Kakukkolt a kakukk. Mintha óra lenne. Eszter nem fordult a másik oldalára, ráfeküdt volna a gyerekre. A kakukkra se lett volna szükség, de hát Ágoston adta neki, tanította be, hogy minden reggel négy órakor ébresszen, azt mondta, gondoljon bele, talán ő akkor fog ágyúdörgésre ébredni. A kakukk egy kalickában élt, felakasztva a tisztaszobában. Eszter minden hajnalban Ágostonra gondolt, izzadt, forró öle rá emlékeztette, gyümölcse ott szuszogott mellette. Már régen nem dörögtek az ágyúk, de Ágoston nem jött haza. Amúgy is felébredt volna, kukorékolt a kakas, ugattak a kutyák, harkály verte a csendes fákat, az anyja is kiköhögte angyalcsináló álmait, olyan volt a falu, amilyet a Jóisten csak másnaposan álmodhatott. Betakarta a gyereket, megmosta ölét, hátha ma is szükség lesz terméktelen katlanjára, hátha küld érte a Báró, arca a tükörben csak annyit kérdezett: mit kínlódsz vele? Az anyja már a verandán várta a batyu és a kaska mellett. Halkan krákogott, mintha a tüdeje egy vénhedt varnyú lenne, fekete, néha sárga nyálat kiöklendve. Távolról megszólalt a hajókürt is. Ideje van. Megy a batyujárat.
A lányok nagy része is feketébe öltözött. Az öregek, a negyven feletti néma mosolyúak, a hajó mélyén levő padokon ültek, a fekete sereg, a taton szabályos rendben álltak batyuk és a kaskák, az angyalkacsinált lányok, a néma mosolyúak lányai, a korlátnak támaszkodva várták, hogy a hajó induljon, megszólalt a hajókürt, és nézték némán a vizet, félve vagy reménykedve, hátha felbukkan a szeretett vagy a gyűlölt arc a Tisza vizében, fájdalmat, halált, boldogságot, reményt vagy a további bujálkodásra megnyugvást adva. Az terjedt, hogy Nagyrévnél kiveti a Tisza a máshol megholtakat is.
Cudar, kegyetlen időben élünk, gondolta Eszter. Hamvas teste tizenhat évesen lett hamuba sült krumpli. Azért nézte ő is a vizet, reménykedve, hogy Ágoston arca nem bukkan fel, vagy ha mégis, akkor úgy, mint először, mint a víz mélyéből kifröcsögő kócsag, amely beterítette szárnyaival. A holtágban volt a Szüzek öble, oda jártak a lányok fürödni, levetve alsóruhájukat is, balzsamozta titkukat a víz, amíg a lehajló fák ágaira kötött ökörvontató kötelekről le nem ugrottak a napszítta suhancok, hogy legyenek később gyermekek vagy gonosz bábák és kötőtűk által mennybe vagy pokolba küldött angyalkák. A fiúk testét meg nem szaggatta meg az Isonzó pokla.
Végre tavasz volt, mint amióta Eszter eszét tudta, reménykeltő tavasz, hátha máshogy lesz majd tél. Mert a tél az szörnyű. Télen kétszer esznek egy nap. A testek enerváltak, a lelkek gyávák. A szegénység borzalmasan destruál. Ezt a szót Bojkótól, a néma paptól tanulta Eszter. Tíz órakor levest esznek, eddmeget, becsináltat vagy ciberét. Délután hatkor, amikor a Jóisten lefagyasztja a napot fölülük, tészta vagy krumpli. Akkor kezdődik a jajgatás. Befogott füllel taposnak az emberek a kis utcákon, már akinek van hova mennie. Sok a beteg. Háborúból jöttek, vagy itt maradtak. Minden háznál van egy vagy kettő. Jön a bába. Még él? Falja a ciberét, kapálni meg nem tud? Arzént neki. Mit kínlódsz vele? És sok a rossz férfi. Részeges, goromba, rokkant, szoknyakergető. Jön a bába. Mit kínlódsz vele? Tavasz volt, és indult a hajó, le, Szegedre, a piacra, vitték az élelmet, meg az ölüket a nyomorult úrfiaknak.
Eszter nézte a vizet, ahogy jött fel a nap, úgy szőkült. Lassan olyan szőke lett, mint a vagyontalan Báró haja. A Bárónak csak az öreg szolgája meg a vágya maradt. Meg Eszter, az egykétszült, férjetvesztett, gyönyörű, hamvas nő.
Miután „az” megvolt, az ágyban fekve a Báró szerette kioktatni a nőt. Nézzétek, lássátok, milyenek vagytok, mik vagyunk. Te is, te kis arzénos szerelmem, akitől nem tudom, élve halok-e el egy percnyire melletted, Te, aki lehetnél örökké az enyém, ha nem meddő víztelen kút lenne a méhed, nézd meg, én is olyan vagyok, mint a túlélő gyermek, árva, magamra maradt, mint az ország, mert az emberek cifrálkodnak, páváskodnak, önzők, zsugoriak, kapzsiak, egykézők, kikötőzöttek, mint Te vagy. Jaj, istentelen angyalcsinálóm, bár látnád Te is az arcom a Tiszában! Egy nap beléd halok. Javasasszonyok, bábák, lefizetett orvosok, akik testüket-lelküket megontják szülni nem akaró asszonyoknak, ezek között élünk, Te, Isten átka, istentelen angyalcsináló szerelmem, szeress, Te!
A hajó délután háromkor indult vissza, hogy estére hazaérjenek, megrakják a batyut és a kaskákat másnap reggelre, hogy legyen megint újra ugyanaz. Vagy jöjjön az újabb háború, amikor talán szétszaggatják az egyetlen fiukat, meddők maradjanak a lányaik, és nem fog szülni senki, kócsagokkal lesz teli a világ.
Eszter különöset álmodott.
Egyedül indult el vele a hajó. Ott állt a taton. A Tisza vérvörös volt. Az égen angyalkák hajnalodtak bárányokkal. Levetette fekete ruháját, elnyelte a vérző víz. Ott állt mezítelenül. Nem álltak meg Szegednél. Marci kapitány megígérte, hogy Isonzóig viszi. Eszter megemlítette, hogy Szabadkánál a Báró szerint leszakadt a Föld. Marci kapitány szerint annak szakad le a Föld, aki elhiszi, hogy leszakadhat.
Az ott már az Isonzó, mutatta a kapitány.
Reggel négykor kakukkolt a kakukk.
A gyerek ott szuszogott mellette.
(az írás burkolt vagy burkolatlan formában Móricz Zsigmond A tiszazugi méregkeverők és Fülep Lajos A magyarság pusztulása című írásaiból vett szavakat tartalmaz)
Mályi, 2020. június 6.