Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.
Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.
– Hol kezdjem? – nézett szét az eléje táruló dzsungelen.
Először a kőkerítés mellett futtatott szőlőn akadt meg a szeme.
– Még mindig mennyi fürt csüng róla! – csodálkozott. – Pedig már hetek óta nem győzöm szedni.
Vaktában indult el feléje, átgázolva a citromfű- és mentabokrok közötti csapásokon s a kiszáradófélben levő hatalmas levendulán.
– Ezt is át kellene az idén ültetnem. Tőled tudom, hogy ősszel és tavasszal szokás. Most október. Ez már az ősz. De úgy perzsel a nap. Valahogy „fellazultak” a hónapok, az évszakok. Mintha semmi sem lenne már a „helyén”. Én sem… Karcsi, akinek felajánlottam, ássa ki és vigye el a saját kertjükbe a szeder-málna oltványnak a kertben szanaszét kinőtt vadhajtásait, azzal hárított, hogy majd. Majd novemberben, most még korai. Lehet, hogy igaza van. Ő férfi. Ő ért hozzá. Milyen boldog voltál, amikor beszerezted ezt a különlegességet. A drótok, amikre felkötözted a hajtásokat, meglazultak, összevissza lógnak. Az elszabadult hajtások egy része meg itt lapul a fűben. Nem madzaggal kötöztél, hanem valami zöld műanyag karikával, aminek a vége széthúzható, és két pici gömbben végződik. Leszedtem néhányat a drótokon magányosan, üresen csüngőkből, fityegőkből, behoztam, most a konyhában vannak egy pohárban. De hogyan lehet ezekkel rögzíteni? És hol lehet ilyen mütyüröket beszerezni? Úgy rémlik, hogy Péterváradra jártál át vegyszerekért valami boltba. Nem tudom, azok árulnak-e ilyesmit. Szegény oltvány az idén is termett pár szemet, azokat ott helyben bekaptam. Nyilván meg kellene kapálnom a tövüket. Te a komposztból – talán évente – szórtál is köréjük jócskán, de nekem olyan nehéz onnan kiásni valamennyit. Legalább egy vödörnyit. Emlékszem, mondtad, hogy mindig csak az aljáról, csak a legaljáról kell, mert az már jó érett… De mindig te ástál. Nem hagytál volna engem ezzel kínlódni.
Milyen magasra felfutott a szőlő! A meggyfára, a fáskamra ajtó- és ablakdeszkáira, cserepeire, a kifeszített szárítókötelekre. Milyen meseszerű, vadregényes! Nálunk szőlő terem a meggyfán! Már életedben felfutott, de csak mosolyogtál rajta, mint egy jó viccen. Akkor már valahogy nem nagyon érdekelt semmi. Nem is tudtál lemenni a kertbe. Az az ötlépcsőnyi „mélység” már sok volt neked. Csak a teraszig. Onnan leláthattál. Ha nagy ritkán kijöttél, felhúztam a redőnyeit. Sovány válladat átkarolva duruzsoltam, hogy valamivel elszórakoztassalak: „Figyelj! Nézz jobbra. Látod, hogy haladnak a sarkon az építkezéssel? A mi utcánkban csak másfél emeletnyi épületeket engedélyeznek, illetve egy emeletet manzárddal, de ezek három emeletet húztak fel. Valahogy kicigánykodták. Két egymás melletti házhelyen. Tudod: a Tessényiék és a Remeliék háza helyén. Azt beszélik, hatvanöt lakás lesz benne. Nézd, már vakolják. Fekete-fehér »kockás« kombinációjú lesz.” Egyszer-kétszer kihajoltál, megnézted, aztán már nem érdekelt. Akkor már egyre rosszabbul is láttál.
No, akkor szedek egy kis szőlőt… Uhh!… Mi történt? Úgy elterültem, mint egy béka. Pfuj. Az orrlyukaimat birizgálják a fűszálak. Elszédültem volna? Mostanában sokszor szédelgek. Vagy csak megbotlottam? Mi a csuda ez? Ez a sok apró, kemény, érdes tapintású vacak itt körülöttem? Persze, a meggyfa kiálló hajtásai, amiket én már lemetszettem ugyan, de talán nem eléggé közel a tövükhöz. Vagy nem mindet. Tele van ilyesmikkel a kert. Nem győzöm őket irtani. Hogy terjeszkedne szegény fa! Teleszórja „gyerekeivel” a kertet. Néhány suhángot meg is hagytál. Odaígérted Zolinak, a vízvezeték-szerelőnek, de aztán mégsem vitte el. Illetve vitt belőlük, csak még akart, hátha nem mind fogja meg. Aztán mégsem. Meggondolta magát. Vagy elfelejtette. Azóta megnőttek. Most három szép szál fiatal meggyfánk is van. Majd kivágja őket az új gazda, ha egyszer eladom a házat. Vagy ki tudja?… Fel kellene valahogy kelni. Ha feltérdelnék?… Hát persze. Hiú ábránd. Nincs mibe kapaszkodnom. Ezek a kórók itt körülöttem túl puhák, hajlékonyak. Nincs tartásuk… Nekem sincs. Nincs erőm felegyenesedni. Mit tegyek? Nem mászhatok a betonig. A korlátig. Várjunk csak… Kicsit hátracsúsztatom az alkaromat… Egyik könyék… másik könyék… Most majd a tenyeremre támaszkodom. Nem elég. Majd az ökleimre, azok erősebbek. Hó-rukk! No most: egyik talp, másik talp. A ballal egy lépést hátra, aztán a jobbal. No végre. Felegyenesedtem. Hurrá! Micsoda örömök! Látod te ezt onnan föntről? Kész kabaré. De nem tört el semmim! Képzeld: semmim! Persze, mindenütt ez a nagy, buja fű. Rég sarlóztam már. Valamikor borsód, zöldbabod, hagymád, paprikád és mennyi, mennyi paradicsomod termett! Egész nyáron a sajátunkat ettük. És milyen jóízűek voltak! Sokfélét palántáltál el, hogy egész nyáron teremjenek. A magjaikat külön újságlapokon szárítottad, hogy jövőre is mindből legyen. Mindre felírtad a fajtáját meg valami más adatokat is. Mintha dátumok is lettek volna rajtuk. Nem, nem dobtam ki egyet sem. Ne félj, megvannak, de én már nem használom fel őket. Egy irattartóban őrzöm a sok feliratozott „magos” újságoldalt… Majd egyszer megmutatom a gyerekeknek. Ha hazalátogatnak.
Végül már nem kapáltad, nem is öntözted a paradicsomjaidat. Kezdettől fogva szigorúan megtiltottad, hogy a „kertedbe” betegyem a lábam. Azt mondtad, ne nyúljak semmihez, mert ott kísérleteid is vannak beállítva. Én azért – már az utolsó időben – titokban meglocsoltam a paradicsomtöveket. Úgy dobogott a szívem, nem jössz-e ki a teraszra éppen akkor, amikor a locsolóval és a kapával „bűnözök”. Egy-két paradicsomkaró még most is ott meredezik a földben. Azt mondtad, ugyanoda akarsz majd ültetni. Nehezedre esett volna már újra leverni őket? Vagy másért? Nem avattál be engem semmibe. Igaz, tudtad, engem nem igen érdekel a kert. Megegyeztünk: az férfimunka. Az enyém csak a virágos előkert meg minden egyéb… Annyira más volt az érdeklődési körünk. Annyira más. Hogy tudtunk mégis békében ennyi ideig együtt maradni? Tulajdonképpen a belső énünk örök titok maradt a másik számára. Hja. Egyetlen könyvemet sem olvastad el. Igaz, én sem utaztam el Zágrábba a doktori védésedre. Féltem, hogy rosszul leszek az izgalomtól. A szívem már akkor is rendetlenkedett. A színházba azért elkísértél. Minden bemutatóra. Bérletünk volt. Meg akartál védeni. Mindentől. És talán mindenkitől? Erre fölesküdtél. És amire fölesküdtél, azt be is tartottad. Egyenes ember voltál. Egy hideg, megközelíthetetlen, kikezdhetetlen erős jellem. Egy jellem. Egy önmagába zárkózott Titok.
Mennyi fürt! Ez kései szőlő. Nem ismerem a nevét, csak azt tudom, hogy büszke voltál rá, mert olyan fajta, amit sosem kell permetezni, és hogy ez állítólag nagy szó. Minden rokonunknak és a barátaidnak is adtál belőlük tövet. Úgy emlékszem, örültek neki… Azokat ott már nem érem el, túlságosan magasan vannak. Nem merek létrára állni. Ha leesek, és kiáltok, ki hallja meg? Mindenki olyan messze van. És mindenütt, körös-körül ezek a téglafalak. Át sem látok rajtuk, fölöttük. És ha átlátnék? Mindenütt csupa új, ismeretlen arc meredne rám. A nevüket sem ismerem. Kicserélődtek az utcánk lakói. A kortársaink elöregedtek, elhaltak, utódjaik eladják a családi házat, s testvériesen megosztoznak a vételáron. Ez lesz a sorsa a mi házunknak is?
Ezt felviszem a teraszra. Hű, de fáj a derekam! És a fejem… Mi történt a fejemmel?
No lássuk, mit lehet még csinálni sötétedésig. Majd sarlózok kicsit. Előbb a nagyja gazt. A legmagasabbakat. Szépen egymásra hányom őket… Ez mi? Jé, a sóska! Ez megmaradt. De a rebarbara, az kiveszett. Azt már tavaly is hiába kerestem. Három hatalmas bokrunk is volt, és olyan jóízű, különös aromájú kompótokat főztem a szárából, hogy nem győztétek dicsérni. Sorjában mégis eltüntetted őket. Azt mondtad, kell a hely a paradicsomnak. Valami új fajtát szeretnél kikísérletezni.
Itt valahogy olyan más a fű. Miért? Majd nem sarlóval látok hozzá, hanem kézzel… Olyan furcsa.
Jé! Ez Ő! Csak piciben, egészen miniatűrben. A csodabokrod, amelyet a fiaiddal és az unokaöcséddel is lefényképeztettél. Minden élettani fázisban. Azt mondtad, különlegesség. És hogy tanulmányozni akarod.
Amióta nem vagy, azóta is őriztem, locsoltam. Elnéztem a növekedését, a virágba borulását, a lassanként kifejlődő magjait, magházait. De nem tudtam vele mihez kezdeni.
Aztán egyszer csak eltűnt.
Hidd el, nagyon bántott, és hibáztattam is magamat érte. Túllocsoltam volna? Vagy éppen kiszáradt? Miért is nem szedtem róla magot?! Talán, míg épségben megvolt, meg kellett volna mutatnom valamelyik tudóstársadnak? De hiszen ez a Te Titkod volt! A felfedezésed! Hogyan is adhattam volna ki?
De mi ez? Ez a csodanövény itt – nő! Itt, az orrom előtt. A szemem káprázik? Úgy szédülök. És olyan melegem lett hirtelen… Már akkora, mint virágkorában… és még mindig fejlődik, egyre magasabbra nő, burjánzik… burjánzik… Már kétszer akkora, mint valaha is volt. Álmodom? Beképzelem?… Megőrülök? Lehet, hogy eséskor… belevertem… Mi… mi történik? Forog velem a világ… Mintha… mintha ez a Valami… Rád hasonlítana?… Képtelenség… Érzem, hogy zuhanok… Te vagy az? Te húzol le most… magadhoz? Valami… valahova… húz… Oda megyünk… le… a te Csodavilágodhoz? Vagy ez már a… Túlvilág…