Álmok járvány idején

Álmok járvány idején

Szerző: Butterer Kiss Márta: Házacskám

„Álom: játék, mint az élet… Néha komolyra fordul a játék. Az élet is, az álom is.’’ (Krúdy Gyula: Álmoskönyv)

  1. A ház

Az éjjel vagy inkább hajnaltájt ismét álmodott a házzal. Igen, azzal ott a Szőlősoron, a harmadik utca 24-es szám alatt.

  – Nem lett volna szabad eladnotok a házat – mondta neki egyszer valaki. Mikor is, ki is? Talán valamelyik távoli rokon, hiszen közeli már egyetlen sem él. Hát ide jutottál…

  – Eladtátok az emlékeiteket – folytatta az illető –, eladtátok mindeneteket. Első és legutolsó kapaszkodótokat. A gyümölcsfákat ott a hátsó udvarban, inkább már a régi kertben. A lécgórét, amelynek tetején örökké macskák kergetőztek, az istállót, az aklot és az ólakat. Szellő lovatok, a Bimbó tehén, a Bogár meg a Csikasz szép emlékét is vele adtátok. A nyerítésüket, a bőgésüket, az ugatásukat. A padlásfeljárót, a nagylétrát, amelyen búzamaggal teli zsidózsákkal a nyakában, a vállán annyiszor ment fel apád – a nagylétrát, a legtitkosabb birodalmadba vezetőt. Anyád még most is ott áll a kicsiny konyhában, befutni készül éppen a spájzba – mert mindig csak futott, szaladt, soha meg nem állt –, de legutóbbi szélütésétől elerőtlenedve beesik szegény az ajtón… A házzal együtt eladtátok az Erdélyből hozott parányi fenyőfát is, amely az évek megállíthatatlan múlásával az égig nőtt. Figyeltétek, te is, apád is, az anyád is, később már a feleséged, a lányod, ahogy nő, egyre növekszik. Nagy nyári zivatarok idején hogy félt az anyád, hogy rádől a kis házra, a földdel teszi egyenlővé, hogy imádkozott! Az égig növekedő gyönyörű fenyőfát – a legszebbet talán a falutokban – azóta kivette az új tulajdonos, mint ahogy derékba vágta az örökké csak barkát termő, ám az udvarra perzselő nyáridőben jótékony árnyékot vető öreg eperfát is… Eladtátok a rég kiszikkadt, de a múló idővel még mindig dacoló csigás kutat. Az ezernyi titkot és csodát rejtő padlást és pincéteket. Minden értéketeket eladtátok…

  Mikor is? Ki is? Talán nem is valamelyik távoli rokon mondta, lehet, hogy ezt is csak álmodta…

  – A házat, azt eladhatod, fiam – nyugtatná magát egy apjával folytatott régi beszélgetés emlékével –, az úgyis összedűl egyszer, főleg ha nem lakik benne senki, de ha a földet eladod, egyszer csak fogom magam, följövök érted, és magammal viszlek – mert a jó csantavéri föld, az örökké érték marad…

  A negyed évszázaddal korábban megfogalmazott és kimondott atyai intelem, a gondoskodásba ojtott, félig tréfás, félig meg nagyon is komoly fenyegetés, amit a korábbi években inkább csak megmosolygott, jópofa szülői heccként terjesztett barátai körében, most, a senkit és semmit nem kímélő kataklizma idején komolyra fordult, hogy azt ne mondja: testközelbe került, szinte tapinthatóvá vált. Ami néhány héttel ezelőtt még távolt volt – ha nem is nagyon távol –, most egészen közel jött hozzá. Ébren és álomban, félálomban egyaránt.

  1. A Tabán

,,Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák!… Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.’’ (Szerb Antal: Budapesti kalauz marslakók számára. Tabán.)

Az éjjel vagy inkább már hajnaltájt a Tabánban járt. Nem először: korábban is megfordult errefelé. Álmában persze, de nehogy most azt gondolja valaki, hogy az ébrenlét immáron ködbe vesző szép pillanataiban, még valamikor boldogult úrfi korában barátaival nem bolyongott volna a Tabánban, illetve hát annak hűlt helyén. Kis híján azt írta, hogy a valóságban is megismerkedett a Gellért-hegy, a Vár, a Naphegy és a Duna által határolt résszel ott az Erzsébet híd budai tövénél, de ki veszi magának a bátorságot, hogy megítélje: az-e a valóságosabb valóság, amit akkor ott tapasztalt, vagy inkább az, amit most a nagy járvány idején álmában látott.

  Úgy kezdődött az egész, hogy a szobája falán jó negyven éve már ott lóg egy olajfestmény, amelyről egész a közelmúltig azt hitte, hogy Balázs G. Árpád aláíratlan képe a régi Belgrád egyik eldugott kis utcácskáját ábrázolja. Aztán a mindenre képes világháló jóvoltából egyszer csak kiderült, hogy nem Balázs G. Árpád az alkotó, s nem is a régi Belgrád van rajta megfestve, hanem bizony az egykori Tabán, annak is Aranykacsa nevű patinás utcája. Ettől kezdve egészen belemerült Krúdy csodavilágának tanulmányozásába, újabb és újabb helyszínek, történetek és képek aprólékos vizsgálatába, s hamarosan fény derült arra is, hogy hiába fordult meg a festmény neves budapesti galériákban, a mindentudó világháló és a felkent „hozzáértők’’ is rosszul tudják: bizony a festmény nem az Aranykacsa, hanem éppen az Aranykakas utcát ábrázolja – micsoda különbség: Krúdy és Bródy Sándor volna a megmondhatója!

  Ettől kezdve megszállottja lett a régi Tabánnak, nem csoda, hogy a pusztító járvány idején még álmában is oda menekül, habár tudomása szerint ott is volt tengernyi emberéletet követelő árvíz meg tűzvész, s lebontották végül a Tabánt, ahogy most lebontódik egész eddigi életünk.

  Álmában is pontosan tudta, hogy Szindbád utazásainak helyét rég benőtte a fű, még ebben a korlátozásokkal teletűzdelt időben is autók zúgnak el ott, ahol a Mélypincéhez címzett vendéglő volt valamikor, de már A vörös postakocsi szerzője fogta a kezét, a Tabán halhatatlan festői, Turmayer Sándor, Zórád Ernő, Guzsik Ödön irányították a lépteit, és a Naphegyről lejövet máris ott volt előtte a lebontottságában is soha le nem bontható Holdvilág utca, girbegörbesége ellenére is bízvást el lehetett rajta indulni. A Kőműves utcán végig egészen a festményén megörökített Aranykakas utcáig, azon át az Árok közig, s máris ott van előtte a Fehérsas és a Görög utca, sarkukon pedig az álmaiban szüntelenül visszatérő Mélypince vendéglő, a Tabán legvarázslatosabb és egyben legolcsóbb kiskocsmája, fölötte a rác templom égig magasodó patinás tornya, amelynek órája most már az idők végezetéig fél nyolc után öt percet mutat. Jó volna benyitni a zöldre festett keskeny ajtón, Poldi bácsinál, a világ legkocsmárosabb kocsmárosánál lehajtani egy nagy pohár sashegyi vöröset, de túl korán van még, Krúdy is csak órák múlva szokott érkezni, lebotorkál hát egészen a Hadnagy utcáig, ahol a 14-es házszám alatt nemcsak Szindbád, de bizony Casanova is megfordult annak idején, tovább bolyongva útba lehet ejteni a Kakuk vendéglőt, ahol egykoron Gusztáv svéd trónörökös, a walesi herceg mulatott, de tiszteletét tette egy valódi maharadzsa is, aztán remegő térdekkel megállni a Hét Választó Fejedelem Fogadó előtt, amelynek elegáns termeibe Szemere Pál és Berzsenyi Dániel mellett bizony Ferenc József, Erzsébet királynő és Beethoven is be-betéregetett, és már csak a Szarvas téren álló, Három Heteshez címzett szerb kocsma hiányzik, ahol a mézes gesztenye mellé Karlócáról érkezett valódi rác ürmöst lehet kapni, amelybe valamikor még a Rudasban és a Rác-fürdőben gyógyulást kereső Vuk Karadžić is belekóstolhatott, mégpedig Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály és Berzsenyi Dániel megtisztelő szép társaságában…

  S ahogy így járt-kelt térben és időben, minden akadály nélkül átjutva egyik utcából a másik utcába, az egyik évszázadból a másik évszázadba, egyszerre azt tapasztalta, hogy bármerre jár is, mindenütt kihalt a Tabán. Hiába kereste a Szindbád szívét oly gyakran rabul ejtő szépasszonyokat, elegáns úrfikat, de még a szerelmi éj varázsának ismerete nélkül imakönyvbetűvé törpült asszonyokat, már gyermekkorukban megbabonázott és háborodottságban megvénült férfiakat is hiába kereste: üres volt körülötte a világ, mint ahogy üres volt álmában az ő szíve is. Annyira üres, akár városának szecessziós szép utcái most járvány idején, a szigorú kijárási tilalom napjaiban.

  Észre sem vette, hogy időközben ráesteledett, s a Görög utca gázlámpáitól megvilágítva elkezdett esni a jócskán megkésett áprilisi hó: ott járt megint a Mélypincénél. És ebben a sziporkázó hóesésben egyszerre megelevenedett a Tabán, legalábbis a Fehérsas és a Görög utca környéke, s már hangokat is hallott: sejtelmes szoknyasuhogást, sétapálcák vasalt végének koppanását a simára koptatott köveken, s a Mélypince sátortetős épületéből kihallatszottak Kovács Joszó hegedűjének hangjai. Benézett a résnyire nyitva hagyott ablakon, s a családi asztalnál ott ültek mind, akiknek ott kellett ülniük: Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Márai Sándor, Szerb Antal, Kosztolányi Dezső s egy számára ismeretlen fiatalember, mintha a Dutka Ákos… Úgy foglalt helyet az asztaluknál, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Akárha egykor a Dominóban, jutott eszébe valahonnan, csak ott Bori tanár úr, a Hornyik Miki, a Dormán Laci, a Podolszki Jóka, a Kartag Nandi, a Mucsi Géza, a Szeli Miki, a Móri meg a Baráth Feri, a Várady Tibi meg a Letsch Endre ültek az asztalnál, s Krausz Lipót – a Poldi bácsi – helyett Kántor Lajos bácsi vette fel a rendelést. Úristen, ott van most megint, abban a felejthetetlen zajban és füstben, abban a megismételhetetlen hajnali dalolásban, de már Poldi bácsi köpcös alakja súlyosodott föléje: – Tessék már rendelni, járvány idejére se állhat meg az élet!

  Krúdy-fröccsöt kért persze, kilenc deci bort és egy deci szódát – Szindbádtól tudja, hogy a víz ilyen arányban nemcsak felpezsdíti, hanem bizony meg is nevetteti a bort. Koccintani akart a többiekkel, de azok nem figyeltek rá, mintha észre sem vették volna, hogy letelepedett az asztalukhoz. Ittak és meséltek, egyre csak meséltek… Tisztában volt vele, hogy Krúdy Gyula asztalánál sem irodalomról, sem politikáról, sem művészetről nem lehet beszélni, csak a nőkről… Róluk aztán hajnalhasadtáig…

  Márai Sándor mesélt éppen egy asszonyról és két megöregedett gavallérról, valami földöntúli nagy szerelemről és egy végtelen nagy utazásról, olyan szépen beszélt, hogy megfájdult tőle a szíve.

  – Mit tapogatja a szíve tájékát, kedves bátyám – fordult felé váratlanul Krúdy Gyula, mintha az asztalnál ülők közül egyedül ő érzékelte volna a jelenlétét –, tán csak nem ott fészkel a baj? Igazán banális dolog lenne járvány idején szívbetegségben meghalni. Lám, az én szegény Szindbádom is…

  Aztán amikor Márai befejezte a történetet, mintha csak folytatni akarná előbbi gondolatát: – Halottasházba is betévedtem egyszer hányatott életem során, amely halottasház munkásai még élnek, de szünet nélkül szembesülnek a pusztulással. – Ne tessék a haláltól félni író úr – mondta egyikük, Szeleczki a foghíjas szájával. – Nem érdemes tőle félni. – Látta már a halált? kérdeztem tőle. – Láttam is, nem is… Az ördög tudna eligazodni ezeken a dolgokon, amikor a mi pályánkon reggeltől estig részeg az ember… Ki tudná olyankor, hogy mit látott a szemével és mit a részegségével! Ami pedig a halált illeti: bizonyos, hogy van valaki itt Pesten, aki osztogatja.

  És nem csak Pesten, gondolta már ébren vagy még félálomban.

  1. Matuska

„Márpedig saját embert csatatéren nem hagyunk!’’ (Ismeretlen szerző)

Azt álmodta, hogy valami eddig ismeretlen járvány tört a világra, elkezdte irtani, pusztítani az embereket. Apokaliptikus pillanat volt: látta az életükért reménytelenül küzdő, hörgő és fuldokló betegeket, koporsó híján műanyag zsákokba göngyölt halottakat, a megtelt temetők miatt tömegsírokba vetetteket… Elöntötte a forróság, egy adta víz lett az egész teste, maga sem kapott már levegőt: azt hitte, itt a világvége.

  Nem, nem ébredt fel, nem ült fel az ágyban, és tekintett szét riadtan maga körül a homályba borult szobában, ahogy filmekben lehet látni: tovább álmodott.

  Álmában a hatóság szigorú intézkedéseket hozott a járvány leküzdése vagy legalábbis mérséklése érdekében, rendkívüli állapotot vezetett be, részleges vagy teljes kijárási tilalmat rendelt el, bezárták az iskolákat, a szórakozóhelyeket, bezártak mindent, ahogy az világjárványok idején lenni szokott. A legnagyobb veszélyben levőket, az időseket a saját és a többiek jól felfogott érdekében karanténba zárták, nem mozdulhattak ki otthonukból… Úristen, már több mint egy hónapja tart ez az állapot, gondolta, miközben a múló napokat számolta magában.

  És amíg mindezt gondolta, mérhetetlen szomorúság uralkodott el rajta. Semmi félelem, semmi szorongás, semmi kilátástalanság-érzés, egyszerűen csak nagy-nagy szomorúság. Akárcsak legfőbb regényhősén, a biatorbágyi merénylőn, Matuska Szilveszteren – no nem a halálos ítélet kimondása után, hanem még a trianoni békediktátum kihirdetésének pillanatában. Amikor a Pestvidéki Törvényszéken emberi ésszel fel nem fogható, huszonkét embertársa életét követelő szörnyű tettének igazi mozgatórugóit keresték, írta le valahol életének egyik legjobb ismerője, ezzel a szomorúsággal kellett volna többet foglalkozni. Hogy azt ne mondja: a mélyére ásni. Akkor talán még a lényeg is napvilágra kerül. A most már örök időkre homályban maradó igazság. Nagyon pontosan fogalmazott a főtárgyaláson az egyik tanú: „Magyarország elvesztette a háborút, ránk szakadt Trianon, s Matuska Szilveszteren erőt vett a szomorúság.’’ (De hát ott minden más fontosabb volt, mint ez a mondat, amely teljesen elsikkadt a mondatok áthatolhatatlan rengetegében.)

  Igen: minden bizonnyal erről van szó. Pontosabban: erről is. Csapatával az erdélyi hegyekben állomásoztak valahol, nem is emlékszik már rá, hol is. Pillanatok alatt rá kellett döbbennie, hogy minden odalett. Értelmét veszítette a háborúzás, amelyben pedig ő oly lelkesen és a legjobb tudása szerint vett részt, értelmét veszítette a hősiesség és a helytállás, amire későbbi élete során építkezni lehetett volna, értelmüket veszítették a rangjelzései, a kitüntetései, a sebesülése: értelmét veszítette minden. Szép Erdélyország, amelyről pedig oly szépen és lelkesülten énekeltek nagy vonulásaik közben, nem volt többé az övé, s hiába harcolt érte, idegen kézre került szeretett Csantavérje is. Hazatért még ugyan, s ifjú feleségével együtt elfoglalta a tanítói állást, de nem találta többé a helyét…

Álmok járvány idején
Szerző: Butterer Kiss Márta: Pihécskék – akvarell

  Így valahogy érezte magát ő is itt a benti világban egy hónappal az „önkéntes izoláció’’ elrendelése után. Persze, még mindig csak álmában. S ahogy múltak a napok, most már az egyre kézzelfoghatóbbá váló szomorúság mellett egyfajta feleslegességérzés is rátelepedett. Nyilván nem minden ok nélkül: a többiek a kinti világban, ha bizonyos megszorítások közepette is, jártak-keltek, utaztak, dolgoztak, tették, amit tenniük kellett, ők pedig itt bent a szobában csak ültek a televízió előtt, számolták az egyre szaporodó fertőzötteket és halottakat a határ egyik meg a másik oldalán, várták, hogy a gyerekeik meglátogassák őket, hozzanak nekik ezt-azt: mást nemigen tehettek. Legfeljebb imádkoztak. Még azt a félelemmel vegyes izgalmat, gyomorgörcsöt és remegést is megvonták tőlük, annak a lehetőségét, hogy a kintiekhez hasonlóan ők is megfertőződjenek, és esetleg meghaljanak. Vagy hogy kigyógyuljanak a kórból, és ezáltal védetté váljanak. De talán az nyomasztotta leginkább, hogy mostanra egyértelművé vált: odakint nélkülük ugyanúgy működik a világ, mint ahogy jelenlétükben eddig működött, kicsit tán jobban is, hiszen nem akadályozzák a többieket az emberéletért folytatott harcban. Több mint egy hónap múltán számára most már az is kiderült, hogy egykori munkatársai – ahogy némelyek annak idején mondani szerették: harcostársai – ott a kinti világban egy-két kivétellel teljesen megfeledkeztek róla, s ez akár érthető is, hiszen ebben a vészterhes időben mindenkinek megvan a saját baja-dolga. Erről megint csak Matuska Szilveszter jutott eszébe: egyik birtokába került, Csantavérre hazaküldött levelében arra panaszkodik a váci Királyi Országos Fegyintézetben életfogytig tartó börtönbüntetését töltő vonatrobbantó, hogy egykori nagy tekintélyű barátai – hogy azt ne mondja: bajtársai – a kinti világban egészen megfeledkeztek róla, egyikük sem látogatta meg, még csak nem is érdeklődött felőle, hogyan is telnek napjai, hónapjai, évei ott a reménytelenség benti világában, ahova tulajdonképpen az ő megbízásuk hibátlan végrehajtása következtében került. Pedig annak idején, a merénylet közös kitervelése közben hogy fogadkoztak, hányszor elismételték – különösen köztük a legmagasabb hivatalt viselő –: márpedig saját embert csatatéren nem hagyunk! Elalszik majd, s álmában ki tudja hányadszor, ott fekszik elvérzőben a csatatéren, és összekulcsolt kézzel azon fohászkodik, nehogy az övéi találjanak rá…

  Felriadt, csuromvizes volt a teste, a feje kibírhatatlanul fájt, attól tartott, menten szétrobban. Nem tudta, éjszaka van-e még mindig, vagy már hajnal. Távoli kutyaugatást hallott ebben a karanténszorítású palicsfürdői csendességben. Nemsokára elaludt újra.

  Denevérekről álmodott.

Ficsku Pál

Mese Gyermekvárosról

Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de...

Ficsku Pál

Mese Gyermekvárosról

Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de...

Fehér Miklós

Csak még egyet

Mondj nekem, légy szíves, hét számot, bármilyet, lehet egytől egészen harminckilencig, igen, mindegy, mit mondasz, csak mondjad, holnap befizetem, hátha összejön végre valami, én is...

Fehér Miklós

Csak még egyet

Mondj nekem, légy szíves, hét számot, bármilyet, lehet egytől egészen harminckilencig, igen, mindegy, mit mondasz, csak mondjad, holnap befizetem, hátha összejön végre valami, én is...

Mirnics Zsuzsa

Sebhely

Nagyapám emlékére   Lefekvéshez készülődtek. A kislány hosszú hálóingben toporgott nagyanyja mellett.   – Segíthetek? Segíthetek?! Hadd csináljam,...

Mirnics Zsuzsa

Sebhely

Nagyapám emlékére   Lefekvéshez készülődtek. A kislány hosszú hálóingben toporgott nagyanyja mellett.   – Segíthetek? Segíthetek?! Hadd csináljam,...

Klamár Zoltán

Ellenségre szükség van

  Nem is olyan régen kaptam egy újabb okoskütyüt. Egy karkötőt, amely aktivitást mér – lépések száma, szívritmus, felhasznált kalória, meg a jó...

Klamár Zoltán

Ellenségre szükség van

  Nem is olyan régen kaptam egy újabb okoskütyüt. Egy karkötőt, amely aktivitást mér – lépések száma, szívritmus, felhasznált kalória, meg a jó...

Romoda Zsóka

Fehér kör az óra mögött

  Az asztal megterítve, szép vasárnaphoz hűen hazaértünk a hideg, árnyékos templomból. Érdekes pillanatok ezek különben, amíg bent vagyunk, mindenki próbál...

Romoda Zsóka

Fehér kör az óra mögött

  Az asztal megterítve, szép vasárnaphoz hűen hazaértünk a hideg, árnyékos templomból. Érdekes pillanatok ezek különben, amíg bent vagyunk, mindenki próbál...

Silling István

A cseléd

  Bokrosék Nádasd falunak a folyó felé vezető utcájában laktak, amely már közel volt a lapályban tarkálló dibdáb cigányputrik világához. A...

Silling István

A cseléd

  Bokrosék Nádasd falunak a folyó felé vezető utcájában laktak, amely már közel volt a lapályban tarkálló dibdáb cigányputrik világához. A...

Fehér István

Harc az árnyékkal

  Délelőtti sétánk alatt egy régi történettöredék jut eszünkbe: valaki egyszer eladta az árnyékát az ördögnek. Furcsa üzlet lehetett… Mit kapott...

Fehér István

Harc az árnyékkal

  Délelőtti sétánk alatt egy régi történettöredék jut eszünkbe: valaki egyszer eladta az árnyékát az ördögnek. Furcsa üzlet lehetett… Mit kapott...

Szemerédi Fanny

Öröklött álláspont

  Figyelni kell, mindig és szakadatlanul figyelni, és akkor egyszer majd észreveszel valamit, ami fontos lesz. Mert tényleg nagyon fontos, hogy állandóan jelen legyél. Még Marci is mondta, hogy...

Szemerédi Fanny

Öröklött álláspont

  Figyelni kell, mindig és szakadatlanul figyelni, és akkor egyszer majd észreveszel valamit, ami fontos lesz. Mert tényleg nagyon fontos, hogy állandóan jelen legyél. Még Marci is mondta, hogy...

Sáfrány Attila

Csen titkos neve

  Tavasszal újból a lábára állt Csen. A halál télen egészen közel járt hozzá, a testét már legyűrte, a szellemét végletesen elgyengítette,...

Sáfrány Attila

Csen titkos neve

  Tavasszal újból a lábára állt Csen. A halál télen egészen közel járt hozzá, a testét már legyűrte, a szellemét végletesen elgyengítette,...

Tóth Eszter Zsófia

Tapsi

  Apa szombaton mindig korán reggel ment el a piacra. Vette a piros bevásárlószatyrot, és már indult is. Én még félálomban voltam, csak a kulcs csörgését hallottam a...

Tóth Eszter Zsófia

Tapsi

  Apa szombaton mindig korán reggel ment el a piacra. Vette a piros bevásárlószatyrot, és már indult is. Én még félálomban voltam, csak a kulcs csörgését hallottam a...