Hát ez a Bromazepam nem hat?… Csak forgolódok itt az ágyban. A lepedőm átforrósodott. Az átizzadt párnámat már háromszor is megfordítottam… Ez a lakás itt a harmadikon olyan, akár egy levegőtlen, átforrósodott kaloda… Lemenni pedig ritkán merészkedek még, akkor is csak maszkkal. Hetedikén kapom a második oltást. Utána három-négy hét múlva leszek csak védett. Megint csupa víz vagyok. Beveszek még egyet, majdcsak hat.
Érdekes… Most élvezem a meleget, az előbb pedig majd meggyulladtam, dobáltam le magamról a paplant… Most meg olyan zsongítóan jó… De furcsa! Vau! Mit akarnak tőlünk ezek az emberek? Kicsit arrébb iszkolok, pedig egyiknél sincs hurok… Nocsak… Kaja?! Ejha! És nem kiflivég, nem is penészes kenyér, amibe beletörik a fogam, de azért csak rágom, rágom elszántan. Ha nincs más. Valami kell, hogy legyen a bendőben. Ha üres, úgy érzem, valósággal lehúz. Ez valami más! Olyan Szaga van, hogy… Kicsordul a nyálam… Merjek közelebb menni? És ha elkap? Lehet, hogy csapda. De ez a mennyei Szag! Hű, de finom. Hagyok-hagyok-hagyok… Csak lefetyelek és lefetyelek… De mi ez? Ez a nyakigláb, aki enni adott, mégis felém nyúlkál. Bántani akarhat… Mert mi mást? Ezt ismerem! Csak ezt ismerem. Volt benne részem elégszer. A hurokból is, de meglógtam. Rávicsorgok, de nem ijed meg… Ha belém rúg, megharapom! Lehajol és (minden szál szőröm feláll) megsimogat! Engem, a kóbor, kajla fülű Lajka kutyát! Még ilyent! Annyira zavarba hoz, hogy csak egy kicsit rántom el magam, aztán – hagyom. Egy emberi tenyér a fejemen… a nyakamon. Most meg a fülem morzsolgatja. Érdekes! Ilyet még nem pipáltam! Nem kellemetlen, de azért megrázom a fejem. És csak nézem, bámulom elbűvölten. Az első Kétlábú, aki megsimogatott. Most meg mi a csudát csinál? Valami bogáncsot vagy mi a fenét szed ki óvatosan a szőrömből. Juj! Ez fáj, te! Odakapok a lapáttenyeréhez – persze úgy, hogy ne fájjon, de tanulja meg belőle a regulát! Ő csak vihog. Az orrom alá dugja azt a valamit, hogy nézzem meg. Ja, ahol én kóricálok meg szunyókálok, ott van mindenféle… más is. Még sokkal másabb is. Ja.
Nini, itt van Albina is. A nagyokos. A beképzelt szukája fűnek-fának azzal dicsekszik, hogy vele – foglalkoztak. Valamire „tanították”. Hogy mire, azt persze őkelme sem tudja. De az tuti, hogy valamit a nyakába akasztottak, amiről bármikor ráismerhetnek, és talán vissza is hívhatják. Lehet, hogy el sem engedték, csak megszökött. Az ilyentől minden kitelik. Az is lehet, hogy kirúgták. Most itt is van. Úgy flangál itt le-fel, mintha ő lenne a falkavezető… Ez a gyáván fülét-farkát behúzó meg ki a csuda? Hiszen ez Mushka, akit még mi, tapasztalt kóbor ebek is kinézünk maguk közül. Persze most ő is dúskál a finom kajában. No, menj a fenébe, nem bántalak. Zabálj.
Visznek.
Valamibe beleraktak. Mindhármunkat, azt hiszem. Nem fájt.
Jé.
Jó itt. Vau! Csak kicsit más. Nem lehet rohangálni. Hé! Engedjetek ki! Sétálnék egyet. Aztán lehet, hogy visszajövök. Kajára. Talán.
Hát ez meg most mi? Ugyanaz a lapátkezű, nyakigláb ürge, aki olyan kedvesen morzsolgatta a fülemet, bedug ebbe a… ebbe a micsodába? Olyan, mint egy luk… mint egy ketrec vagy micsoda, de olyan picurka, te jó ég, ebben még megfordulni sem tudok! Próbálok, próbálok, de nem megy! Nem és nem! Ember! Hülye kétlábú! Engedj ki! Itt nem jó nekem! Te szerettél engem. Finom kaját adtál, többször is, simogattál. Mit akarsz most tőlem? Olyan szűk itt minden, olyan fémszagú, olyan hideg… A hátam odaszorul a rácshoz. Fáj! A lábaimat nem bírom kinyújtani. A fejemet meg nyomja ez a valami. Borzasztó! Vau! Ez rosszabb, mint az utcán. Ott, ha meg is rugdaltak, dobáltak, esténként egy zugban legalább békésen kinyújtózhattam… Néz rám. Olyan kedvesen néz. Vau-vau! Mondd, mit vársz tőlem? Te, az egyetlen ember, aki jó volt hozzám? A nevemen szólít. A ketrecemhez hajol, és úgy suttog.
– Lajka, kicsi Lajka. Nyugodj meg, nyugodj bele. Téged választottunk. Az egész felkészítő csapat terád szavazott, mert te bizonyultál a legszívósabbnak. Albinára más feladat vár. Mushka pedig olyan hisztit csapott, olyan rettegés-showt, hogy levettük róla a kezünket. Te leszel az első űrutas! Az első asztronauta! Az egész világon! Föl tudod te ezt fogni? Dehogy tudod, dehogy tudod! Hetek kemény szenvedése vár rád, kiskutyám. Meg kell szoknod a hideget, a szűk helyet, amely majd utóbb a kabinban fogad; a másfajta a táplálkozást: a zselét, no meg a magányt. A végtelen magányt, Lajka. Kicsi Vakkancsom. Hetekig egyedül leszel majd a világűrben. Egyedül a csillagok között.
Nem értem, mit mond, de olyan szeretettel néz rám! Szinte könyörögve. Mintha arra kérne, hogy maradjak itt. Ebben a szörnyűséges kínkamrában. De miért?! Mondd, mit vársz tőlem? Én mindent megteszek érted! Szeretlek…
Éhes vagyok. De mi ez? Olyan nyúlós valami, mint a takony. Vagy a velő… Én ezt meg nem eszem. Ilyesmivel mosta a régi gazdám, aki kidobott, valamikor a fogát… Éhes vagyok. Görcsöl a hasam. Ő nyújtja nekem ezt az undorító valamit. Kedvesen, biztatóan kínálja. Akkor nem lehet rossz. Nem lehet olyan, mint amikor Csahost valami szúrós, tépő dolgokkal teli szalámival etette meg valaki. Órákig nyüszített, ugatérozott, vonított, tombolt tőle szegény nyavalyás. Körmével tépte a parti füvet, és véreset hányt.
Hát ez meg most mi? Bekapcsoltak valamit, kigyulladt a Fény… Rettenetes zúgást hallok… Valósággal szétpattan tőle a fejem… és forogni kezd velem a ketrec! Egyre gyorsabban, egyre gyorsabban… ez borzasztó! Állítsd le! Leállítani! Egészen összetörök. Minden porcikám… Kibíííírhatatlan… Ki…
– Elájult szegény. Mit csináljunk? A gyorsulást csak centrifugákkal tudjuk imitálni. Szegénynek az emésztése is teljesen felborult. Üríteni már hashajtó segítségével is képtelen.
Úgy fázok. Fázok! Reszketek és vacogok! Hát nem látják? Miért nem segítenek? Ő! Neki tudnia kellene. Rettenetes ez a hideg! Összekuporodnék, mint hajdanán, a vackomban, ha fáztam, de ennél jobban már nem csomózhattak volna össze, mégsem ér semmit.
– Mit csináljunk? Emiatt a váratlan meghibásodás miatt három nappal el kellett halasztani a fellövést. Úgy fázik szegény! Hogy melegítsük fel? Lajka, kicsi Lajka, mennyit kell szenvedned! S a visszahozatalodról még terv sem készült! Nem volt rá idő. Nem hagytak rá időt, hogy tervet dolgozhassunk ki a biztonságos visszahozatalodra, mert ki lett adva a parancs: a Szputnyik–2 kilövésére a bolsevik forradalom pontosan negyvenedik évfordulóján kerüljön sor! Az lesz ám az igazi – világraszóló – győzelem és ünnep! Az egész világ ünnepelni fog. Bennünket!
Végre! Kivettek a ketrecből. Hurrá! Vau-vau-vau! És – juhé! Az edzőm orron puszil, simogat. Mégis szeret!… De mi ez? Nem engednek szabadon, hanem rám adnak valami vöröset, azt mondják, űrruhát, a fejemet egy óriási átlátszó gömbbe igazítják, és betuszkolnak egy újabb ketrecfélébe. Csövek, kötelek, tudom is én, mik… Mind hozzám kapcsolva. Fényképeznek, éljeneznek. Mennyi ember! Minek? Kószálni szeretnék újra. Elmenni messzire a szélfútta aszfaltrengetegbe. Az én igazi hazámba. Én kóbor eb vagyok. Egy szabad, alig két-három éves keverék szuka.
Nincs menekvés. Kapkodások, kapcsolások, kopácsolás, süvítés, mozgás. Minden elmozdul…
Jé!
Fent vagyok!
Fent, valami ismeretlen magasságban… Olyan furcsa…
Repülök! Repülök! Mi ez itt körülöttem, ami állandóan változik? Sosem láttam még ilyet… Félek! Egyedül vagyok! Egyedül… Ki akarok innen menni! Engedj ki! Engedj ki, ha szeretsz még!
Honnan most hirtelen ez a fájdalom? Úgy nyom itt belül valami. Még sosem éreztem ilyet. Jaj! Jaaj! VAÚÚÚÚ! Valami ki akar belőlem szakadni! A fülemben hallom a szívdobogásomat! HARSOGVA! Úgy ver… mint az utcai zenészek dobja a téren, amitől mindig úgy féltem…
De most abbamaradt. Már nem fáj! Nem fáj. Elmúlt. Elmúlt… S lebegek! Albina… Moshka: képzeljétek – LEBEGEK! Olyan furcsa. Olyan különös… Ez a KÖNNYŰSÉG. Valahogy… nincs súlyom. Mintha szárnyaim lennének… Madár lettem?
De most egyszerre olyan meleg lett. Meleg?! Forró! Olyan forró, égető lett itt minden körülöttem! És bennem… A szememben, a számban… Itt, itt belül… serceg! Lángol a rács is! Vörösen izzanak a kötelékeim. Én – sülök! Megsülök?! Felforrok! Habzok! Szikrázik, ömlik, foszlik véresen… Minden. Ne hagyjatok! Segítsetek… Se-gít-se-tek…
Egy hirtelen robbanás… és ezer darabban hullunk szét az éterben – én és az űrhajó… Én és az űrhajó.
Jaj! Hol vagyok? Lajka… Lajka vagyok?… Lajka voltam?
A Szputnyik–2-ben?… A felrobbant…
Olyan kótyagos a fejem.
Juuj! Uhhh…
Persze, a Facebookon olvastam róla az este. Szegény. Milyen kedves pofija, murisan kajla füle volt az első „asztronautának”. No és a kiállított piros űrruhája, amelyet annyian megbámulnak a moszkvai múzeumban… De mi volt ez a robbanás, amire felriadtam? Leomlott volna az utcánk szemközti oldalán gombamód épülő házak valamelyikének egy alig megkezdett emelete? Vagy csak az irdatlan mennyiségben felhalmozott deszkák tömege hullott le ekkora robajjal? Most vehetek be még egy Bromazepamot.
1