Kellemesen sütött a kora áprilisi nap. Az idősebb nő átvetette karján a stóláját, és fejét megemelve, lehunyt szemmel a nap felé fordította arcát. A lány összehajtotta, hátizsákjába dugta bőrdzsekijét, és feltette napszemüvegét.
– Körüljárjuk? – kérdezte az idősebb nő.
– Tőled függ! Ha kibírod… – felelte a lány.
– Legfeljebb visszafordulunk. Engem jobban aggasztanak azok a sötét felhők onnan, a Duna felől. – De belekarolt a lányba.
Jó hangulatban indultak el.
Óvatosan lépkedtek az évezredes romok közt, a hepehupás úton, talpukkal kitapogatva a bokaficamító kis gödröket, melyeket eltakart az amfiteátrumot beborító, haragoszöld fű. Kis idő múlva a lány megkérdezte:
– Jól vagy?
– Mért kérded?
– Mert nem semmi ez az távolság! Tudtad, hogy ez még a római Colosseumnál is nagyobb? Nem híresebb, de nagyobb. Képzelj ide egyszerre tizenháromezer ünneplő rómait.
– Kunyerálnék is a legionáriusoktól a műtött lábamra caligaeát, azaz egy pár könnyű sarut! Kényelmes ugyan a cipőm, de kezdi törni a bal kisujjamat.
Mindketten mosolyogtak.
– Kérhetnék neked még mást is, mondjuk a túrázást, mászkálást, bevásárlást megkönnyítő felszerelést is, mert ők rendesen el voltak látva – nevetett a lány. – A hátadra például egy marius szamarát meg egy menetbatyut, tudod, mire gondolok, hasonlót, mint amilyenben házhoz viszik a kaját az ételkihordók. Használnád a piaci szatyrod helyett? Egy vizesbutykosra is igényt tartanék, mert annyi víz kell a vesédnek, hogy kiiszod a Dunát. Aztán szereznék tőlük egy sisakot, nehogy megázzon a szép, nagy kontyod. Lehet, hogy mindjárt el is ázunk. Rövid kard, tőr meg gerely is a felszerelésükhöz tartozott, de nem kellene, mert úgysem használnád a fájó csuklóid miatt… És a láncinget is hanyagolnám, pedig extra divatosan néznél ki benne, már ha hárman rád bírnák adni, és el bírnál benne totyogni.
Az asszony megállt, megint a nap felé fordult. Kis ideig csendben volt, mint aki elképzeli a hallottakat, aztán felnevetett.
– Szépen felszerelnél!… Szerencsére a Claudiák, Juliák és Cordeliák nem páncélt meg vértet, hanem habkönnyű stólát viseltek, onnan fentről lengették selyemkendőiket, s nem gyakorlatoztak idelenn, hátukon harminckilós menetbatyuval. Még nem volt női egyenjogúság! Te sem bírnád el.
A lány magas volt, és karcsú, mint egy hirtelen nőtt virág. „Mint egy hosszú szárú királypálca – gondolta az asszony. – Eldöntené egy szél.”
– Elbírnám, ha naponta kétszer edzenék, mint a legionáriusok.
– Fitneszteremben? Balettiskolában?
– Ne becsülj le! Ott edzek, ahol lehet, hogy elbírjam a naponkénti cipekedést, a jegyzeteimet, könyveimet, laptopomat, egyebeket. A magam menetbatyuját. Ami gyakran több mint húsz kiló.
– Igényeljetek egy öszvért, mint a római katonák – ti a faxtól. Nyolcukra jutott egy jószág, vele cipeltették a nagyon nehéz dolgokat, az őrlőkövet meg a sátrat.
– Szegény öszvérek! – mondta a lány. – Ballagnának a pesti utcákon a villamos után, mi meg integetnénk nekik…
– Mért nem inkább szegény legionáriusok?!
– Mert sokan maguk választották a légiót, s meg is fizették őket: 225 denarius volt az évi zsoldjuk, meg a zsákmány. Tudtad, hogy akkor is volt infláció? És két évszázadon át szinte semmi emelés! Végül Septimius Severus megnyitotta a birodalmi kincsesládát, és 500 denariusra emelte a fizetésüket. Te mit szólnál, ha ennyit kellene várnod a nyugdíjemelésre?
– Ne ijesztgess! – jött a kuncogás. – De te hogy lettél rómailag ilyen tájékozott?
– A Madáchba jártam! És remek töritanárom volt. És eljutottam Rómába is, meg még sok helyre, ahol rómaiak éltek, vagy ahogyan ma mondják: az ősi földjeikre.
– Aha.
Elhagyták a második cellát. A napos oldalon itt-ott sárgán, fehéren, rózsaszínűen virítottak az apró kora tavaszi virágok. Már mindkettőjük kezében volt néhány szál.
– Innen jól látni a négy kaput – álltak meg –, a cellákat, ahonnan beengedték a vadállatokat az arénába. Abból az ötödikből, a szemben lévőből meg a gladiátorokat. És vérük öntözte az arénát, ameddig csak ellátsz. Attól ilyen buja, zöld a fű? Elképzelted?
– Pihenjünk meg egy cseppecskét – hárított az idősebb nő kedvetlenül, és leült a boltív tövébe, egy faltöredékre. Stóláját maga mellé helyezte, a kis csokrot rátette, bal lábát meg félig kihúzta a cipőjéből.
Hallgattak.
Kis idő múlva a lány a magas lelátóra mutatott.
– Szép időben ide jövök a rómaiakhoz tanulni, fuvolázni. Ott fenn, a nézőtéren, nézd csak, még épen maradt egy egész sor ülőhely, ott szeretek lenni legjobban, az előkelő római hölgyek pirosra festett ülőhelyén. Onnan „rálátok” az egész zsoldoshadseregre. Figyelj csak! – azzal fürgén nekilendült a meredek magaslatnak.
– Vigyázz magadra! – kiáltotta utána az asszony, s egy kisgyermekkori tréfás figyelmeztetést eresztett volna utána, amit ő maga is kislány korában hallott víg kedélyű nagyanyjától: „Agyonütlek, ha bajod esik!” A lány már majdnem fenn volt, integetett, hosszú haját lengette a közben feltámadt szél. Lentről készült néhány fotó, de sötét lett a kép, a Duna felől a nehéz felhők egyre közelebb értek.
Kipirulva jött vissza.
– Mit „láttál”? Törököt, tatárt?
– Népvándorlást, avarokat, későbbi honfoglalókat, több hullámban. Tudod, hogy a középkorban ez az egész terület egy óriási vesztőhely volt? Sintérhegy volt a neve.
A jókedv kifakult mindkét arcon.
– De volt szebb szerepe és neve is, Királydombnak meg Királyhegynek hívták – mondta vigasztalóan.
– „Izgalmas” élet lehetett itt – állt fel az asszony, és körülhordozta tekintetét. – De most olyan szép és békés minden!
Hűvösödött. Visszaöltöztek. A lány kinyújtotta kezét, néhány esőcsepp ráhullott.
– Ideje visszaindulni – és a lépcsőmászáshoz ismét karját nyújtotta. Felkapaszkodtak az útra, s a széles, sima járdán egymáshoz igazították, szaporára vették lépteiket.
– Hány sarok hazáig? – kérdezte az asszony.
– Csak három. Eső előtt elérjük. Nincs messze, meglátod.
Neked – gondolta csak úgy magának az asszony. De igyekezett tempót tartani.
A Szőlő utca sarkáig még csak szemerkélt az eső. Mire azonban az Eső utcához értek, már sűrűn esett. Összebújva, a házak tövében haladtak. A Zápor utca sarkán már hólyagosan hullott az égi áldás, a nő szétterítette a stóláját, alábújtak. Az utca lejtett, az úttesten szaladt lefelé a víz, a csatorna alig bírta el a hirtelen jött esőt, a lucsok felment a járdára. Beálltak egy erkély alá, a cipőjük tele volt latyakkal, a stóla is lucskos, a szél meg egyenesen behordta rájuk az esőt. Tanakodtak, nem tudták eldönteni, hogy kivárják-e a vihar végét, vagy a záporral dacolva megtegyék-e az utolsó száz métert. Szemüvegüket törölgették, hogy valamit lássanak is, aztán az idősebb nő megszólalt:
– Kislány koromban, ha a mezőn elfogott a zápor, a nők fejükre borították a szoknyájukat, úgy rohantak haza.
– A szoknyájukat? – csodálkozott a lány. – Levetették, és bekötötték vele a fejüket?
– Nem. A szoknya alsó szélét emelték fel hátulról a fejükre.
– És bugyiban voltak? Az utcán? És nem szégyellték magukat?
A nagyanya huncut mosollyal nézte a lányt:
– Elárulom: volt rajtuk alsószoknya is.
Szusszanásnyi időre alábbhagyott a zivatar, s elszántan elérték a lány otthonát. Kórus fogadta őket.
– Jézusom! Így elázni! Mért nem vártátok meg az eső végét? Csuromvizesek vagytok! Gyorsan a fürdőszobába! Fogd ezt a törülközőt is! Beácska, hozd a hajszárítót!
S amikor már nedves ruháiktól megszabadultan szürcsölik a teát, elhangzik a kérdés:
– Eltekintve a zuhétól, hogy sikerült a kirándulás? Mi szépet láttatok?
A nagyanya válaszol:
– Történelmet. Őshazákat.
A suliban éppen a történelemmel birkózó Bea megkérdezi:
– Milyen őshazákat? Kikét? Aki legelőször érkezett oda, vagy aki másodszor, vagy aki utoljára? És kié akkor most az őshaza?
Összenéznek. A nagyanya arra gondol: már a gyerekek is politizálnak?
A kislány választ követel:
– Máté, te tudod, hogy ha többen is lakták egymás után, kinek van joga most az őshazában élni?
– Akinek a legerősebb a fegyvere – feleli az egyetemista fiú.
A kislány szeme kerekre tágul.
– És azt szabad? Mi lesz azokkal, akik most ott laknak?
A fiatalasszony közbeszól:
– Persze hogy nem szabad! És a jó emberek nem hagyják.
Csend lesz, ki-ki a maga válaszát és újabb kérdését fontolgatja. Csak a szomszéd szobából hallatszik át a híradó hangja. Az előszobában a tükör előtti polcon, a kefék és fésűk mellett kókadozik a kutyatej, árvacsalán, pásztortáska, boglárka s a néhány zöld levél. Odakinn újabb záporok jönnek-mennek. Egyszer csak vakító villám, fülsiketítő dörrenés csap a ház elé, szinte az erkélyre.
– Jézusom! Április elején ilyen égiháborút!
A szomszéd szoba ajtaja felpattan:
– Milyen háború?! Villámháború? Világháború? – kiáltja izgatottan a tévé elől kirohanó kamasz fiú. – Atomháború?
Egymásra néznek.
– Az talán még nem! – feleli a fiatalasszony.
– Indulni szeretnék – mondja fáradtan az idős nő.
– Hazaviszlek. Csak várjuk meg, hogy elálljon.