Lori79 egy pillanatra megérintette Willi Fotont. A kézfeje környékén ért hozzá. Váratlanul, ingerlőn. Érzésre majdnem ügy, mint amikor egy rászállott légy forgolódik, topogat, szaladgál, sürgölődik a bőr felszínén. A férfi minden figyelme egy szempillantás alatt ebbe az érintésbe sűrűsödött. Puhának, mégis magabiztosnak tűnt Lori79 mozdulata.
A tartományi anyanyelvi verseny tesztfeladatait javították.
A tanárok felosztották a munkát, három- vagy négyfős csoportokat alkottak. Minden csoport egy meghatalmazott diákkorosztály versenytesztjeit ellenőrizte, javította és pontozta a feladatok szerzői által kiadott útmutató alapján.
Lori79 és Will Foton ugyanabba a csoportba Került. Egymás mellett ültek a Tunemakovói Körzeti Szelektáló és Tudatformáló Intézet tanári helyiségének hosszú, közös munkaasztalánál.
A térdük majdnem összeért. Miután Lori79 megérintette mosolyogva a férfi véleményét kérte:
– Mit gondol, az „irreális” idegen eredetű szó helyettesíthető azzal a kifejezéssel, hogy „valószínűtlen”? Willi Fotonra villantotta tiszta, hideg lenkék szemeit. Egy másodpercre megmutatta hibátlan fogsorát. Rövidre nyírt, oldalra fésült vörösesbarna haja volt.
– Vagy kizárólag az útmutatóban jelzett „valószerűtlen”-ért adható teljes pontszám? – kérdezte.
Kék, de a szemeitől sötétebb árnyalatú, térdig érő ruhában volt. Hozzá apró, összefűzött gömböcskékből álló gyöngy nyakláncot és karkötőt viselt. Hosszúkás, fekete fülbevalók lógtak a füléből, mint fordított, himbálózó felkiáltójelek.
– A javítási útmutatóban, ahogyan említette is, ez áll: valószerűtlen – mondta a férfi. – Ragaszkodnék ehhez – tette hozzá.
– Köszönöm a segítségét – mondta Lori79.
A nő az asztalon heverő tesztlap felé fordult. Figyelmesnek tűnt, olvasott és pontozott. Apró, villámgyors mozdulatokkal írta a jeleket a lap szélére piros színű töltőtollával, amit úgy tartott az ujjai között, mint sebész a szikét.
A többi tanár beszélgetett. Hogy mindenki jól hallja – összesen tizenheten voltak –, időnként egy-egy rövid, kellemetlenül hangos, kiabálásszerű kérdést tett fel valaki a feladatjavításra vonatkozóan. Aztán idegesen, egymás szavába vágva igyekeztek megtalálni a megnyugtató magyarázatot. Néha hangjelzést adott egy telefon. Pattogtak, surrogtak, zizegtek a papírlapok a tanári helyiség dolgozóasztalán. Aki frissítőt kívánt, könnyű, áramvonalas palackokból ásványvizet és üdítőitalt, két fém termoszból pedig kávét tölthetett magának. Kiürült vagy félig üres csészék és poharak helyezkedtek el az asztalon mindenfelé.
Magas, barna, számozott ajtókkal ellátott irattartó szekrény állt a helyiség hosszú, belső falánál. A szekrény mellett ruhafogas. A tanári ajtajánál mosdó, fölötte tükörrel. Három számítógép, fénymásoló. Az egyik rövidebb falon fehér tábla, színes filctollal írt felhívásokkal, értesítésekkel, határidőket jelölő dátumokkal. Mellette egy hatalmas parafa hirdetőtábla teletűzdelve hirdetményekkel, kézzel írt és nyomtatott szövegekkel.
Lori79 anélkül, hogy megszólalt vagy felnézett volna, egy cédulát csúsztatott Willi Foton elé. Piros betűkkel ez állt rajta: „Öt perc múlva gyere a férfimosdóba.” Miután Willi Foton elolvasta az üzenetet, galacsinná gyűrte a téglalap alakú papírdarabot.
Lori79-re pillantott. Látszólag a munkájára figyelt. De amikor a nő észlelte, hogy a férfi elolvasta, amit írt és őt nézi, szája pici szeglete többször megrándult, mintha a mosolyát igyekezett volna elrejteni, akarattal visszafogni.
Lori79 az asztalra tette a piros tollat. Felállt, végigsimított a ruháján: combja és feneke körvonala mágnesként vonzotta Willi Foton tekintetét. A nő megkerülte a tanároktól nyüzsgő hosszú asztalt, és elhagyta a tanárit.
A munkát, a javítást Willi Foton nem folytatta, nem olvasott tovább. A fekete betűkre meredt, a különböző hosszúságú sorok vonalkód mintázatára.
Gondolkodni kezdett. Mérlegelni.
A lehetséges következményeket próbálta elképzelni. Mi történik, ha nem megy utána? Ha visszautasítja, mert nem az ösztönei, hanem az irányított, tudatos, énje sugallatának engedelmeskedik? Érezte, ebben az esetben szégyellné önmaga előtt saját gyávaságát. Mi lesz, ha követi? Azt nem tudhatja. de mást sem tenni, mint félni önnön természetünktől, pontosabban attól, ami megmaradt belőle, képmutatás. Olykor meg kell próbálnunk kijátszani elménk védművét, gondolatokból és szavakból, emlékek nyersanyagából felépülő őrtoronyrendszerét, melyből a tudat fénye pásztázza ösztöneink kitörési kísérleteit. Ez járt a fejében.
Vetett egy gyors pillantást a karórájára. Öt perc. Indulni kell.
Kilépve a tanáriból az intézet fénylő padlójú folyosójára jutott. A halványsárga falakon a végzett osztályok beüvegezett csoportképei függtek, rajzok, festmények, plakátok sorakoztak. Magas és széles, beugrószerű ablakokban virágtartók álltak edényekkel, kaspókkal, melyek földjébe széles, zöld levelű dísznövények kapaszkodnak.
A folyosóról termek, irodák, kiegészítő helyiségek nyílnak, lépcső vezetett az emeletre a többi tanteremhez. Apró, kék tábla jelezte, hol a mosdó.
A férfivécébe lépett. Kellemetlenül szűkösnek találta. Fehéren csillogott a kerámiamosdó az előtérben. Tömény illatosítószag töltötte meg a levegőt. Willi Foton a szeme sarkából látta: árnyékként megjelent a tükörképe a tükörben.
A belső ajtó csukva. Lori79 lassan kinyitotta. Bement. Olyan kevés hely volt bent, hogy testük szinte azonnal összepréselődött.
A férfi behajtotta az ajtót, belülről bereteszelte. Míg a zárral babrált, húzgálta-nyomogatta. Lori79 elkezdte a nyakát csókolni, érthetetlenül suttogni kezdett a fülébe, mintha imát duruzsolna. A két test, az öve és Willi Fotoné mintha beszélgetni kezdett volna, de nem szavakat, hanem egy pontosabb nyelve használva.
Ahogy a férfi tenyere végigsimított Lori79 puha, illatos, kívánatos bőrén, és fordítva, ahogy a nő megérintette őt, Willi Foton úgy érezte, hibátlanabbul figyelnek egymásra, mélyebb és sokkal valóságosabb közöttük a kapcsolat annál, amit a nyelv elértéktelenedett, a sok ismételgetéstől kiüresedett szavai megengedhetnek. Az érintés összeköt, a szavak elválasztanak. Amikor egymás érintése elkezdődik, a fogalomalkotás, az elvonatkoztatás, a gondolkodás kényszeres ismétlődése véget ér. Erre gondolt a vécé homályában. Már amikor gondolt egyáltalán bármit.
Mohón kapaszkodtak egymásba, Lori79 és Willi Foton a fülke félhomályban. Eltelt így valamennyi idő, mielőtt a nő megszólalt volna:
– Visszamegyek javítani – súgta.
Kisimította a ruháját az előtérben, a haját a tükör előtt megigazította. A férfi tekintete újra végigsiklott karcsú derekán és izmos, formás fenekén.
– Néhány perc múlva te is jöhetsz. – mondta és elmosolyodott.
– Lesz még ilyen? – kérdezte Willi Foton.
– Talán. Ha szükség lesz rá – mondta Lori79.
Willi Foton szerette volna megkérni, magyarázza el, pontosítsa, mire gondolt, amikor ezt választotta, de a nő erre nem hagyott időt. Távozott.
Elmúlt néhány perc, a férfi követte.
A tanáriban időközben nem változott semmi. Willi Foton visszaült a helyére. Elálmosodott. Mintha a pislogás is nehezére esett volna. Maga elé vett egy feladatlapot. Olvasni kezdte: „Figyeld meg, hogy a következő szavakban milyen helyesírási alapelv érvényesül. Tedd az X jelet a megfelelő helyre!”
Felnézett. Vett egy mély levegőt. Lori79 mellette ült újra – sima, kitisztult, fénylő arccal. Elégedett volt és nyugodt. Willi Foton töltött magának egy csésze kávét. Folytatni kellett a munkát. Tanártársaihoz hasonlóan elmerült a szavak jelrengetegében.
A szerző a szöveg megírása idején a Nemzeti Kulturális alap Gion Nándor alkotói támogatásában részesült.