Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze, tegnap az a szülinapi ünnepség, az tehette be nálam a kaput. Ki akartam tenni magamért a haverok előtt. Olyan ritkán látjuk mi egymást! Olyan nagyon ritkán, pedig kilencen vagyunk csak itt a Vajdaságból. Alig tudtam őket összetrombitálni.
Hoppá, ez majdnem lecsúszott a futószalagról! Kezd kihagyni a koncentrációm. Pedig Herr Ludwig a legkisebb kárért is képes balhét csapni. Pénzéhes dög.
La-laalalalala-la-la… Nem megy ki a fejemből Liszt Mazeppája. Tegnap este Petyus azt is bekapcsolta. Valaha mennyit játszottam a zongoraetűd-változatát! Na de így teljességében! Az a démonikus halállovaglás! A triolák vadul robogó ritmusa, miközben röhögve rákötözik a ló hátára szegényt. És a kegyetlen, számlálatlan ostorcsapásokat szimbolizáló akkordok, amelyek a lovat és „lovasát” érik! Vérforraló!
Uh! Nem szabad veszítenem a fürgeségemből, a szemfülességemből. Pedig tegnap – és még olyan sokszor – mi is ilyen kietlen, reménytelen, végcél nélküli pusztaságban éreztük magunkat. Csak rohanunk, hol eszeveszettül, hol meg-megtorpanva, mint ez a véresre ostorozott ló és vértől iszamos, már hangjavesztett, csak harákolni képes lovasa. Igaz, senki sem kergetett bennünket ide külföldre. Szó sem volt korbácsról. Csak állástalanságról. Sőt, amikor én kijöttem Petyussal, aki akkor még nem is volt a párom, ilyen munkát otthon is kaptam volna. De akkor még friss volt a zenetanári diplomám. Tele voltam ambícióval. Azt reméltem, itt majd megcsinálom a szerencsémet. Aha! Malo Morgen!
La-la-la… Vágtatás városokon, falvakon, erdőkön, hegyeken, völgyeken át… Vágtatás! Hogy is mondja a hangversenykalauzom, amelyből időnként az egymásba nyíló hónapos szobáinkban felolvasok – no nem Petyusnak, az maga is zeneiskolát végzett, hanem a velünk ideszármazott haveroknak, akikkel takarékosságból azt a közös kis vacak, az elődeink által lelakott, mégis olyan méregdrága lakást együtt béreljük, hogy legalább egy kicsit, egy icipicit egy hullámhosszon legyenek velünk? Különben hogy bírnánk ki ennyi évig együtt? Hogyan lennének képesek másként elviselni a kettőnk nosztalgikus, rengeteg komolyzene-hallgatását? „A kietlen pusztaságba rohanó paripa eszeveszett száguldásának ábrázolása teszi ki a partitúra jelentős részét. (…) A pusztaság félelmetes kietlenségét lefelé haladó, baljós motívum ecseteli. A ló lovasával mintha az őrületbe rohanna… Az iram egyre vadabbá válik, lóból és lovasából dől már a vér, hollók serege kering a magasban, áldozatukat lesik, hogy csőrüket belevájhassák. Háromnapos rohanás után jégmezőkön, pusztákon át, lerogy a ló a terhe alatt. Ott fekszik a hős roncsolt testtel. A zene lihegő vágtatása megszűnik. Andante-tempójú rész vetíti elénk a puszta néma csendjét és Mazeppa sóhajait.” Lám, már fejből megtanultam. Először persze a szemüket forgatták, nagyokat nyeltek mérgükben, Lajcsi időnként egy-két káromkodást is elharapott, de aztán lassan-lassan őket is magával ragadta a zene varázsa. És a történetek. A mese. Minden felnőtt lélekben egy kicsit gyerek marad. És én tudok mesélni. Nemhiába készültem valaha tanárnak. Igaz, zenetanárnak. Sőt! Vadabb álmaimban a pódiumra is odaképzeltem magamat.
Jaj, a bal lábam! Abba gyakrabban belehasít a fájdalom. Uzsonnaszünetkor elfelejtettem bevenni a magnéziumot. Csak nehogy beleálljon megint a görcs a vádlimba! A bal kezem ujjai is kezdenek „önállósulni”. A gyűrűsujjam néha váratlanul behajlik, és úgy marad. Szerencsére rájöttem, hogy ha forró csapvíz alá tartom, ismét a helyére pattan. Öngyógyítás! Hm. Hát nem nagyszerű?…
Mhm…
Milyen lélekölő, unalmas munka ez itt a futószalag mellett! Az ember gondolatai összevissza kószálnak.
Még mindig nem tudtunk külön szállást szerezni Petyussal. Olyan lassan gyűlik a pénz. Igaz, gyűlik. Mikor lesz ebből a kapcsolatból gyerek? Néha már úgy érzem, hogy sohanapján. Sohanapján, kiskedden. Kezdünk lassanként elhidegülni egymástól. Petya újabban többet sörözik. És nem mesél már a terveiről. Nincsenek? Vagy már nem velem beszéli meg őket? Valami új, itteni barátokat is szerzett, azokkal olykor kimaradozik. Igaz, bejelenti, ha egy kicsit elmegy, „kiszellőztetni a fejét”. Én meg rábólintok. Mi mást is tehetnék?
Hoppá, ez bizony lepottyant a futószalagról! Le fogják vonni a béremből. És feljegyzik. Minden hibapont közelebb visz az elbocsátáshoz. Pedig kár lenne. Herr Ludwig jól és pontosan fizet.
Nagymama meghalt. Ő még összetartotta a családot. Valamikor neki írtam a hosszú-hosszú leveleimet. Áradoztam neki a nagy terveimről. S ő biztatott. Tartotta bennem a lelket. Hitt bennem! Annak idején is ő kardoskodott a leghevesebben amellett, hogy írassanak be a zeneiskolába. Apa csak fintorgott. Zenede? Micsoda nagyúri allűrök! Kell a fenének. Neki sincs zenei képesítése, és mi baja? Hevesen ellenezte azt is, hogy pianínót vásároljanak azért, hogy legyen min gyakorolnom. Odahaza, nem a szomszéd Mici néninél. Vagy a zeneiskolában. Aztán meggondolta magát. Végeredményben: jó befektetés. Ha egyszer megszorul a család, lesz mit pénzzé tenni. És milyen igaza lett! Amikor én már rég nem voltam otthon, ott meg „véletlenül” ismét infláció ütötte fel a fejét, eladták az én jó öreg, sokat kibírt Petrofomat, és a kapott pénzen megjavíttatták a lerobbant fridzsidert, tévét, mosógépet, mélyhűtőt, lernit, kutyafülét… Akkortájt mintha minden egyszerre romlott volna el. Persze nyilván már előbb, fokozatosan mentek tönkre, csak éppen nem volt mivel megjavítani, újjal cserélni ki őket. Aztán elfásultam, elkényelmesedtem. Az e-mail, a pár mondatos Facebook-üzenet egyszerűbb. S nagyi nem tudta kezelni a számítógépet. Szegény nagyi! A család elhunyt tagjainak sírjait is ő tartotta rendben. Megkapálta, meglocsolta őket, virágot is vitt a vázáikba. Otthon virágokat nevelt, pátyolgatott külön erre a célra. A gyerekei megmosolyogták. Ugyan, ugyan! Ott, a földben már csak a csontok sárgulnak. Nagymama még azt is kiharcolta, hogy nagytata sírja mellé a fiai egy padot is összeeszkábáljanak. De sokat üldögélt ő azon! Azt mesélik, beszélt is az öreghez, sőt olykor énekelgetett. Kapálás, locsolás után megpihenve. Mennyi népdalt ismert! És gyönyörű hangja volt. Nyilván tőle örököltem a hibátlan hallásomat. És a memóriája! Csodálatos memóriája volt. Mondogatta is: „Amikor én lánykoromban egy dalt meghallottam – rádióban, lagziban, a barátnőimtől vagy az utcán, ismerősöktől –, az már az enyém volt!” Mesélik, hogy a másik fiát annak idején beajánlotta a kántorhoz. Szerette volna, ha belőle is kántor lesz. Misi bácsinak ugyanis épp olyan remek hallása és hangja volt, mint neki. A művelődési egyesület operettjeiben mindig főszerepeket osztottak rá. De korán, néha hajnalban kelni? Órákra járni? Tanulni? Azt már nem neki találták ki. Végül is jó mester lett belőle. Órás. A gyönyörű baritonját meg, miután megnősült, már csak esküvőkön, születésnapokon hallatta.
Olyan egyedül érzem magam itt! Nincs egy igazi barátnőm! A „tősgyökeres” helyiek lenéznek bennünket. A velünk egy fészekből valók is úgy megváltoztak. Mihelyt valamelyikük kissé kivakaródzik, már kezdi fenn hordani az orrát. A többiek meg irigykednek. Van, aki elzüllik. Van. Talán a túlhajszoltság miatt keresnek menedéket az italban. Nem tudom. Kezdetben valóban felpezsdítő, megnyugtató. Egy fárasztó nap… egy kizsigerelő, túlórázó hét után… ellazít. Magam is átestem a tűzkeresztségen. De amikor hétfőn lüktető, kóválygó fejjel, elbizonytalanodott testtel kellett a futószalag mellé állnom, megrémültem. Még az hiányzik, hogy a gép leszakítsa valamelyik ujjamat! Az én zongorista ujjaimat! Na, ezen aztán nevettem egy nagyot. Egy nagyon keserűt. Mikor is játszottam legutóbb?
Néha Katarináéknál azért játszom. Nekik valahogy jobban sikerült. Különösen a férje keres szépen. A gyerekeiket már zeneiskolába is járatják. Katarina talán azért is hív meg néha, hogy gyakoroljak a kis Hildával, akinek sehogy sem fűlik a foga a skálázáshoz. Én előjátszom neki, bravúroskodok, kitalálok mindenféle hajánál fogva előrángatott viccet, tréfás történetet. Például, hogy az egyik nagynéném, régen, a sok közül az egyik háború alatt – jaj, annyi volt már belőlük, kicsi is, nagy is, még nagyobb, csak győzze az ember megjegyezni őket, de inkább ne, jaj ne –, aki tudott zongorázni, de zongora nem volt a láthatáron, csak áramszünet, jegyre kapott kukoricakenyér, tejpor meg efféle finomságok, mert a tej állítólag a katonaságnak kellett (hiszi a piszi), szóval kínjában, a maga meg a kislánya szórakoztatására egy deszkára papírt ragasztott, s arra rajzolta fel a zongora fehér és fekete billentyűit. Azon „zongorázott” el ismert gyermekdalokat, s tanítgatta a zeneelmélet legelemibb tudnivalóira a csemetéjét. Hilda ilyenkor jókat nevetgél a „mesén”, és ha nem is sokkal, de valamennyivel lelkesebben skálázik és böngészi a Bayert, vagyis annak újabb leszármazottait. Hálásan megölelgetem, és elképzelem, hogy Hilda az én lányom. Az én kislányom!… Még arra is rávett, hogy kettesben mi is barkácsoljunk, ragasszunk, fessünk egy ilyen billentyűsort. Mennyit viccelődtünk, nevetgéltünk közben! Annyit, hogy nekem közben még a könnyem is kicsordult. Kínomban. Ezekre a deszkabillentyűkre volt akkor a legnagyobb szükségem…
Nagymama halála után apáék eladták a családi házat. A helyén többemeletes „palota” épült. Abban kaptak ők is három lakást. Hívtak haza. Az egyik lakás az enyém lehetne. Illetve egy közös lakás Pityuval. Ha addig együtt maradunk. Ha…
Nem megyek. Valahogy már beleszoktam a hontalanságba. A se itthon, se otthon nem levésbe.
Érdeklődtem. Otthon nem lenne számomra tanári állás. Egyre kevesebb a gyerek. S azok is úgy elvadultak! Egy rajztanárnő ismerősünk – három hónappal a nyugdíjaztatása előtt! – beadta a felmondását, annyira agresszívek lettek a tanulói. Egyikük – s ez számára nem egyedi, csak a legkirívóbb eset – egyszerűen nem volt hajlandó dolgozni az órákon. Behívta. Felajánlotta, hogy hajlandó külön foglalkozni vele. Nem jött. Tanév vége felé az egyik órán figyelmeztette: ha legalább ezúttal szépen megrajzolja a szabad témára adott feladatot, megadja számára a kegyelemkettest. A fiú egész órán tüntetően egyetlen vonást sem húzott a rajzlapjára. Fütyörészve kibámult az ablakon. Csöngetéskor viszont kirontott a padjából, odaugrott a tanárnőhöz, és az arcába ordította: „Krmačo! Ha egyest mersz adni nekem tanév végén, tudd meg, hogy agyonver a faterom!” Nem az apja jött be, hanem az anyja, és fenyegetések özönével árasztotta el a tanárnőt, az igazgatót, az iskolát. Magából kikelve ordítozott. Az ő fiát megbuktatni! Hogy merészelik! Tudják egyáltalán, hogy ki az ő férje? A tanárnő írásban beadott kérvényére, hogy az iskolatanács rendezze a helyzetet, azt a választ kapta, hogy a rend és béke érdekében köteles kijavítani az egyest. Mire ő felmondott. Erre menjek haza?
Félek! A napokban két mély ráncot fedeztem fel az ajkam két oldalán. A szemem körül már régebben megjelentek a szarkalábak. A lábam pedig – az én szép, táncos lábam – a sok állástól kezdett megvastagodni, elnehezülni. Egyre nehezebben viselem már el az órák hosszat tartó álldogálást a futószalag mellett. Mi lesz velem?
La… lalalalalaaaa… Megszólalt bennem a Dallam. Az én dalom. Hogyan is végzi Mazeppa? „De amikor a vég már közelinek látszik, büszke trombitaharsogás jelzi, hogy a szabad, hős kozákok rátaláltak az áldozatra, maguk közé fogadják, gyógyítják, majd vezérükké emelik.”
Erre a felszabadító trombitaszóra várok én is.
Várok, egyre várok. Kitartóan. És nem renyhén, nem önfeladóan, hanem már kettős munkába temetkezve. Hiszen nem adtam még fel! Nem és nem! Olyan könnyen nem adom meg magam! Nemrég gondoltam egy nagyot, és beiratkoztam az esti zenei továbbképzőbe. Folytatom a tanulást. Van egy kis spórolt pénzünk. Ha Petyus egyetért a tervemmel, jó. Ha nem, elosztjuk a pénzt. Ketten kerestük, ketten is költhetjük.
A vég lassan, de biztosan közeleg. De úgy érzem, még messze van. Lehet, hogy végszóra felharsan a megmentő trombitaszó is. Én mindenesetre – elébe megyek.