Egy fénykép utóélete

Egy fénykép utóélete

Szerző: Dobó Tihamér: Tisza Fotó: Bicskei Zoltán

 

Nem mindenki szeret utazni. Van, aki fél az ismeretlentől, van, aki többre becsüli az otthon kényelmét az út viszontagságainál, és van, aki ezt a luxust egész egyszerűen nem engedheti meg magának.   Gabi néni egyik tábort sem gyarapította, csak soha nem vágyott az utazással járó felfedezésre. Olyan sok szörnyűséget látni a televízióban, minek magunk ellen haragítani a sorsot azzal is, hogy a baj elé megyünk? Úgy gondolta, ebben a nyugtalan világban maradjon mindenki otthon, és csak akkor utazzon, ha rákényszerül.

  Gabi néni nem tudott volna erről a témáról előadást tartani, de tisztán érezte, hogy ha az olyan híres felfedezők, mint például Vasco da Gama vagy Magellán – akikről nyilván soha nem hallott – nem vágnak neki az ismeretlennek, ma sokkal kevesebb szenvedés lenne a világban. A lánya meg is értette ezt, mert itt maradt a faluban, de a fiát másmilyen anyagból gyúrták. Már kamaszkorában is arról ábrándozott, hogy kimegy Németországba, de aztán megnősült, majd elvált, új családot alapított, és addig tepert, küszködött, amíg ki nem lökte erről a körpályáról a polgárháború.

  Gabi néni férjét negyvenegyben úgy vitték el, hogy még majdnem gyerek volt. Sietve, szinte kapkodva házasodtak össze, még lakodalmat sem tarthattak, esküvői fotó is csak úgy készült róluk, hogy a hátsó udvarban, a ganédomb mellett leült egy székre, mögé meg odaállt András. Egy hétig sem volt valódi asszony, kész csoda, hogy a gyerekei megszülettek, és bár ikrek voltak, nem hasonlítottak egymásra. Gabi néni ezt annak a szörnyűségnek tulajdonította, ami ez után az egy hét után kezdődött az életében, és tart lényegében a mai napig.

  És most a fiának is át kellett élnie azt, ami az apjával történt, ráadásul negyvenkilenc évesen. Németországból így már nem lehetett semmi, oda csak a fiatalok, erősek vagy a gazdagok kellenek, ezért aztán neki a katonai behívó elől Magyarországra kellett menekülnie. Negyvenegyben ilyesmi nem jöhetett számításba, akit Oroszországba vittek, az nagy valószínűséggel ott is maradt, de most a pusztítás, hál’ istennek, nem fenyegette az egész világot.

  Szomorú vigasz, hogy a fia a határ másik oldalán megtalálta a számításait. A felesége és a kisfia utánamentek, és mert szorgalmasan gürcöltek, hamarosan már saját lakással büszkélkedtek abban a városban, ahol a fia szerint jobb és reménytelibb az élet, mint a sztárolt Budapesten. Gabi néni úgy tudta, valamilyen kereskedelmi vállalkozást működtetnek, ami olyan, mint a jószág: állandóan etetni, gondozni kell. Munkaidő nem létezik, legalábbis a fia erre hivatkozva egyre ritkábban járt haza, és mert a körülmények már megteremtődtek, inkább arra biztatta Gabi nénit, jöjjön el ő hozzájuk vendégségbe.

  Gabi néni ezeket a meghívásokat rendre visszautasította. Arra hivatkozott, hogy nincs kire hagyni a jószágot meg a kertet, de tudta, hogy ezek csak átlátszó kifogások. A lánya szívesen etette volna a tyúkokat, a veteményes pedig vígan kibírja akár több hétig is, de Gabi nénit ez nem győzte meg. Pedig ha a fiatalok hazajöttek, ez a téma mindig terítéken volt. Négy szobánk van: egy az enyém, egy az Ilusé, egy meg a gyereké, de a negyedik üres. A lakás szép, csöndes parkra néz, reggel ugyanúgy csicseregnek a madarak, mint itthon, nem is fogja érezni a mama, hogy városban van, mondogatta a fia, néha szinte könyörögve.

Mindig ez volt a nóta, és ha egy témát kitartóan emlegetnek, átalakul feszültségforrássá. Gabi néni tudta, hogy a fia számára az, hogy őt vendégül láthassa, szinte már elvi kérdés, mert nyilván büszke arra, milyen sokra vitte, de furcsa módon őt meg éppen ez tartotta vissza. Abban a régi, paraszti világban, ahonnét származott, a tapintatlanság csimborasszója volt, ha az ember terhet jelentett a vendéglátóinak. Gabi néni megért hetvenhét évet, így tisztában volt vele, mennyi fáradozással jár az a folytonos megújulás, amit a modern kor megkövetel a fiataloktól. A fia meg a menye éjjel-nappal dolgoznak, mert ez mostanában a regula. Ha tehát beköltözik hozzájuk abba a negyedik szobába, csak egy akadály lesz, akit ebben a szüntelen pörgésben kerülgetniük kell.

A másik félelme az volt, hogy nem találja föl magát a városban. Nem ismer ott senkit, és bár ő is éppen olyan magyar, mint az ottaniak, mégis idegenként néznek majd rá. Szégyellte a parasztos beszédét is, mert az volt a rögeszméje, hogy a magyarországi magyarok mind úgy beszélnek, ahogy a rádióból hallja. Már azzal is kellemetlen helyzetbe hozná a fiatalokat, ha kinyitná a száját. De amikor a lánya egy ilyen feszültséggel teli látogatás után a szemébe mondta, hogy a makacskodással bizony megsérti a fiát, Gabi néniben föltámadt a lelkiismeret. Így aztán egy kellemes nyári napon vonatra ült, és végre elutazott abba a városba, ahol a fia meg a menye előkészítette neki azt a bizonyos parkra néző, negyedik szobát.

  Ahogy az várható volt, az ismeretlen környezetben kezdettől feszélyezve érezte magát. A fiatalok reggel magára hagyták, és csak estefelé vánszorogtak haza holtfáradtan. Gabi néni eközben kísértetként bolyongott az egyébként szép, tágas lakásban. A tévé nem érdekelte, ezért az ablak elé tett egy széket, és a parkot nézte, de a fák lombjától nem látott semmit. Mint egy dzsungel, a fák egybefüggő lombkoronája egészen a távoli épületekig húzódott. Gabi néni úgy gondolta, legalább a házimunkában hasznossá teszi magát, de a menye ráparancsolt, hogy eszébe ne jusson sütni-főzni. Édességet nem ettek – mind a hárman fogyókúráztak –, a főtt ételt pedig hazahozzák.

  Alig három napja tartott a vendégeskedés, de Gabi néni számára ez máris fölért egy büntetéssel. Nagy kedve lett volna titokban hazautazni, de a jegye dátumra szólt, és eszerint még legalább öt napot ki kellett bírnia. Másfelől pedig a lánya ráparancsolt, hogy ha már ott van, ne ücsörögjön a lakásban, hanem menjen ki, fedezze föl a várost. Olyan sok látnivaló van ott, hogy nem győz majd csodálkozni, mondta útravalóként.

  Mivel ez éppen Gabi néni szófogadós időszaka volt, és mert a szobában úgy érezte magát, mint madár a kalitkában, a negyedik nap reggelén kicsinosította magát, fogta a kis táskáját, és amikor a fiatalok magára hagyták, némi tétovázás után ő is kilépett a lakásból. Az ajtót a fiától kapott kulccsal gondosan bezárta, majd mert ebben nem volt egészen biztos, a lépcsőházból kétszer is visszament ellenőrizni. Hiába, hetvenhét év az hetvenhét év. Aztán sétált egy kicsit az utcán, de mert a szembejövők agresszíven szorították félre az útjukból, keresett egy padot a parkban, és azon ücsörgött egész addig, amíg az árnyékok hosszabbak nem lettek, mint a falusi villanypóznák. Mire hazaért, a család már javában falta az estebédet, fogyókúra ide vagy oda. A fia leplezetlen örömmel kérdezte, hol, merre járt a mama, amire Gabi néni csak olyan általánosságot tudott mondani, hogy sokfelé meg mindenfelé. Szerencséjére nem faggatták tovább, de a fia azért megjegyezte, hogy bár ez egy nagy város, ilyenkor, nyáron az emberek többsége elutazik a Balatonra. Enélkül is lényegében csak két intézmény érdemes a figyelemre: az utca végén tiszteletet parancsolóan magasodó katonai múzeum és kicsit távolabb a város szülöttéről elnevezett képtár, de azt most éppen renoválják.

  Gabi nénit a katonaság nemcsak hogy nem érdekelte, de borzongott is minden ilyen témától. Az a fotó, amelyen a szinte még gyerek férje és ő volt látható, most is ott hevert a kofferében a fehérneműk alatt, és amikor este rituálisan elővette, ugyanaz az érzés töltötte el, mint akkor, negyvenegyben: bizakodás és reménykedés keveredett benne egy jó adag félelemmel. Minden este bejárta ezt a kálváriát, amire azért volt szükség, hogy ha úgy érzi, most boldog, ne uralkodhasson el rajta ez a hangulat. Az volt a meggyőződése, hogy a katonaság nemcsak elszakít, hanem meg is semmisít, és ahol bármilyen formában megjelenik, ott terjeszteni kezdi a szomorúságot.

  Így aztán másnap, amikor lement a parkba, az esküvői fotót kivette a fehérneműk alól, és betette a kézi táskájába. Ő lesz az én társaságom, mormogta, aztán jól megnézte azt az utca végén álló, hatalmas építményt. Oda nem fog bemenni, az hétszentség. Kár, hogy a képtár zárva van, mert azt talán megnézte volna.

  Csakhogy városi környezetben nem olyan könnyű tartani az irányt, mint faluhelyen. Tíz óra körül a parkban megjelent néhány torzonborz alak, letelepedtek a szomszéd padra, iszogattak, hangoskodtak, és ez megijesztette Gabi nénit. Fölkelt, odébb sétált, de a parkon kívül olyan kibírhatatlan volt a hőség, hogy visszavágyott a lakásba. Csak azért nem ment haza, mert az unokája reggel bejelentette, hogy ma otthon marad, mert jönnek a barátai számítógépezni. A negyedik szoba nyugalmát ez elvileg nem befolyásolta, de Gabi néni nem szívesen találkozott volna városi suhancokkal.

  Le-föl sétálgatott az üzletek előtt, ám egy idő után észrevette, hogy az üzletekből ki-kinéznek utána. Ráadásul az elárusítólánykák ki is jöttek az utcára cigarettázni, és nem leplezett kíváncsisággal méregették az előttük föl-le grasszáló öregasszonyt. Gabi néni hamar belátta, hogy ezt az időhúzást nem folytathatja. A suhancok miatt haza nem mehet, a park a csavargóké, itt meg közfeltűnést kelt, és hogy a kínjai tovább fokozódjanak: kezd elviselhetetlen lenni a hőség.

  Egyszer csak, mint a mesében, a nagy, szürke katonai múzeum előtt találta magát. Csoda tudja, mi lehet ott, de mivel egy hatalmas, masszív épületről van szó, biztosan tartja a hűvöst. Az is nyilvánvaló, hogy ebben a nagy hőségben nem téved ide senki, így, ha Gabi néni leküzdi a viszolygását és belépőt vált, nagy valószínűséggel órákig ücsöröghet egy bajuszos tábornok portréja alatt. Nem mellékesen ezzel a lányának tett ígéretét is teljesítheti, mert este, amikor majd telefonálnak egymásnak, büszkén mondhatja, hogy megnézte a város egyik nevezetességét.

  Odabent rögtön kellemes meglepetés fogadta: a látogatás nyugdíjasoknak ingyenes, mondta a jegyáruslány, aki egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy egy idős hölgy áll előtte. Hatalmas gyűjteményünk van a Donnál eltűntekről, gondolom, a néni elsősorban erre kíváncsi. Gabi néninek eszébe jutott, hogy Károly a Don mellől küldött halványzöld tábori levelezőlapot. Egyelőre minden rendben van, reméljük, ősszel és télen is így marad, írta. Ez nyáron volt, negyvenkettő nyarán, aztán nem jött tőle üzenet. A lány viszont lelkesen újságolta, hogy az első emeleten van egy hatalmas fényképgyűjtemény is, az mindenképpen érdemes lesz átnéznie.

  Gabi néni fölballagott az emeletre, és rögtön megállapította, hogy nem tévedett: a teremben kellemesen hűvös volt, a falon bajuszos tábornokok képei sorakoztak, és sehol egy látogató. Le is ült nyomban az egyik padra, éppen szemben a legszigorúbb tábornokkal, aki mintha őt nézte volna. Odébb hurcolkodott, de a katona ott sem hagyta békén. A csudába, mondta Gabi néni, és átment a másik terembe, hátha abban nem lesznek ilyen mord tábornokok.

  Ami azt illeti, megint igaza lett, mert itt meg egymás mellé, mögé állított paravánokon régi fényképek özöne fogadta.   Bevagonírozásra váró honvédek, lövészárkot ásó honvédek, patakban, folyóban lovat csutakoló honvédek, meg olyan tablóképek, amelyek az iskolások csoportképeire emlékeztették. A kínálat nem tűnt túl érdekesnek, de mert nem talált ülőhelyet, nézegetni kezdte a gyűjteményt. Észre sem vette, mikor támadt fel benne a boldogságot erőszakkal letörő fájdalom ismerős érzése.

Mintha visszament volna 1941-be, és ott ülne azon a széken a ganédomb mellett, a tarkóján pedig érezné András leheletét, akinek a zsebében akkor már ott gyűrődik a behívó. Egy hét múlva kellett jelentkeznie az egységénél. Látott is ilyen behívót az egyik vitrinben. Most már az egyik relikvia a másikig röpítette, és ahogy a katonák, ő is eljutott egészen a végállomásig.

  A mi Dunánkhoz képest meglepően keskeny Don folyó partján egy őrszem állt szálfaegyenesen. Meglepően jó fénykép volt ahhoz képest, hogy a másik partról bizonyára mesterlövészek vadásztak rá, de az is lehet, hogy ez egy csöndes, eseménytelen napon történt, amikor az ellenség is kimenőt kapott. Gabi néni nem értett a katonai fogalmakhoz, de úgy képzelte, a fronton is lehet kimenőt kapni. Ez új reményekkel töltötte el, mert ahol működik a józan ész, ott lehetséges az átjárás a borzalom és a nyugalom között. Most már érdeklődve nézegette a képeket.

  Úgy járt-kelt ezek között a dicsfénybe öltözött legények között, mint egy üzeneteket hozó küldönc. Beszélgetett velük, elújságolta, mivé lett a világ az alatt a valamivel több, mint fél évszázad alatt, ami a fotografálásuk óta eltelt, ők pedig elárultak néhány titkot a fronton élt életükről, amitől Gabi néni egészen elérzékenyült. Ha legalább az a tábori lap megmaradt volna Károly keze írásával, milyen szépen ideillene! De a fia kisgyerek korában megtalálta és összefirkálta. Letöröm a kezed, te pokolfajzat!, kiabált rá Gabi néni, de nem törte le, és nem is fakadt sírva. Ami volt, elmúlt, menni kellett előre, hátrahagyva a halottakat és a gyász tehetetlenségét, mert olyan idők jöttek, hogy reggeltől estig dolgozni kellett, gyárban, szántóföldön, kinek mit adott a sors. Arra sem volt érkezése, hogy legnagyobb kincsét, az esküvői fotót esténként elővegye, mert csak lemosta magáról a port, elrendezte a gyerekeket, és valósággal beleájult az ágyba. De most másmilyen világ van: az elveszettek, föláldozottak emlékét, lám, múzeumban őrzik, és ez minden korábbi gyalázat ellenére is hízelgő. Ó, ha Károly látná ezt odafentről! Mármint, hogy ő itt járkál ezek között a fiúk között. Ha egy erős nagyítóval belenézne a szemükbe, talán még Károly arcának tükröződését is megtalálná, mert a fiúk között biztosan voltak olyanok, akik ismerték.

  Észre sem vette, hogy az ablakokon betóduló napsütésből a fényképek barna glazúrját idéző este lett, de aztán meghallotta a jegyáruslány lépéseit. Minden rendben van?, kérdezte Gabi nénitől, ő pedig kissé restelkedve mondta, hogy igen, már éppen távozni készül. A legjobb tudása szerint el is köszönt, bár nem volt biztos benne, hogy ezt a városban is úgy kell, ahogy odahaza, de úgy tűnt, a jegyáruslány nem talált benne kivetnivalót. Megvárta, hogy a néni cipőjének kopogása elhalkuljon, csak aztán nézett körül. Ez volt a kötelessége, mert nem minden látogató ennyire visszafogott, mint ez a hölgy, aki biztosan nem nyúlt semmihez. Örömmel vette észre, hogy a nagy, fóliánsszerű vendégkönyv nyitva áll. Kíváncsian hajolt oda – vajon mit írhatott bele ez a különös jelenség? –, de nem talált ott mást, csak egy megsárgult, régi fényképet.

  Szegényes, falusi udvaron menyasszonyi csokrot tartó nő ül, mögötte pedig egy megszeppent fiatalember áll katonás tartással. Olyan fiatal, hogy szinte még gyerek.

 

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...