Szokatlanul nagy robajjal érkezett egy terepjáró a kiadóház bejárata elé, amelyből három terepszínű egyenruhás ugrott ki, s csapták be maguk mögött a kocsi ajtajait.
– Megint jönnek valakiért – szólt be Aranka, a titkárnő az igazgatónak.
– Nem először – válaszolta Géza, az igazgató.
Közben már csörrent is a titkárnő telefonja, a portás jelentette, az igazgatót keresik személyesen, s ő irányította a jövevényeket az első emeletre. De alighogy Aranka letette a telefont, s benyitott a tágas igazgatói szobába, hogy közölje, mit üzent a portás, már ott termettek, a zajból ítélve bakancsukkal rúghatták be az előszoba ajtaját, s félrelökve a titkárnőt, meg is kérdezték:
– Itt van az igazgató? A Géza?
– Itt vagyok – felelte ő. – Mi járatban vannak?
A legmagasabb beállt az ajtóba. Feje szinte súrolta a felső félfát, terpeszbe állt, majd karjaival megtámasztotta az ajtófélfa mindkét oldalát, mintegy jelezve, ide most se be, se ki senki.
A másik kettő kezében gumibot volt, jókora, nem is olyan, mint amit a rendőrjárőrök oldalán látni, hanem talán háromszor akkora vagy éppen bikacsökre emlékeztető, amelyet az igazgató eredetiben sosem látott, de olvasott arról, hogy bizony hosszú és vastag.
Az alacsonyabb, tömzsi alak azonnal leült a háromszög alakú igazgatói asztal egyik foteljébe, és valami papírt csörgedeztetett, a másik, a korpulensebb pedig, azzal a bizonyos bikacsökszerűséggel az asztalra csapott, hogy az ott heverő néhány iratlap szinte föl is libbent.
– Adod vagy nem? – tette föl azonnal tegeződve a fenyegető kérdést az íróasztala mellett álló igazgatónak.
– Mit? Vagy kiket? – kérdezett vissza, nyilván arra gondolva, hogy tucatjával írt alá bizonylatot, hogy kéri a hatóságokat, ezt vagy azt a munkást ne hívják be a tartalékosok állományába, mert nélkülük nem jelenhetne meg az újság, leállna a termelés a nyomdában, akadozna az elosztóhelyek ellátása…
Ötszáznál is több munkása volt a cégnek, fele férfi. Ki tudja, kit keresnek, villant át az agyán az igazgatónak. De megnyugtatónak tartotta, hogy nem halálhírrel jönnek. Igaz, akik akkor gyászhírrel érkeztek szülőkhöz, nagyszülőkhöz, munkahelyre, nem vittek magukkal gumibotot, s oldalukon nem díszelgett pisztolytáska.
– Azt kérdezem, adod-e a tehergépkocsit, vagy sem? – csapott dühösen immár másodszor az asztalra gumibotjával.
– A tehergépkocsiról lenne szó? – s abban a pillanatban valami megnyugvást érzett, merthogy nem embert keresnek. Legvalószínűbbnek ugyanis az tűnt, hogy határon átszököttet kereshetnek, merthogy a cégből is, nem egy ember választotta már a zöldhatárt, nem törődve munkahelyével. Mert ekkor már külföldre csak a nők és a hatvan éven felüli férfiak mehettek engedély nélkül.
– A tehergépkocsiról? – ismételte meg. – Arról az egyről, amely még megmaradt? Mert egy TAM eltűnt még két héttel ezelőtt, a másik másfél tonnásat a múlt héten beszolgáltattuk a szolgálati Fiat 132-sel együtt. Hát mit akartok még?
– Azt a másfél tonnásat, amelyet nem adtok.
– Hívjátok föl Popović ezredest a helyőrségetekben, mert én ezt az ügyet már tegnap letárgyaltam vele! Itt a telefon – s mutatott az asztalon levő három készülék egyikére.
A gumibotos arcára most valami furcsa fintor ült, márhogy ő telefonáljon annak az embernek, akitől a végrehajtandó parancs érkezett?
– Na, tessék! Mire vársz?
A fehér asztalon hagyva gumibotját, bátortalan mozdulattal tett néhány lépést, emelte föl a kagylót, míg a fotelben ülő diktálta a számokat. Vaskos középső ujjával tárcsázott. Cserepes volt ez az ujj, mint a lakatosoké vagy kovácsmestereké. Látszott, nincs a telefonáláshoz szokva, tömpe ujjaival ormótlanul tekerte a tárcsalapot, majd, mert foglaltat jelzett a szám, újból és újból próbálkozott. Közben már káromkodott is. Dialektusából Géza megállapította, nem a mi vidékünkről való. De most hagyta, ránduljon össze szemöldöke, feszüljenek meg arcizmai, hogy végül egész teste megfeszüljön. Erős karjával végül is birkózzon a kis készülékkel, amelyet már legszívesebben a földhöz vágott volna. Eltartott ez jó néhány percig, a másik két katona is unta már e tehetetlen vergődést, a dulakodást a telefonnal, hogy nem és nem jön be a vonal egy istenért sem.
– Állandóan foglalt – szólt tehetetlenül társaihoz. Géza vette a másik készüléket – az úgynevezett forródrótost –, belepörgetett egy négyjegyű számot, s pár pillanat múlva már jelentkezett a tárcsázott szám.
– Itt Géza igazgató beszél a kiadóból, Popović ezredest kérem.
– Én vagyok, tessék.
– Itt van három embere, s követelik azt a tehergépkocsit, amelyről már tegnap megállapodtunk, marad a cégben. De ezek az emberek itt fenyegetőzve követelik, s azonnal vinnék. Engem pedig szinte fogva tartanak a saját irodámban.
– Mi, miről is van szó? Ja, ja, da, da, értem már. No, adja csak át a kagylót, hogy beszéljek velük!
A gumibotossal beszélt. Beszélgetésükből Géza füléhez csak hangfoszlányok jutottak el, de azt hallotta, miként kap fejmosást, s miként puhul ez az izmos test, s omlik össze benne, ha nem is egy világ, de az illúzió, hogy ő a hazafias cselekedetében szidást kap, ama bizonyos „strogo” (szigorúan) miatt.
– Hát mit ír azon a végzésen? – szólhatott a túloldali kérdés, mert a telefonáló odaszólt a társának: – No, mit ír rajta? Az is csak azt olvasta ki: „cтрого“. – No, nézzétek meg jobban, szólhatott az újabb utasítás, mert immáron silabizálva a kézzel írt szöveget, ezt olvasták ki: „cторно“.
– Nem azt írtam oda, hogy „strogo”, hanem „storno”. Érted? Megértettétek? És azonnal jöjjetek vissza.
Az ajtóban álló is nyilván érezhette, hogy itt valami félreértésről lehet szó, mert lassan le is engedte kezét, s nem támasztotta olyan határozottan a félfákat.
A vonal túlsó végéről kapott parancs szerint, az erőszakosabb gumibotos még visszaadta a kagylót az igazgatónak, akitől az ezredes elnézést kért, és közölte vele, hogy a fővárosi parancsnokságon is elbírálták kérvényét, és megkapta az engedélyt, hogy egy hétre fölutazhasson a budapesti könyvfesztiválra.