Egész héten kopogós hideg volt. Az udvaron a tócsák keményre fagytak. Erzsi reggelente összetörte a jeget a vályúban, kiborította, és meleg vizet öntött a tyúkoknak. Alig volt idejük, hogy igyanak, azonnal hártya képződött a víz felszínén. Kicsit tipegtek a hátsó udvarban, meglengették szárnyaikat, aztán beültek a szalmakazal tövébe. A gyerekek sötétedés előtt összeszedték a szalmakazalból a tojást. Erzsi elégedetlen volt, de hiába ellenőrizte ő maga is, a tyúkok alig tojtak. Hol a kendermagost, hol a vöröset fenyegette meg, hogy jövő héten, karácsonyra fazékba kerül.
Az ereszről hosszú jégcsapok lógtak, s amikor odasütött a nap, csöpögött a víz. A lapáttal, melyet alig bírt el a kezük, a gyerekek leveregették a jégcsapok hegyét, s elszopogatták. Anyjuk mindig verést ígért érte, de soha nem fájdult meg a torkuk. Többnyire ebéd után mentek ki az udvarra, utcára, amikor már anyjuk nem bírt velük. Majd szétvetették a tíz négyzetméternyi szobát: ugráltak, rohangásztak, leverték az esküvői képet a falról, nekiütköztek a szekrénynek, belehuppantak a simára vetett ágyba; egyszer egy pohár is áldozatul esett. Erzsi mind hangosabban kiabált rájuk. Végül kitessékelte őket az udvarra.
Az udvaron tócsatükrök csillogtak, a gyerekek klumpái alatt ropogott a jég. Versenyezve bukdácsoltak egyik jégfolttól a másikig, közben le-lerepült lábukról a facipő. A kislány klumpáját évekkel korábban a morovci piacon vették. Előtte a kiterjedt rokonságban sok gyerek viselte, s akkor került hozzá, amikor már mindegyik kinőtte. A sok használatban kifehéredett, egykor majdnem hegyes orra lekerekedett, talpát a rokon gyerekek lába az Órásköz, az Ongai-völgy, a Nagyárok jegén csiszolta simára. Nyaranként a padláson porosodott, télen friss szalmával kitömték, a rüsztre apró szegekkel nyúlszőrmét erősítettek. De a szalma szúrta, a szögek törték Évi lábát, nehezen járt, csak tipegett benne. De a csúszkálás?! Az volt ám az élvezet!
Lackó ropogtatta a jeget, Évi a macskát követte a szalmakazalig. Nyílt az ajtó, Erzsi kilépett az udvarra, vállán nagykendő, karján kosár. Egy darabig figyelte a gyerekeket: sütött az erőtlen téli nap, de láthatóan nem fáztak. S békén elvoltak, ki-ki magának.
– Évi, Öcsike! Elugrok Rozi nénétekhez meg a boltba. Addig maradjatok az udvarban. Ne menjetek az utcára! Halljátok? Megértettétek? Mindjárt itt vagyok.
A hatéves Évi értette, mert anyja valahányszor „átlépett” a szomszédba, „elfutott” a boltba vagy a pékhez, hároméves kisöccse mindig rámaradt.
Csukódott a kapu.
Lackó ugrált, sikongott, élvezte a jég pattogását, Évi utolérte és elkapta a macskát, az fújt és karmolt. Amikor megunták, elkezdték számolni a jégcsapokat, de nem nagy sikerrel, mert Lackó a három után mindig hetet mondott, s ebből veszekedés lett. Lackó a kapu felé bukdácsolt, és a deszkakapu résein át sóvárogva nézte, hogy az Órásköz közepén egy hosszú, tükörfényes csúszdán – előző este Besnyi bácsi jeget hizlalt – száguldoznak a gyerekek. A köz télen az ő terepük volt, forgalom semmi, csak Banai bácsi jártatta meg néha a lovait.
– Gyertek ki! Évi, gyere! – kiabálták a gyerekek.
Lackó a kilincs után nyúlt.
– Tudod, hogy nem szabad! – kapta el a derekát Évi, hogy elvigye a kísértés helyéről. Lackó visított, kirúgkapálta magát Évi karjai közül. A gyerekek az utcáról biztatták.
– Gyere, gyere! Ugyan, Évi, hagyd már! Gyere te is! Nagyon jó!
Lackónak nem kellett sok, kívül termett, s a két iskolás Somogyi, Laci meg Sanyi közrefogta.
– Ez az! – kiabálták.
– Hurrá! – kiáltotta Lackó vékony hangon, s hosszan csúsztak a vastag, fényes jégen.
– Gyere vissza! – kiabálta Évi. Lackó meg se hallotta.
– Ne féltsd, nem eszik meg! – mondták a gyerekek.
– Vigyázunk rá! Mindjárt megyünk vissza.
Évi egy ideig tanácstalanul álldogált, de amikor Bözsi megfogta a kezét, ő is rálépett a jégre.
Zajlott a gyerekvigasság. A csúszda hosszú volt, hét ház előtt húzódott, s ahány épkézláb gyerek volt a közben meg a környező utcákban, az mind ott száguldott, nyüzsgött. A felnőttek kiálltak a kapuba, nézték őket az ablakokból, élvezték a gyerekzsivajt.
A csalóka nap közben lement. Korán alkonyodott. Innen-onnan hazahívó kiáltás hallatszott: Juci, befelé! Bandi, megjött apád!
A gyerekek lassan elfogytak.
Erzsi sietett, kicsit nyugtalan volt, mert elmaradt. Ez máskor is megesett, de ha közben gyerekeinek szükségük volt valamire, netán fáztak, bementek. Sose volt baj. Ám a házat most üresen találta. Átment a szemben lévő házba, Csertányékhoz. Janika otthon volt, de Éviről meg Lackóról nem tudott semmit. Erzsi sietett Kecskemétiékhez, akik szegről-végről rokonai voltak. Évi ott várta kisírt szemmel. De Lackó sehol.
Amikor Évi meglátta az anyját, rázendített. Fuldokolva, hüppögve mesélte, hogy Lackó egy ideig csúszkált a nagyfiúkkal, aztán egyszerre csak eltűntek, neki, Évinek nem mondták, hova. Azt hitte, bementek Somogyiékhoz melegedni. Erzsi rohant hozzájuk, útközben háborgott: – Megállj, Éva, megállj! Veled még számolok! Agyonütlek, ha a kicsinek baja esik!
A mellette futó Kecskeméti Julisnak mondta lihegve: – Nagy szamár, semmit se lehet rábízni még tíz percre se! Agyonverem, ha baja esik a kicsinek, agyon én! Csak kerüljünk haza!
Julis egyre csillapítgatta: Kár bántani, hiszen még ő is gyerek!
– Maradtak volna az udvarban! Megmondtam neki, hogy ki ne mozduljanak!
A Somogyi fiúk otthon voltak. Lackó nélkül. A köz végén még hármasban csúsztak le a Balog-hegyről – ami ugyan domb volt, de valamiféle tisztelet hegynek nevezte – az Ongai-völgybe. A kemény hidegek következtében a Krivaja mellett jégtavacska kerekedett, ott egy ideig fakutyáztak. És amikor anyjuk hívta őket haza, Lackót már nem látták. Azt hitték, elment Évivel.
Korán sötétedett.
A hír, hogy a kis Lackó eltűnt, gyorsan terjedt. Az emberek szétnéztek a portáikon, átkiabáltak egymáshoz, kiálltak a kapuba, s ahonnan nem jött ki senki, oda bezörgettek. Erzsiék előtt kis csapat verődött össze. Sárkány Illés viharlámpát lóbált, Fodor, a kúttisztító hozta a vasmacskát, kötelet, Sárkányék kampós botokat. A segítőkész szomszédok és a felszerelés láttán döbbent rá igazán Erzsi, hogy baj is lehet: rosszul lett; leültették Zsebe háza előtt a lépcsőre.
A keresők szétszóródtak, házról házra jártak, Lackó nevét kiáltozva belevilágítottak a kutakba, ólakba, istállókba, sőt a kutyaházakba is. Dávid a vasvillával, Illés kampóval szurkálta meg a szalmakazlakat. Keresték a szőke fiúcskát nemcsak az Órásközben, de a környékbeli utcákban is. Semmi nyoma.
Múlt az idő, nőtt az aggodalom. Az embereken sötét gondolatok lettek úrrá. Suttogva mondták egymásnak: – És ha nem kerül meg? Széttéphette a Kocsisék nagykutyája is, tudod, a múltkor is megtámadta a… – Csak meghallotta volna valaki a sikoltozást. – Belecsúszhatott a Krivajába is. – És ha elfáradt, és elaludta valahol? Ólban, szalmakazalban… Rágondolni is rossz. Már most van vagy tíz fok. – Én is majd megfagyok, nem érzem se kezem, se lábam.
Lassan fogyni kezdett a csapat, s mire a Sólyaközt végigjárták, alig maradtak.
– Nincs mit tenni. Be kell jelenteni a milíciának – nyújtotta meg lépéseit Bogárdi.
Indultak vissza. A házakból világosság szűrődött ki, kutyák ugattak, aki még az utcán volt, vigasztalta őket: – Holnap biztosan előkerül… Csak nem tűnt el, az nem lehet. Lehangolva, reménytelenül mentek hazafelé. Erzsi már sírni sem bírt, csak nagyokat hüppögött, Julis támogatta.
Az Ongai-völgyben csak egyetlen ház volt sötét.
– Itt már jártatok? – szólt hátra Zsebe.
– Ennél a két dilinyósnál? Ugyan minek? – jött a válasz. – Se ól, se istálló, se kút, még kutya se…
– Félnótás szentfazék, fel se fogja, mi történt.
– Hátha láttak valamit – felelt Zsebe, s megzörgette a kiskaput. Az szinte magától kinyílt.
– Halló, van itthon valaki? – Indult befelé, utána a többiek. Nyílt az ajtó.
– Ne kiabáljanak! – mondta a gangra kilépő asszony. – Még felébresztik.
– Ilyen jó alvókája van az uradnak? Már ilyen korán alszik?
– Nem ő, hanem a kicsi – mondta a nő.
Nagyot néztek.
– Úgy tudom, nincs gyerek a háznál.
– De már van! – mondta együgyű mosollyal az asszony – Adott a Jóisten. Karácsonyra.
Ezt hallva Erzsi mindenkit félretolva igyekezett befelé. Az asszony meg gyermekded örömmel mesélte:
– A Jóisten küldte nekünk. Megjelent a kapunkban, sírt, szegényke össze volt fagyva. Egyik klumpája a kezében, a másikat elveszthette. Hívtuk, bejött, kérdeztük, mi a neve, azt mondta, öcsike… még neve sincs szegénykének. Nem baj. Majd mi adunk neki. Megetettük, de evés közben az asztalra borulva elaludt. Ágyba tettük, azóta is alszik.
Elképedve hallgatták.
– Nézzék, milyen szép azzal az aranyszőke hajával… Mint egy kisangyal – mondta ellágyulva. – Tudtam én, hogy nem hiába imádkozok, meghallgat engem a Jóisten! Sose volt még ilyen szép karácsonyunk.
S a meghatódástól elcsuklott a hangja.
Erzsi már az ágynál állt: a félhomályos, meleg szobában, párnába süppedve, dunnába takarva, békésen aludt a kisfia. A takaróval együtt kapta fel, ölelte, csókolta. Az asszony döbbenten nézte.
– Most mi lesz? – kérdezte.
– Angyalkát elvisszük – tette a kezét a vállára Bogárdi. S látva az asszony fényes szemét, hozzátette: – De karácsonyi gyertyagyújtásra biztos visszajön egy kicsit.
Indultak kifelé.
Becsukódott utánuk a rozoga kapu, amikor az asszony észrevette, hogy a kicsi facipő ott maradt. A távozók után kiáltott, de azok nagy beszédben voltak, nem hallották. Állt a sötét gangon, karjaiba ölelve a kis klumpát, és arca ereszéről nagy cseppekben folyt a könny.