence meg a Kandlé-rét felének gazdája, Hess úr, a Fő utcán a legszebb házat építette magának. Jól ment a gyárának, és még a felesége, egy Schweller lány is szép hozománnyal, sok hold földdel érkezett a házba. Már rég érvényét veszítette a telepítési okirat kitétele, hogy iparosok nem rendelkezhetnek földdel. A gyárosok sok mindent igyekeztek másként értelmezni, avagy elfelejtetni. Hess urat még a város rabbija is megsüvegelte az utcán. A Hess-házzal szemben épült a Tamássy-ház, már-már palota. Hat szobája nézett az utcára, közöttük középen a szárazbejárat, az indadíszesre faragott einfurt kapu. A homlokzatot nem vakolták be, magából a selyemtéglából kialakított ablakpárkányok, oszlopimitációk, felső részükön gorgófejekkel, a kapu fölötti angyaldomborművek, a talapzat kiugró része domborúan alkották és emelték ki az épület eleganciáját. Tamássyék a leggazdagabb lakosok közé tartoztak, a helyi sörgyár részvényeinek is majdnem a felét ők birtokolták. Tamássy Gedeon úr nemességet is kapott a királytól, amikor a város felét elöntő nagy árvíz után hatalmas összeget ajánlott fel új templom építésére. Nemesi előnévnek a város nevét választotta. Fiacskája még csak most cseperedett legénykévé. Első gyermekét, a szépen nevelt, tisztelettudó, erkölcsös lányát, Izabellát, igazán jól kívánta férjhez adni. Ki is szemelték a szülők a vőjelöltet, a városi határban és a Telecskai-dombon ezernél is több holddal rendelkező Altmann családból. Altmann Egon ifiúr a keszthelyi Georgikonban sajátította el a gazdálkodás tudományát, s apja örömére bátran készült a nagy birtok irányításának átvételére.

  Hessék is szívesen látták volna házukban újasszonynak a szépséges Tamássy Izabellát, csakhogy vérségi rokonságban álltak, a fiatalok másod-unokatestvérekként szerették egymást. Bár az ilyen házasságot nem tiltotta a polgári törvény, a városka papja nagyon vigyázott arra, hogy vérfertőzés ne történhessen a polgárok között. Elég baja adódott a városszéli cigányokkal, akik túl korán kerültek egymás közelébe, szerelmüket nem titkolva szülték a porontyokat, s a keresztelővel sem sokat törődtek. Ha éppen kellett valamiért valamilyen hivatalos okmány részükre, akkor esküdtek meg a templomban is, és egyben a gyerekeket is megkeresztelték. Mind római katolikusok lettek, akár a város vezetősége és többi lakója.

  A sörgyár másik tulajdonosa, az Amann család is kivetette volna hálóját a társtulajdonos gyönyörűséges leánykájára, s azután valahogy csak egyazon családévá lett volna a nyugodt megélhetést biztosító sörház. De a zsinagóga utcájának sarkán álló úri Altmann-ház feje vagy inkább az asszonya már jó előre hangosan hirdette, hogy a szépséges Tamássy Izabella az ő menyük lesz egy év múlva, jövő őszre, amikor betölti a 18. életévét. Tamássyéknak ez ellen nem is lehetett sok kifogásuk, csak éppen a szülők egymás között, szinte suttogva, hogy még a cselédek se hallják, beszéltek arról, hogy Altmannék nemhiába laknak a zsinagógához közel. Ugyanis az úr édesanyjának, Spitzer Sárának a famíliájában maradt még néhány idős nagynéni, akik nem katolizáltak, csendben megmaradtak a maguk ősi izraelita hitében, betartva annak előírásait, ünnepeit, s akiknek még az öreg sakter hozta el a kóser húst. Köztudott volt, hogy a zsidóság anyai ágon öröklődik, vagyis a magyar nemességet kapott Tamássyék mintha egy kissé ódzkodtak volna a gazdag német családdal rokonságra lépni. Csak éppen a babapusztai pazar kastély, az egész vidék legszebb palotája olyannyira vonzónak bizonyult, hogy szívesen látták volna lányukat annak úrnőjeként. A jóképű és mindig elegáns, választékos modorú Egon úrfi igazi gavallér módjára udvarolt Izabellának. Míves ékszereket, a legfinomabb kölniket, szépséges virágcsokrokat hozott ajándékba, amikor látogatóba érkezett Tamássyékhoz. Ezt nem tehette gyakran, ugyanis a város árgus szemei minden lépését figyelték, tetteit jegyezték. Csak azt nem tudhatták róla, hogy a saját autóján – alig volt még ilyen jármű a városkában – egymagában kiutazva a városból, általában a szomszédos, nagyobb város felé, hova és miért megy. A házbeliek szerint Babapusztára ment, a remekbe sikerült szecessziós kastélyba, hogy az ottani gazdaságot ellenőrizze. A többi dolgáról pedig nem beszélt senkivel. Neki várnia kellett. Hát várt. A szomszédos nagyobb város bűvköre segítette a fiatalembert ebben.

  Tamássy Izabella egyre szebbé, egyre nőiesebbé vált. A városban talán mindenki kedvelte, meg jó néhányan irigyelték is. Szép volt, gazdag, mindenkihez kedves, aranyos társasági hölgy. Sok barátnőjét szívesen látta teára, délutáni zsúrra, illetve bátran ment velük sétálni, kirándulni, még táncmulatságra is, de oda csak az édesanyja kíséretében. Szerette a vidámságot, s körötte is mindig vidám hangulat uralkodott. Egy virágszál, akinek lényén mindig ragyog a napfényes ég. Csak a szívébe nem látott senki. Mint a virágüzletben a rózsabimbó: hajszálvékony aranydróttal összekötötték, hogy ne tudjon teljes mivoltában megmutatkozni. Magában hordta a titkát, és várt. Várta, hogy a jövő ősszel ismét hullani kezdjen a gesztenye.

Gesztenye
Szerző: Antal László

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...

Ficsku Pál

Mese Gyermekvárosról

Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de...

Ficsku Pál

Mese Gyermekvárosról

Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de...