Hadd mutassam be az egyik legérdekesebb, újságírói munkám során megismert barátomat.
Divatival egy színházi estén találkoztam először. Igen, Divatinak hívták. A templomtorony törésvonala című előadáson ismertem meg. Új nyugati színdarab a Pesti Színháztól. Alkotóhiány miatt sok fiatal szerzőnek, rendezőnek adnak esélyt. Akkortájt ifjú gyakornok voltam az akkori Kelet Az Új Nyugatnál. Az volt a feladatom, hogy írjak egy tudósítást a másnap megjelenő újság számára.
Úgy történt meg köztünk az első beszélgetés Divatival, hogy az előadás után vártam valakire, akit leszólíthatok. Ám senki sem kívánt beszélgetni velem. Vártam és vártam, sétáltam kis lépésekben jobbra-balra az ajtó mellett. Benéztem a terembe, ahol csak Divati ült egyedül. Férfiak mellett kissé alacsony termetűnek tűnt, de a hölgyek számára pont ideális magasságú. Talán negyven-ötven éves lehetett. Fekete hajú, barnás szemű. Vastag téli szövetkabátban, kezében egy esernyővel ücsörgött.
A színház bejáratánál álltam, amikor jó sokára Divati utolsónak kijött a teremből, már mindenki hazatérhetett, aki az előadáson volt.
– Elnézést! – szólítottam meg. – A Kelet Az Új Nyugat című újságnak dolgozom, és szeretnék kérdezni az előadásról. Feltehetek pár kérdést?
– Nyugodtan kérdezzen! – felelte kedvesen, nyugodt hangon.
– Hogy tetszett önnek a színdarab?
– Tetszett – felelte.
Vártam, hogy majd bővebben elmondja, de nem folytatta megkezdett válaszát.
– Mi tetszett benne? – kérdeztem tőle.
– Az eleje és a vége, na meg ami közte volt.
– Rendben. Megmondaná, hogy hívják önt?
– Divati! – felelte.
– És a teljes neve?
– Ez! Semmivel sem több! Így neveztek el, mindig így köszöntenek, ha meglátnak engem. Egyszerűen csak Divati úr, de ön nyugodtan szólíthat Divatinak – felelte.
– Miért maradt olyan sokáig a teremben?
– Miért is? Jó kérdés… Sokszor azért, mert megdicsérem a színészeket és a rendezőt!
– De hát már mindenki elhagyta a termet…
– Ez a terem mindig is teli van. Én azoknak a nevében is dicsérem az előadást, akik már nem élnek, tudja, akik halottak. Én gondolok rájuk. Ön szerint nem kell rájuk gondolni?
– De, gondolni kell rájuk is! – feleltem Divatinak. – Lényegében akkor a színdarab nagyon tetszett önnek és azoknak is, akikre állandóan gondol? – kérdeztem tőle.
– Annyira nem tetszett, hogy az már katasztrófa. Rossz volt! Nem is értem, miért jöttem el – felelte. – A halottaktól is bocsánatot kell kérnem. Ők sem jöttek volna el, ha nem hívom el őket. Ha meghalok, lesz mit megbeszélni velük, és nem csak az időjárásról, a hírekről és a fociról lesz szó. Habár szerintem nem fognak megharagudni, mivel úgysincs más, aki meghívná őket bármire is. Holnap velük is fogok kávézni. Két feketekávét rendelek, az egyik csésze üres lesz.
– A halottak nem pihennének inkább, mint hogy mindenhova eljárkáljanak?
– Amíg élek, sosem fognak. A halottak is pont olyanok, mint mi, vannak, élnének, de meggátolja őket valami, ahogyan minket valahányunkat, akik élünk ezen a világon. Ugye, milyen szép ez! Valójában nem az, s ettől érzem azt, hogy így még élhetnek, szívük dobbanása és testük nélkül is.
Erre nem tudtam válaszolni, még kimondani sem, hogy igen, igaza van. Hallgattam inkább… Mindketten hallgattunk egy ideig, majd feltettem neki újabb kérdéseket a színdarabról, de a válaszait meghagytam későbbre. Nem tudta az előadás címét sem. A halálról és a halottakról beszélt a továbbiakban is.
Sosem került bele az újságba, meg sem írtam, amit mondott. Csak most nektek meséltem el. Az újságnál meg is haragudtak rám. Nem sikerült, feleltem nekik, ha megkérdezték, hogy miért nem adtam le a tudósítást.
Ahogy teltek a hetek, azon gondolkodtam, hogy miért támad ilyen gondolata az embernek, hogy a halál jár a fejében, nem az élők, nem maga az élet.
A sors erre választ adott, ahogy jobban és jobban megismertem Divatit. Nem volt ő halott, hogy ne találkozhassak vele az élők között. Ez után a beszélgetés után többször is találkoztunk még, és mindig hallottam tőle olyasmit, amit az örökkévalóságig megjegyeztem, amit még el kellene mesélnem nektek, akik itt vagytok élők az élők között, ebben a valóságos világban.