Esztergomi bazilika és a rugalmas nővérek

Esztergomi bazilika és a rugalmas nővérek

Szerző: Kiss Natália: A tér határai

 

Négy párhuzamos történet

 

Bárczai Bálint, a székesfehérvári alispán, fiát, Bárczai Ágostont Bécsben taníttatta volna ki, de be kellett magának ismernie, hogy a fiú nem különösebb tálentum, nem mellesleg nyállelke van, ami nyúlik. Egészen szabálytalan alakzat volt az, ahogyan ő felnőtt: a madarakat precízen figyelve repülést mímelt, vagy sóval szórta körbe a házukat a maga szórakoztatásából, egy szabályos körben. A huszárokat játszó fiúkra ügyet sem vetve, ő napraforgónak képzelte magát, és naplementéig állt kint a poros udvaron, majd, amikor a nap lebukott, bement a házba aludni. És másnap ugyanez. És ezt napokon át. Majd a szüreti időszakban lógó orral, kótyagost ment be a házba, és tavaszig ki sem mozdult. Atyja, akárhányszor tanácsokkal látta el, nógatta volna efelé vagy afelé, az olyan volt, mintha kígyókat nevelgetne: az ösztönből harap, attól nem lehet csak úgy eltántorítani azt. De ez a vérszegény cenk igazán harapni sem tudott. Mikoron pelyhesedni kezdett fia szája felett a szőr, Bárczai Bálint Esztergomba[1] küldte Ágostont a hercegprímás keze alá írnoknak, hogy az vagy farag valamit ebből a tuskóból, vagy belátásra kerül, hogy ha a dolgok eddig sem voltak éppen rózsásak, ami Ágostont illette, akkor ez már végleges lesz. Pislákoló reménysugár, hogy pap bármikor lehet belőle, ha geométer vagy tábornok nem is.

  Négy hónappal később érkezett egy levél Székesfehérvárra a hercegprímástól, nyájas kézírással és merev érsekségi pecséttel, hogy Ágoston csapnivaló írnok, ellenben kiváló érzéke van a zenéhez, és innen tudatja az atyjával, hogy ő márpedig kitaníttatja, hogy kántor és orgonista legyen belőle. Lám, Ágoston mégis tehetségesnek bizonyult, az atyai lélek némi megnyugvást talált. A hercegprímás azzal a feladattal bízta meg a fiút, hogy midőn Mária Terézia Esztergomba látogat,[2] hogy szemre vegye a mennyei bazilikát, ezen alkalomra írjon egy kantátát, melynek dallamkötegébe foglalja bele a császárné nagyságát. Ágoston négy napig álmatlan a bazilika hűvös pincéjében írt, komponált. A bazilika közösségében már egészen gyanússá vált, hogy ha ez már négy napja lent van, hogy talán penészt nyelt, és talán véres tüdővel fekszik a pince durva és hideg kőpadlóján. A fiú negyednapra jött fel, és a hercegprímás elé járult a durva papírra karcolt kottákkal. Amikor – állítólag – a hercegprímás először olvasta, gyönyörében könnyeket hullasztott, és térdre hulla, majd az ég felé emelé a kezét, latinul imádkozott, majd kirohanva a bazilika udvarára, kiáltozta, hogy az Úr égi fagottjait hallja zendülni, egyenesen a mennyek Országából. A hercegprímás végül is kifogásolta, hogy ennek a dolognak a címe hiányos, egészen pontosan nincs. Végül Az bazilika irgalmas nővérei címben iratlanul egyjeztek meg, melyben mind az anya, mind a nő a fennen világok szeszélyes karsztöblökben váteszként fúró folyóvíznek, és irgalmas ringatóként a gótíves[3] vázában vagyon dicsérve (dedikálva Mária Teréziának).

  Vízkeresztkor zendült fel a bazilikában a kantáta, Ágoston életművének egy zenitje, hisz tudni lehetett, hogy ő csak tökéleteset tud zenébe zárni, s ez a mű is aranyszegecsekkel vésetett fel a bazilika kupolájára: a teljes udvar könnyekben tört ki, ahogy felzendült a kantáta. Meg voltak róla győződve, hogy ez a tajtékzó mennyei harmónia Isten akaratából szól úgy, ahogy, s hogy az Úr vigyázó szemével örvendezteti meg a magyarok sanyarú lelkét, s kezében futtatja habjára a császárnőt. Talán az az idő, míg a kantáta szólt, nem is volt sosem, s pusztán a gyönyör és a mámor emléke marad, egy álomkép a bazilika párnáján s Isten Országában. A császárné maga, rizsporos kezével személyesen adta át a dicséretet Ágostonnak, s megígérte neki, hogy nagy, udvari zenésszé fogja tenni. A hercegprímás napokkal később, még csak-csak felocsúdva eksztázisából, de még gyengélkedve rábízta Ágostonra, másolja át a kantátát, hogy azt kocsival feljuttassák a bécsi udvarnak. Arra viszont nem gondolt, hogy amennyire Ágoston zsenije a zenében felsejlik, annyira a földi, alantas praktikumban nem.

  A hercegprímás, amint meglátta a kéziratot, melynek címét a fiú Az Eszergomi Babilika rugalms növérei-ként jegyzett fel, éktelen felháborodásra és dühre gerjedt, hogy ezen tiszta műnek a bemocskolása maga az Úr becsmérlése is egyben. A hercegprímás hisztérikusan, hálóköntösben, vöröslő fejjel kiáltozott, homlokáról lepergő csak szállt, haladéktalanul elüldöztette Esztergomból a fiút. Nemcsak az Úr szemében volt ez vétek, hanem az övében is érte sértés, hiszen vigyázó szárnyainak melegét a júdáslelkű Ágoston elárulta. Szemtelennek, mihasznának, istenkáromlónak ítélte, aki eltékozolja az egyház szeretetét. Bárczai Ágoston bárányábrázatával csak tűrte a hercegprímás duplájára duzzadt fejéből jövő éktelen rikoltozást, s tűrte büntetését is – ha nem is tudta, miért, de azzal tisztában volt az ő lelke is, hogy nagyot vétett. Ez pedig nem tartható: a hercegprímás egyházi átokkal sújtotta, amit Ágoston nem vihetett haza a szülei fejére. Az éj leple alatt[4] menekült el, és soha többé nem látták sem őt, sem pedig a művét.

 

  Párhuzamos történet H-nak, róla, aki párhuzamossá teszi a kortárs és a reneszánsz előtti és utáni művészetet, magában, ahogy van, csípőjével és arcával, és minden mondattal, ami az övé. H. Mária Terézia is egyben, Szabadka szecessziós homlokzata, és a betonban izzó kőbányai panel.

 

  [1] Gatya nélkül álltam a mosdóban, arcomon barokkos gyűrődések, és felettébb dühödten vontam kérdőre a feleséget: hol van a gatyám?! Költői, igen költői, minthogy sem én, sem ő nem lehetünk teljesen bizonyosak ebben a válaszban. Természetesen így húzott ujjat (nota bene baszott ki velem): ahol hagytad. Az ember hagy és elhagy.

 

  Most végigsuhan a folyosón, és befordul a konyhába, combjai enyhén remegnek, vöröses (noch dazu parázsló – amikor a szén heve éppen csak kialudt, de még emitt-amott felsejlik a tűz fáradt emléke), haja mintha visszahúzná, mint a kocsis a lovat, hogy „lassíts!” – se pillanat, vissza a hálószobába. Ez még kétszer. Záradék nem volt, tehát nála minden lehetséges, a rendszere korántsem zárt, s inkább nyitott, hovatovább szillogizmusaiban nem egyértelmű (és ezt egész hellenisztikus lénye kiadja), hogy premisszái és a konklúziói igazságértéke korreláljon.

 

  Akkor jutott eszembe, hogy milyen rég hallottam az Ágoston-történetet, vagyis igen rég olvastam róla, talán valami tudományos magazinban, vagy egyszerűen csak legendaként kering, aminek nincsen pontos forrása. Azt mondtam, hogy menjünk le Esztergomba. Éppen a nadrágot ráncigálta fel magára, a haját dörzsölte a tükör előtt a feleség, aki éppen ügyet sem vet rám – hát úgy kell nekem. Azt hiszem, tetszett neki az ötlet. Még a hét péntekén a reggel nyolcas vonattal indultunk. Tízkor indultunk: egyszer legalább kinyomtuk az ébresztőt, illetve az sem kedvezett, hogy a budapesti közlekedés az reggel mondott adieu-t.

 

  [2] A bazilikát csodáltuk. Azt mondta, hogy kóstoljunk bele egy szendvicsbe, majd valahol eszünk, addig is így álljunk meg. A feleség éppen csak beleharapott, és úgy vettem magamhoz a kenyeret, amit reggel készített, hogy észre sem vettem, és már meg is ettem. Nevet, ahogy a bazilika pillárjai előtt állunk. Vele vonatozni olyan, mintha az ember a neoavantgárd lenne maga – gyönyör és rémület. És inkább gyönyör.

 

  Ő maga egészen olyan, mintha egy intertextus lenne a barokk és a neoavantgárd között, aki Mária Terézia udvarhölgye, kézzel eszik és csámcsog, és így definiálja tennen harmóniáját: finom kezei, mint puha díszpárnák, éppúgy simítanak el konfliktusokat pofonnal, mint gyengéd simogatással. Árnyalatok a pörköltszaft és a cordon bleu között, s én is így harapok bele, mohón: liheg.

 

  Fényképeket készítettünk, és megkértem, hogy a Magyarok nagyasszonya elé álljon, hogy Őt mint a magyarok nagyasszonyát lefényképezzem. Kikérte magának, hogy ő nem az, akivel én most összekeverem. Pardon, nagyon hasonlít valakire – mondtam.

 

  [3] Valami volt benne, amitől elképesztő harmónia fogott el: meséltem neki Bárczai Ágostonról és a kantátáról, ami urbánus legenda maradt csak, és hogy valaha volt, de már elveszett. A freskókat nézte, és szentül meg volt róla győződve, hogy hallja, mintha a falban a gránit magába szívta volna. A kupolát felújították, nem sok lehetőség volt, még saját zavaros gondolataimban is elveszni, de volt valami abban, amit most nekem mondott. Hallod ezt a mennyei éneket? – és csak néztem, ahogy a szemhéja rázárul a barna szemeire, ahogy a nyakán lüktet az ér, hogy ez is olyan, mint a barokk, ahova szünös-szüntelen visszatérek. A cipője kopogott a márványpadlón, és én csukott szemmel is tudtam volna követni.

 

  [4] Este volt már, amikor a Duna kanyarában sétáltunk, a hegytetőről lejövet, Ő pedig csak nevetni tudott azon a szerencsétlen Bárczai Ágostonon, aki ilyen szerencsétlenül követett el egy elírást. Elmesélt egy történetet az esztergomi rugalmas nővérekről, akik matematikai értelemben tudják fenyíteni a rosszalkodó gyerekeket, és magukat labdává hajtogatva pattognak a mihaszna menekülő gyerekek után, mert így a leggyorsabbak. És nyáron nem lehet nekik kimenni, mert úgy megpuhulnak az izzadságuktól, mint a tészta, és csak vonszolják magukat. Képzeljünk el egy csomó rongylábú nővért.

  Fent sétáltunk, a járdán, úton a vonatra: eljátszattam vele, hogy most először találkozunk, hogy most először szeretek belé. Aztán felzendült valami egészen mennyei, ami elnyomta a Duna morajló siklását. Bárczai Ágoston vélhetően visszajár a bazilikába, és ilyenkor, pontban, amikor lemegy a nap, a bazilika pincéjében elvezényli az Esztergomi bazilika irgalmas nővéreit. Te is hallod? – majd visszahúzta számat szájára. Vélhetően ő is hallotta, s talán más is, csak annyira elemévé vált már ennek a macskaköves városnak, hogy már észre sem veszik.

 

 

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...