Ellenségre szükség van

Ellenségre szükség van

Szerző: Bakos Anita: No title (cím nélkül) 2.

 

Nem is olyan régen kaptam egy újabb okoskütyüt. Egy karkötőt, amely aktivitást mér – lépések száma, szívritmus, felhasznált kalória, meg a jó ég tudja, még mi olvasható le a kijelzőjén, már ha látom a bolha betűit! „Szól”, ha túl sokat ülök, vagy ha megvan a napi lépéspenzum. Mindemellett zümmög és kiírja, hogy éppen ki keres telefonon…

  Bevallom, a kütyü hatása is, hogy rendszeressé váltak a napi sétáim. Az elmúlt hónapokban, a karkötő számlálóját figyelve, nagyjából megtanultam, hogy mi hány lépésre van a házunktól. Így például, ha senkinek nem akaródzik a pékhez menni, lazán meg szoktam jegyezni, hogy nem a világvégére kell elzarándokolni, hanem csak egy utcával arrébb, egy irányba mindössze kétszáztíz lépésnyire! Olyankor rögtön megkapom, hogy bezzeg ezt meg tudom jegyezni, de közös életünk fontos dátumait már vagy még mindig nem… Ezek a jogos szemrehányások ideiglenesen kibillentenek ugyan a lelki békémből, de alapjában minden marad a régiben.

  Szóval sétálok. Jobbára egyedül, tempósan. Aki lát egészségmegőrző útjaimon, azt gondolhatja, sietek valahová. Szó sincs ilyesmiről. Sőt, néha apróbb bevásárlásokat is megejtek. Cipelem a vett portékát, gondosan kerülve a céltalan ődöngésnek még a látszatát is! Mert nincs gyanúsabb, mint egy szemmel láthatóan ráérősen, bámészkodva mászkáló ember a faluban, aki ki tudja miben sántikál. Milyen ellenséges szándék vezérli?!

  Megesik néha, hogy feleségem, fiam társamul szegődik, ami minőségi változást jelent, hiszen olyankor, menet közben, utcahossznyi monológokban fejthetem ki véleményemet a világ dolgairól. Van, hogy napi aktuális témáról bölcselkedem, de az sem ritka, hogy általánosságban morgok valamivel kapcsolatban, vagy éppen régi emlékeket idézek. Jólesik néha szót ejteni erről-arról. Barátom szokta mondogatni, aki szintén nagy morgolódó, hogy korunknál fogva már olyanok vagyunk, mint a Muppet Show mindent kommentáló két öreg figurája.

 

Ellenség tizenkét óránál

 

Egy ilyen séta alkalmával azok a boldog szép napok jutottak eszembe, amikor már a poszttitói szocializmus idején évente néha többször is gyakoroltuk a haza megvédését a külső ellenséggel szemben. Az idősebb generáció, gondolom, emlékszik még a marsall nagy intelmére: Dolgozzunk, éljünk, mintha száz évig béke volna, de készüljünk, mintha már holnap kitörne a háború!

Magyarkanizsán – akkor még csak Kanizsának mondtuk – gyakran volt területvédelmi gyakorlat, aminek gondosan összeállított forgatókönyve szerint az északról támadó ellenséggel szemben kellett felvenni a harcot!

  Egyébként mindig ezt játszottuk. Így aztán nem csoda, hogy a különös, hétvégére időzített játékot egykedvű belenyugvással fogadtuk, arra gondolva, hogy kora esténél úgysem tart tovább, azt meg ki lehet bírni.

  A gyakorlatok kevésbé szerencsés résztvevői a város első védvonalában várták a közelítő ellenséget. Földsáncot építettek, vagy csak a terep adottságait használták ki. Ravaszul lapítottak, akár a mezei nyúl a sarjadó búzában! Elszántan, acélos tekintettel kémlelték a határt, készen állva arra, hogy a stáb utasításait maradéktalanul végrehajtva, elverjék a port a betolakodókon. Mi, tájékoztatásért felelős maroknyi csoport, eközben a városházán kuksoltunk, és gyártottuk a helyzetről tájékoztató híreket.

  Noha senki nem mondta ki, de agresszor alatt mindig a szomszédos ország seregét értettük. Nem is lehetett másként, hiszen akkor már barátunknak tartottuk a szovjet-orosz hatalmat. Ők tehát szóba sem jöhettek lehetséges acsarkodó ellenségként. Egy ilyen gyakorlat idején lett elege a napjainkban már csak bronzba öntött szoborként a város főterén álldogáló, ám akkor még hús-vér költőnek. Meglehetősen vehemensen reagálva a vežba forgatókönyvében foglaltakra, azt kérdezte, hogy miért gondolják folyton az északi szomszédot agresszornak. Majd kikérte magának az egészet, és közölte, hogy ne is hívják többször ilyen gyakorlatra, mert nem hajlandó részt venni a felnőttek eme csacska játékában. Aztán akkurátusan egy újabb cigarettára gyújtott, aminek hosszan fújta a füstjét, majd felállt, és ráérősen kisétált a teremből.

  Szózata nagy megdöbbenést váltott ki. Percekig kínos, néma csend honolt a helyiségben. Az elvtársak némán ültek a kora délutáni félhomályban. Nekem ez a jelenet maradt meg a fejemben, arra már nem is emlékszem, hogy az alkalommal győztünk-e.

  Így aztán a következő évben már nélküle folyt a játék! De micsoda játék! Még a tartományból is jött felügyelő, hogy tudásával, tapasztalatával segítse a gyakorlat sikerét. Eligazítás eligazítást ért. Csupa komoly, ráncos homlok: mi ezt terveztük, de az ellenség forgatókönyvét nem ismerjük… Sajtósként minden tájékoztatón ott lehettem: ellenségén és honvédőén egyaránt. Talán ekkor éreztem rá a megfigyelői státus fontosságára.

  Aztán így lettem tanúja egy furcsa jelenetnek. A szövetkezeti irodába magukat befészkelő „megszállók” parancsnoka a következőket mondta: „Sajtó leáll, mindenki leáll, figyeljünk ide! Ez gyakorlat! Játék! Értve vagyok?” Arra utalt, hogy valójában ő és csapata nem ellenség, de ha már rájuk osztották a szerepet, akkor nincs mit tenni.

  A gyakorlat végén, az alkonyatban, felberregett egy eléggé lestrapált Zmaj kombájn, amelynek a fedezékéből indított hazai roham hatására az ellenség fejvesztve elmenekült. Az őket szállító busz ablakaiból kilőtték az utolsó (vak)töltényeiket, és iszkiri, kereket oldottak. A megfigyelő elégedetten távozott. A hazát ismét megvédtük.

  Szerencsénkre kitalált ellenségeinknek soha esélyük sem volt velünk, védőkkel szemben. Noná, hiszen jól tudtuk: a győzelem záloga a kiváló terepismeret és a remek forgatókönyv.

Ne feledjük: ez a marsall halála utáni évtized még mindig a fényes győzelmek ideje volt!

 

Ellenség hat óránál

 

Tudván, hogy fiam mosolyogva bár, de szívesen hallgatja a katonáskodás idején megesett dolgokat – örökzöld téma a férfiak körében –, egyik közös sétánk idején belekezdtem egy régebbi történetbe. Jó szokásomhoz híven bő lére engedtem mondókámat, és, no nem öncélúan, de a rukkolás napjával vezettem be a szüzsét. Az akkori nagy ország fővárosába autóbusszal érkeztem, hogy aztán onnan vonattal utazzak tovább Likába. Azt tudtam, hogy a szolgálati hely mindössze harminc kilométerre van a tengertől, csak azt nem, hogy a Velebit-hegység másik, kontinentális oldalán. Így aztán nagy csalódást jelentett a május elsejei hózáport jelző varjúsereg, amely egy reggelre ellepte a laktanyaudvart.

  Furcsa társaság verődött össze újoncokból: bosnyákok, horvátok, szerbek, szlovénok, albánok és hát mutatóba egy-egy macedón, Crna Gora-i – meg én, a magyar.

  A JNA-ban nem értették a derék katonacimborák, hogy mit keresek a soraikban. Már az is komoly fejtörést okozott számukra, hogy miért is lakom az országban… A kérdés egyébként alapmotívumként fel-felbukkant a beszélgetésekben. Valószínűleg az zavarta őket, hogy tudták, létezik egy Magyarország is, tehát ott kellene laknom, katonáskodnom is akár. Akkor meg honnan ez az ötlet, hogy mégis a Jugoszláv Néphadseregben vagyok? Aztán egy minden hájjal megkent bosnyák fiú – világot látott, Szlovéniában dolgozott építőmunkásként – megtalálta a kérdésre a számukra elfogadható magyarázatot: „Tudjátok, Zoltán egy győztes sereg uniformisát akarta viselni, ezért jött ide szolgálni!” A mondat hallatán a ráncok kisimultak, mindenki szélesen vigyorgott, én meg belenyugodtam a megoldásba, annál is inkább, mert az elhangzottak után többé nem került szóba kakukktojás voltom.

  Egyhangúan teltek a kiképzés napjai. Bőszen próbáltunk sáncárkot ásni a velebiti karszton. A tisztek örökké elégedetlenek voltak a mélységgel, szélességgel. Mi meg nemzetiségtől függetlenül, kényszeredetten, magunkat sajnáltatva mosolyogtunk, és abban reménykedtünk, hogy megkönyörül rajtunk az őrvezető, rajta a tizedes, őrajta a szakaszvezető és így tovább, egészen a laktanyaparancsnokkal bezárólag! Az árok mélységét meg ott egye a fene.

  Baljós vagy talán intő jelek mutatkozhattak a haza egén, mert a századparancsnok minden lelkesítő beszédében kitért arra, hogy mindannyian ifjak vagyunk, és kommunisták, akik lelkesen, életük árán is megvédik a dolgozó nép országát! Az elharsogott szólamokkal nem foglalkoztunk, bár az kétségtelen, hogy kialakult közöttünk valamiféle egység, bajtársiasság. No nem ideológiai alapon, hanem csak úgy sorsközösségi szinten. Nemegyszer vittük lesántult társunk felszerelését, hogy neki könnyebb legyen hólyagokkal a lábán végigsántikálni a távot a nehéz hegyi terepen.

  Nem voltam rebellis, de megesett, hogy vitába keveredtem a tizedessel. A pártomat fogó koszovói bakák szimpátiája abból fakadt, hogy hibátlanul ki tudtam mondani némelyikük nevét. Meg is kérdezték, tudok-e franciául vagy németül.

  A barátkozásnak hírét vette az egység parancsnoka, és azonnal meg is bízott a feladattal, hogy figyeljem, milyen tartalmú rádióadásokat hallgatnak! Lehettem volna kém, besúgó. Ez ám a karrier. De mivel egy kukkot sem tudtam albánul, így azonnal jeleztem, hogy bölcsebb, ha másra osztják a nekem szánt szerepet, mert engem aztán könnyen eladnak nyúlként a halpiacon a gyanússá vált pékek és cukrászok.

  Aztán egy nap riadóztatták az ezredet. Nagy rohangálás és fejetlenség közepette, ám teljes harci díszben, erőltetett menetben vonultunk a poligonra. Még a gázálarcok meglétét is ellenőrizték. Nem igazán értettük a dolgok miértjét, de egy rövid szemle után az egyik tiszt elharsogta, hogy az utcai harcot fogjuk gyakorolni, amit a belső ellenséggel szemben szokás vívni…

  No, tehát olyan is van, mármint belső ellenség! Aztán egy jobbára falakból álló, befejezetlen településre emlékeztető épülethalmaz között pirosakra és kékekre osztották az állományt, majd kezdődött a gyakorlat. Ádáz csatát színleltünk: egész nap csúsztunk, másztunk, faltól falig araszoltunk, no meg lődöztünk. Közben a tisztek kiabáltak: Halott vagy, katona! Lelőttek! Az így kiesettektől elvették a karszalagjukat. Mi kajánul vigyorogtunk, amíg elvonultak a „harctérről”, ám a gyakorlat végén láttuk: ők jártak jobban! Miután elmentek, tovább csúsztunk, másztunk, pufogtattunk, róluk megfeledkezve nyűttük a felszerelést. Eközben ők a sokadik forró teát itták, cigarettáztak, beszélgettek. Mire győztesként megérkeztünk a pihenőhelyre, teaivás helyett a gyakorlat tanulságait hallgathattuk a parancsnok nagy átéléssel előadott értékelésében. Aztán forradalmi dalokat énekelve visszamasíroztunk a laktanyába.

 

Ellenség minden óránál

 

Csak később, már a 90-es években derült ki, hogy belső ellenségtől hemzsegett az ország. Mi meg a képzelt külsővel hadakoztunk… No de ez már egy másik történet!

  Szóval, hogy jobban megértsük és átérezzük a helyzet komolyságát, a nótázás szünetében, útban a laktanya felé, még megkérdezte a tiszt, hogy mivel van körülvéve Jugoszlávia. Majd látva, hogy nem csillan fel az értelem fénye a menetelő bakák szemében, hát válaszolt is a feltett kérdésre: BRIGAMA! Aztán kifejtette, hogy konkrétan milyen gondok veszik körül az országot: Bulgária, Románia, Itália, Görögország, Albánia, Magyarország, Ausztria.

  Igazán komoly ellenségarzenált sorolt elő. Nem csoda, hogy állandóan résen kellett lennünk!

  De ha ez volt a helyzet, akkor mért barátkoztunk a sunyi, acsarkodó szomszédokkal? Meg különben is, világútlevéllel a zsebünkben valahol mindez az ellenségesdi csak mímeltnek tűnt.

  Évtizedek távlatából úgy vélem, hogy igazából az ország csúcsvezetése a belső egyensúlyvesztéstől tartva kitalálta a változtatható, mindig aktualizálható ellenségképet. Amire olyan szükség volt, mint éhezőnek egy falat kenyérre, szomjazónak egy pohár vízre! Hiszen az jelentette a kohéziós erőt. Gyógyírt a belső ellentétekre. Mert ellenségre szükség van! Amíg mi találjuk ki, addig gondolkodásmódját is mi alakítjuk, és minden egyes gyakorlaton jól elverhetjük rajta a port.

  Ha meg másként alakulnak a dolgok, mert az élet felülírja szándékainkat, azzal például, hogy valódi hús-vér ellenséget teremt, amely nem a mi szabályaink szerint, főként nem ott csap le, ahol várjuk, akkor mi a teendő? Mit kezdjünk a korábbi győzelmek emlékével?! Vagy, mondjuk, egy néhai ország emlékével, ami egy kicsit mindenkié volt, meg ugyanakkor senkié!

  Mi ennek a sok felhozott emlékmorzsának a tanulsága? Hát legfeljebb csak annyi, hogy jó séta közben visszaidézni, mesélni az elmúlt időkben történteket, mert akkor észrevétlenül repülnek a gyaloglással töltött percek, és úgy tűnik, előbb jelez az okoskarkötőnk, hogy megvan a napi lépésszám!

 

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...

Ficsku Pál

Mese Gyermekvárosról

Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de...

Ficsku Pál

Mese Gyermekvárosról

Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de...

Fehér Miklós

Csak még egyet

Mondj nekem, légy szíves, hét számot, bármilyet, lehet egytől egészen harminckilencig, igen, mindegy, mit mondasz, csak mondjad, holnap befizetem, hátha összejön végre valami, én is...

Fehér Miklós

Csak még egyet

Mondj nekem, légy szíves, hét számot, bármilyet, lehet egytől egészen harminckilencig, igen, mindegy, mit mondasz, csak mondjad, holnap befizetem, hátha összejön végre valami, én is...

Mirnics Zsuzsa

Sebhely

Nagyapám emlékére   Lefekvéshez készülődtek. A kislány hosszú hálóingben toporgott nagyanyja mellett.   – Segíthetek? Segíthetek?! Hadd csináljam,...

Mirnics Zsuzsa

Sebhely

Nagyapám emlékére   Lefekvéshez készülődtek. A kislány hosszú hálóingben toporgott nagyanyja mellett.   – Segíthetek? Segíthetek?! Hadd csináljam,...

Romoda Zsóka

Fehér kör az óra mögött

  Az asztal megterítve, szép vasárnaphoz hűen hazaértünk a hideg, árnyékos templomból. Érdekes pillanatok ezek különben, amíg bent vagyunk, mindenki próbál...

Romoda Zsóka

Fehér kör az óra mögött

  Az asztal megterítve, szép vasárnaphoz hűen hazaértünk a hideg, árnyékos templomból. Érdekes pillanatok ezek különben, amíg bent vagyunk, mindenki próbál...

Silling István

A cseléd

  Bokrosék Nádasd falunak a folyó felé vezető utcájában laktak, amely már közel volt a lapályban tarkálló dibdáb cigányputrik világához. A...

Silling István

A cseléd

  Bokrosék Nádasd falunak a folyó felé vezető utcájában laktak, amely már közel volt a lapályban tarkálló dibdáb cigányputrik világához. A...