Benoît előrántott egy üveg megkezdett Napoleon konyakot a kis konyhai kredencének rejtekéből. Kihúzta a kalapos parafa dugót, inhalált belőle, és töltött magának egy pohárkával. Kényelmesen elhelyezkedett a hintaszékébe, kortyonként élvezve ki a részegítő italt. Kizárólag szobahőmérsékleten fogyasztotta a bódító nedűt, úgy, ahogy a hátoldali címkén található javallat szerint is ajánlották. A márka megszállottja volt. Más fajtáról hallani sem akart.
– Nem hagyhatom cserben Őfelségét! – mondogatta szipókázás közben.
A Le Petit Parisien falai között névre szóló üveget tartottak fenn a számára. Valahányszor belépett Jules kávéházába, a főúr már készítette is a pult alatt pihenő palackot, amelyből kizárólag ő kaphatott.
Italozgatás előtt szinte minden este briós zsemlében sült – fokhagymával és rozmaringgal ízesített – camembert sajtot fogyasztott. Imádta, ahogy a péksütemény körbefonja a fehérpenészes csodát. Számára szeánszot jelentett az étkezés. Kosztolás előtt minden alkalommal a tányérja fölé hajolt, hogy megillatozza a tartalmát. Azután villája végére vett egy kis sajtot, megízlelte, majd kenyérdarabokat mártogatott a krémes különlegességbe. Végül a tészta következett, amelyet apró falatonként tüntetett el.
– Nem lehet megunni! – nyugtázta megelégedve, majd felhajtott egy kis Napoleont.
– Csupán az íze kedvéért! – hangoztatta tréfálkozva, valahányszor az idősödő pincér a poharába töltött. Benoît szigorúan a főfogás után döntötte magába a szőlőalapú égetett szeszes italt, úgy, ahogy a háziorvosa tanácsolta. Persze egy szimplával sosem érte be. Rendre leöblítette még eggyel… Vagy akár többel is. A kedélyállapotához mérten. Megtehette, hiszen önmagán kívül senkinek sem tartozott elszámolnivalóval. Öccse Kanadába költözött. Valahová feljegyezte annak a városkának a nevét, ahová testvére elszármazott, de nem vette a fáradságot, hogy megjegyezze. Kétévente egyszer, ha találkoztak, de olyankor is csak pár napot töltöttek együtt. Esetleg szülinapok alkalmával egy-egy rövid telefon, és kész. Felesége idő előtt távozott, és későbbi élettársát is túlélte. A szerelmei közül egyedül a gitár maradt. Egy Antonio de Torres-féle hangszeren játszott, amelyet az egyik tanítványa ajándékozott számára. Hangulatos kis szobájában minduntalan pengette. Passzióból régebben Jules vendégkörének is játszott, de kizárólag azokon a napokon, amikor a bárzongorista kimenőt kapott. A virtuózok közül Tony Mottolát kedvelte a legjobban. Nagyra becsülte, hiszen hozzá hasonlóan ő is azért tanult gitározni, mert gyerekkorában az akadt a ház körül. Filmhíradók felvételein fürkészte eszményképét, aki Frank Sinatrát kísérve bejárta a világot. Mottola 1964-ben megjelent korongját karcosra hallgatta. A mester ezt a lemezét a fény városának ajánlotta. Merengés közben megszunnyadt kissé. Ébredezve észrevette, hogy van még egy nyelet a poharában. Egy szempillantás alatt felhörpintette, sóhajtott egy nagyot, és… vége. Széke még ringott, de élet már nem volt benne. Ennyi jutott neki. Elrejtőzött még a nap is, amikor kilehelte a lelkét.
A lakáshoz érkező François „Frank” Roletti őrmester többször is kopogott. Zörgette az ajtót, de nem jött válasz, ezért betörte, és berohant. Magával hozta ifjú nyomozókollégáját is, aki az orrfacsaró bűztől és a látványtól rögtön beszaladt a fürdőszobába, és kidobta a taccsot.
Roletti később odanyújtott a fiatal tisztnek kétkortynyi konyakot.
– Húzóra. Megszünteti a gyomorgörcsöt, és az idegeidet is megnyugtatja. Egy idő után majd hozzászoksz a látványhoz, és a szagokra is ellenálló leszel. De a közöny iránti dühöt, drága barátom, azt még évtizedek elteltével sem mulasztja el semmi. Szomorú, hogy egyetlen szomszédja sem hiányolta. Igaz, előtte sem nyitotta rá az ajtót szinte senki. A fivérével is hónapok múlva lett volna esedékes a találkozása, ahogy látom a naptárban. Jules keresett fel, mivel vagy egy hét is eltelt azóta, hogy Benoît utoljára betért a Le Petit Parisienbe. Vendéglátósunk sem hitte volna, hogy akkor utolsó alkalommal tette.