Minden rendben lesz, ne idegeskedj. Elleszünk valahogy, anyu. Persze, megoldom. Kelleni fog a segítséged. Nincs más választásom. Igen, tudom. Ha beszélnem kell valakivel. Igen. Igen, tudom. Ne aggódj, jól vagyok.
Anyám ül velem szemben, az arcomat nézi. Fogalmam sincs, mire gondolhat éppen. Nem szólal meg, csak bámul, biztosan valamiféle érzelmet próbál leolvasni rólam, de én csöppet sem törődöm ezzel, nem tudom, hogy van-e valami a tekintetemben. Annyira sok minden kavarog a fejemben, hogy a gondolatok áramlása miatt teljesen üresnek érzem. Sötét van. Talán délután három óra lehet, én mégis alig látok el az orromig, hiába a napsütés odakint. Baj van, tudom. Némán hallgatom, ahogy próbál magyarázni az élet dolgairól, és hogy ez már csak ilyen, menni kell tovább, mindenki segíteni fog. Nem akartam sokáig maradni, de egyszerűen képtelen voltam felkelni a fotelből, órákig ülhettem ott az újságokat és a magazinokat bújva. Jólesett megnyálazni az ujjam végét, és átlapozni ezeket a színes oldalakat, betűről betűre haladva elolvasni mindent arról, ami érdekelt, és arról is, ami nem. Időközben anyám ételeket pakolt elém a kis asztalra, olyan volt, mintha gyorsított videókat nézegetnék a számítógépen, mert folyamatosan cserélgette a tányérokat. Persze egyikből sem ettem egy falatot sem, talán azért próbálkozott mindenfélével: gyümölccsel, zöldséggel, pékáruval. Volt pár nagyon érdekes cikk a fenntartható gazdaságról, és arról, hogy a bolygónknak jobbat tenne, ha nem születne ennyi gyermek. Érdekfeszítő olvasmány a mosható pelenkákról szóló írás, mert legutóbb a nagyszüleim idejében volt ennek nagy divatja. A környezetvédelmi szempontok előtérbe kerülésével megint rivaldafénybe kerültek az újrahasznosítható dolgok. Sokat beszéltem erről Leonie-nak a kapcsolatunk elején, mondtam is neki, hogy én nem biztos, hogy akarok gyereket ebbe a világba, mert rossz irányba haladnak a dolgok.
Leonie erre csak egy édes mosollyal és egy mondattal válaszolt: esküvőt se akartál, mégis lett. Touché, gondoltam ekkor magamban minden alkalommal, hiszen igazat állított, sőt, én nemhogy esküvőt, de még papíralapon létező házasságot sem akartam, csak egy élettársat magam mellé, akivel leélhetem azt az időt, amit nekem szántak. Később elfogadtam a történéseket, derekasan beleadtam mindent, s ha már így alakult, jól akartam csinálni. Kézikönyveket vettem magamhoz, a szüleimet, rokonokat, ismerősöket kérdezgettem, de hiába, majd útközben megtanulod, válaszolták egytől egyig. Fogalmam sem volt, hogyan kell apának lenni, igazából egyáltalán nem éreztem késznek magam, egy új lépcsőfok ez az életben, jóval nagyobb, mint az eddigiek, és hiába történt minden tökéletesen – egy-két kivételtől eltekintve –, az önbizalmam közelített a nullához. Hittem abban, hogy a könyvekből mindent meg lehet tanulni, ezért faltam a szavakat a szabadidőmben, és még ma, még ezen a napon is reménykedtem igazamban, anyu meg szótlanul figyelt közben. Aztán amikor már végleg úgy éreztem, hogy kifolyik a szemem a sok információtól, és az ülés is többet ártott a derekamnak, mint amennyit használt, csöndesen felkeltem, és elindultam haza. A kapuhoz érve már egészen bátor voltam, magam is meglepődtem, amikor hangokat hallattam a külvilág irányába.
Mondtam anyunak, hogy ne aggódjon, mindent időben elintézünk, felszálltam a biciklire, hogy elinduljak a házunk felé, a ház felé, amelyet nemrég megvettem kettőnknek, nekem és Leonie-nak, hogy nyugodtan kezdjük el életünk új szakaszát, és alig vártam, hogy megsimogassam a kicsike kis kutyámat, hogy a helyére toljam a biciklit, de a valóságban még éppen tekertem a pedált a vaksötétben, mert nem égtek az utcai lámpák, vagy csak én nem láttam, hogy narancssárgás fényük segítene a tájékozódásban, és ahogy tekertem hazafelé, azt vettem észre, hogy nem közeledem az úti célomhoz, pedig már nagyon régóta hajtom azt a biciklit, és forognak a kerekek, hallom, ahogyan csattog a lánc, mert már tegnap meg kellett volna olajozni, és hallom, ahogyan a felni lassan az aszfalthoz ér, mert nem pumpáltam fel időben a gumikat, és én mindent hallok és akkor eszembe jut minden, az összes gyerekkori ismerősöm az utca vagányai anyám apám és Leonie is és hirtelen nagyon magányos leszek és nem tudok mit csinálni mert valami nyomja a mellkasomat és nem értem miért folyik le víz az arcomról miért folyik ki víz a szememből és akkor leszállok a bicikliről és tolom aztán egyre lassabban és csak sétálok hogy amikor már nem bírom tovább félreálljak a sötétben és leüljek a fűre az út mentén és csak figyeljek figyeljek figyeljek és tényleg nem tudom miért de most mintha tényleg valóban igen jól látom leteszem a fejemet a hideg fűbe és igen igen igen igen akkor is ugyanúgy látom hogy végre végre valahára nagy dolog történt velem az életben és ekkor újra látom ahogyan a műtőszobából kilép az orvos és egyáltalán nem mosolyog és mond nekem valamit nekem aki fehér rózsával a kezében vár valakit hogy mondják hogy apuka, kislánya született. És akkor én berohanok Leonie-hoz és látom a lányomat az én lányomat aki teljesen egészséges és boldogan fogunk élni így hármasban vagy négyesben vagy ötösben valahogy majd meglátjuk lesz valami ha Leonie akar még gyereket de egyelőre nem tudom mit akar csak örülök hogy ott vagyok mellette és akkor valójában nem is hallom az orvost csak a szájáról olvasom le. És én semmit sem mondok nem is tudok mondani semmit és most már nem is akarok és tudom hogy hazudtam anyámnak mert nem lesz minden rendben nem intézünk el mindent sem egyedül sem segítséggel és mindenki hagyjon engem békén mert csak feküdni akarok itt az út mentén és nem akarok élni nélküle mert nem értem miért kellett ott maradni miért kellett ott maradniuk és miért kellett meghalniuk. És az sem izgat hogy az üres fejemben hirtelen a helyükre kerülnek a dolgok és annyira elárasztanak hogy megbolondulok és torkom szakadtából üvölteni kezdek a sötétségben és érzem hogy fáj a torkom és napokig nem tudok majd rendesen beszélni de kit érdekel mert minek egyáltalán bármit is mondani ilyenkor hogy is várhatják el az embertől hogy beszéljen ilyenkor mit akarnak tőlem amikor meghalt a feleségem és a kislányom is aki még csak meg sem született az én pici kislányom akinek nem adatott meg semmi ebben a szar életben hogy örüljön és hogy megbántsák hogy vérig sértsék és nem adatott meg neki az sem hogy az apja vállán sírjon miközben az én szívem majd megszakad érte de erősnek kell lennem miatta és miközben ezt elképzelem rájövök hogy az ő szíve még csak meg sem bír szakadni mert már nem is dobog az a pici szív és egyáltalán nem is dobogott sosem csak az anyja méhében és csak ordítok és ordítok mert Leonie azt mondta nekem hogy minden rendben lesz és Leonie még soha ezelőtt nem hazudott nekem és miért pont most kellett elkezdenie miért nem tudta azt mondani hogy figyelj lehet hogy most megéri aggódni most lehet most szabad és nem és nem kell elhinni hogy megint mindig minden alkalommal minden rendben lesz. Mert azt hiszem, most nem lesz minden rendben.