Sácó, a szintó

Sácó, a szintó

Fujkin István: Born to be Wild- Szabadnak lenni

– Szerkesztő Úr! Föladhatom neked a leckét? Tudod-e, kik a szintók?

  – Nem? Sejtettem. Meséljek róluk? Rólunk persze, mert itt élünk köztetek, de –mint látom – semmit sem tudtok rólunk. Besoroltok bennünket a cigányok közé, és kész, pedig, ha másért nem, komoly zenészi múltunk és cirkuszi meg néhány jellegzetes mesterségünk megkülönböztet bennünket a nem szintóktól, az itt élő magyar, szerb vagy oláj cigányoktól. Én meg a történetünket szeretném megírni, ha te, Szerkesztő Úr, hajlandó volnál ezt megjelentetni.

  Szintó leszármazott vagyok, őseim vándorszintókként kerültek ezekre a bácskai-bánsági vidékekre, együtt telepítettek bennünket ide a németséggel, a svábokkal, szlovákokkal, tehát még Mária Terézia korai uralkodása idejében. Német cigányoknak tekintettek bennünket, de mi nemigen vállaltuk a németségünket, szintóknak vallottuk és valljuk magunkat a mai napig is. Tisztázzuk, én a cigány kifejezésben a lelkem legmélyén sem érzek semmi pejoratívat.

  Mi még a különbség köztünk? No jó, a Németalföldről érkeztünk mi is, így a Pakisztánból és Indiából hozott nyelvünkbe idővel beszivárogtak német elemek is. Ezzel szemben az „igazi” romák – tudod, hogy ez az elnevezés embert jelent? –, mármint az oláh cigányok könnyebben olvadtak be, s vettek föl igen sok szót a befogadó országok, népek nyelvéből, s lettek előbb spanyol, francia, német, magyar, majd szerb, román, bolgár, meg ki tudja még, milyen „romák”, azaz cigányok.

  Miben voltunk mégis rokonok? Legalább két évszázadon át mi voltunk a mutatványosok, lóidomárok, vándorköszörűsök, esernyőjavítók, ők meg fafaragó teknővájók, akik a fakanáltól a templomoltárig mindent ki tudtak faragni, aztán a fémmel is jól bántak, fazekakat, vödröket, lavórokat ónoztak, és szép bográcsokat, üstöket készítettek, kovácsoltak korlátokat, kerítéseket…

  A mi ük- és dédapáink voltak az első itteni cirkuszosok. Lakókocsiban éltek, amelyet két ló vontatott, és faluról falura, városról városra vándoroltak, ahol megálltak, cirkuszi meg bábelőadásokat tartottak. A cirkusz mellett egyéb szórakozást is kínáltak: a gépzenére, a würlitzerre nagy körhintát forgattak a felnőtteknek, egy kisebbet a gyerekeknek, célba lövésben és karikadobálásban, késdobálásban versenyezhettek a kilátogatók, a cirkuszban pedig artisták lengtek védőháló nélkül a trapézon, bohócok, tűznyelők, zsonglőrök egykerekű biciklin szórakoztatták a közönséget, állatidomárok vezettek be medvét, sőt kölyöktigrist, de majmokat, kutyákat, s legtermészetesebben szép, elegáns lipicai lovakat. Vasárnaponként a délelőtti órákban bábelőadásokat tartottak, amelyekhez maguk készítették a bábokat, varrták a jelmezeket, fabrikálták a díszleteket. Rendkívül népszerűek voltak az ismert mesék szövegeire készült előadások.

  A mieink német szintók voltak, és itt német és magyar nyelven adták elő produkciójukat, de 1918 után gyorsan megtanultak szerbül is, még ha komoly akcentussal is beszélték. És a rendeletet be kellett tartani, a „Циркус – Cirkusz – Zirkus” feliratot fölöttébb. Első helyen cirill betűvel kiírva. Aztán negyvenegytől meg vissza a magyar és német változatra. Ebbe már én belecsöppentem.

  Gyerekként, zenészként. Mert a zene volt a fő foglalkozásunk, családunk minden tagjának. Az pedig mindenütt nemzetközi nyelven szólt, a cirkuszban, a körhintán, a bábelőadásokon, a piactereken, de a kocsmákban, a szórakozóhelyeken is. Arról nem is beszélve – és ezt magam is tanúsíthatom –, amikor megérkeztünk rendeltetési helyünkre, a Wohnwagenunk, azaz karavánkocsink mellett hamarosan ott termett a falusi fagylaltos, hogy kétkerekű hűtőjéből tojásért cserébe kínáljon egy-egy gombóc fagylaltot, szinte túlharsogva a kocsmárost, aki lovas kocsijáról sietve verte csapra ászra helyezett söröshordóját, de, hogy ők se maradjanak le, sátrat vertek a cukrászok is. Egyszóval, ahol megjelentünk, azonnal vásári lett a hangulat. Én ekkor, suttyó legényként kis trombitás, majd harsonás lettem, pedig már a félhegedűt is meg tudtam szólaltatni. Ez viszont egy külön mese.

  Mi, szintók nem csak fúvósok és vonósok voltunk, s legkedveltebb hangszerünk a hegedű. Meg fogsz lepődni, hárfásainkról, a hárfa megszólaltatásában lettünk a leghíresebbek. Az idősebbek általában hallás után tanították hárfázni a fiatalokat, lévén sokunknak kiváló a hallásunk. Amikor már úgy-ahogy tudtam csúsztatni a harsona csöveit, meg lejátszani egy-egy dallamot a feles hegedűn, Szabadkán egy Johann Wagner nevű szintó hárfás megtanított kottaolvasásra, majd kezdtem pengetni a hárfát is. Bizalmam volt benne, mert hallottam, hogy keze alól három kiváló hárfás került Újvidékre, akik előkelő helyeken muzsikáltak: Eduárd Wagner a Lloyd Szállóban ebéd közben tizenegytől délután kettőig, a másik kettő – Stumpi Ritter és Krausz Ferenc – pedig a Duna utcai vendéglőkben vacsoraidőben. Aztán már az ő tanítványuk lett Krausz Zsáni, aki később – a hatvanas években – Németországban épített ki magának jelentős karriert, majd bejárva Hollandiát és Belgiumot, végül a bécsi filharmonikusoknál kötött ki, több mint tíz évet húzott ott le. Beteg édesanyját ápolni jött vissza, és a Rex Szállóban muzsikált sokszor egyedül, de ünnepekkor vagy társas összejövetelekkor zenekarával, amelynek már apámmal és fivéreimmel én is tagja lettem. Olyan népszerűek voltunk, hogy a szokásos kétórás vacsoraidőre az ét- és itallap mellé a vendégek megkapták a zenekarunk heti repertoárját is. Rajta Johann és Joseph Strauss összes keringője, Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Jakobi Viktor operettdalai, a legismertebbek, Verdi, Puccini, Donizetti, Rossini… nyitányai, Bach, Händel és Kodály… szvitjei. Rendkívül népszerű volt Halévy Zsidó nő című fantáziája, Brahms IV. és V. magyar tánca, Liszt Magyar rapszódiája… Tudod te, mi az kitölteni pihenő nélkül két órát? Bele is izzadtunk. A közönség imádta a magyar népdalokat is, ezeket ráadásul adtuk elő. Ekkor jöttek a pénzek is… S még valamit: a Gelem, gelem című szintó cigány himnuszt is mi népszerűsítettük. Én még a 21 húros szöghárfán játszottam, de ahogyan az öreg mesterünk 47 húros, hétpedálos hangszerén szólaltatta meg csontos pengetőjével, az fantázia volt! Nem csoda, hogy Újvidéken a Németh Rudolf, Toplák Imre, Rudolf Bruči vezette Szerb Nemzeti Színház Operatársulata Verdi Rigolettójához vagy Schubert Három a kislány operettjéhez bennünket hívott, erősítsük a színházi zenekart.

  Idővel apám hegedűjátéka annyira megtetszett az Opera vezetőinek, hogy megtették koncertmesternek, majd valami direktíva alapján a boszniai sóbányáról ismert Tuzlára vezényelték az egész családunkat. Ott előbb a katonazenekart kellett megalapítanunk, majd az ottani színházba „vezényelték”, ahol végül egy negyventagú nagyzenekart hozott létre – velünk, a fiaival együtt –, s máig úgy tartják, ő Bosznia-Hercegovina zenei életének egykori atyja.

  S jut minderről eszembe: mondtam már, nem csak a zenében jeleskedtünk. Nagyon büszkék voltunk zsonglőrjeinken meg állatidomítóinkon kívül még az olyan szakembereinkre is, mint a köszörűsök. Az egyik Krausz gyerek, Ferenc, ha nem tévedek, olyan mestere lett a köszörülésnek, hogy nagy házat épített belőle. Tragacsos vándorköszörűsként kezdte a Futaki úti piacon, aztán  már kis helyiséget bérelt, s tudod, hogy köszörült? A borotvaélesítés meg a hajvágó nyírógép élesítése közben A sevillai borbély közismert és népszerű, szappanhabot verő dalbetétét énekelte, a kések élesítésekor baritonján sokszor fölhangzott, hogy: „Csinom Palkó, Csinom Jankó, / Csontos kalabérom, / Szép selymes lódingom, / Dali pár pisztolyom…” Ezt nagy hozzáértéssel tette, és olyan népszerűségre tett szert, hogy az újvidéki kórház sebészeinek és anatómusainak hosszú nyelű keskeny szikéit is nála élesítették, sőt Müller doktor sokszor mintegy ellenőrzés gyanánt, de azért tért be műhelyébe, hogy meghallgassa a köszörűs dalikázását. Híre ment Ferinknek, hogy nála jobb köszörűs a környéken nincs, s ettől fogva a zombori és szabadkai sebészek is ide küldték fontos szerszámaikat élesítésre. Mindehhez volt valami zseniális érzéke.

  No, eddig én csak dicsekedtem, de tudod, micsoda nyomorban is éltek apáink, nagyapáink? Egy újvidéki nagy udvarban húsz család összezsúfolva. Egy kút, egy férfi- és két női vécé, néhány négyzetméternyi kertecske minden családnak, istállók a lovaknak, ketrecek az állatoknak… Négy, sőt öt generáció, a szopós csecsemőtől a kilencvenéves aggastyánig. A zenész szintók meg a magyar cigányok is valamivel jobban kerestek, mert a zenélésből mindig összejött valami, s fehér ingre, fekete zakóra, lakkcipőre, jó hangszerre, csokornyakkendőre, hajolajra… mindig volt, sőt a fiákerest is meg tudták fizetni, az ünnepi, közös ebédre, a kakaspaprikásra valót is a zenészek teremtették elő. Meg ha meghalt valaki közülük, összedobták a temetés költségeit. Ha zenésztárs került kilátástalan helyzetbe, agyvérzés következtében lebénult például, összeadták a havi négyszáz dinárt, hogy az özvegy és gyerekei ne éhezzenek.

  Aztán jöttek a negyvenes évek, amikor mind több fiatalnak be kellett vonulnia katonának. A nők, lányok egyedül maradtak, s munkát többnyire csak a dohány- és selyemgyárban találhattak. Aprópénzért természetesen, s többnyire csak a második műszakban, este tízig. Megesett, hogy amikor jöttek haza, a zsandárok vagy a csendőrök a magányosokat elkapták a sötét park tövében és – ezek nem az én szavaim – hazajövet mondták, bennünket bizony meg..sztak.

  Unokanővérem is így járt egyszer, hazaérve zaklatottan mesélte, miután a csendőrök leállították, és belenéztek a válltáskájába, s találtak benne némi dohánytörmeléket, amit apjának hozott volna, letolvajozták, lekurvázták, majd a sötétben fához szorították, s „le a bugyit!” – parancsolta az egyik –, majd mielőtt kiáltani tudtam volna, a másik hátulról befogta a szám, s emez máris „dolgozni” kezdett. Innen a homlokomon a véraláfutás is, mert míg lihegve elégítette ki magát, a vállán levő puska csöve a homlokomat verte. Nem is tudtam, mi fájt jobban. A kínok poklát éltem át – mondta. A zenészek tudták a legjobban, kik azok, akik a szállodai pillangózásból éltek, függetlenül attól, hogy nem egy működőképes bordélyház is volt.

  Igen, mindezt szeretném megírni, meg beszámolni arról, milyenek is voltak már az én időmben is a nagy cigánybálok, az Anna-napi, a szüreti meg álarcosbáli mulatságok, továbbá a cigány zenészek és pincérek focimeccsei, amelyeken nem babra ment a játék, hanem hordó sörre és nyárson sült malacpecsenyére. Aztán hogyan adtunk néha szerenádot, majd muzsikáltunk esküvőkön, keresztelőkön… Meg a zenésztemetés szertartását is megírnám, amikor – néha negyvenen is – Beethoven gyászindulójával kísértük a halottat a temetőig, a sírnál pedig kötelezően az elhunyt két legkedveltebb nótáját húztuk el. És több mint ötvenéves zenészi és hosszú éves korrepetitori munkásságom is megérdemelne néhány oldalt, Szerkesztő Úr, ha jónak látod.

  – Jónak látom!

Dinók Zoltán

Legalább a könyv olcsó

Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethe-t lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól...

Dinók Zoltán

Legalább a könyv olcsó

Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethe-t lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól...

Ficsku Pál

Szerelem első látásra, avagy a videodisznók hiteles története

Ha nem írsz meg estére egy novellát, akkor nem foglak szeretni.   Dehogynem fogsz, mondtam, és megcsókoltam a lányt. Hiszen nagyon szeretsz.   Nagyon szeretlek, de ha nem írod meg, akkor ma este nem...

Ficsku Pál

Szerelem első látásra, avagy a videodisznók hiteles története

Ha nem írsz meg estére egy novellát, akkor nem foglak szeretni.   Dehogynem fogsz, mondtam, és megcsókoltam a lányt. Hiszen nagyon szeretsz.   Nagyon szeretlek, de ha nem írod meg, akkor ma este nem...

Kis Kinga

A változás pillanata

– Ki akarja átszelni a Nílust? – A szobában síri csend, mindenki elképedve néz a katonára. A hallgatóság nem tudja eldönteni, hogy ez egy rossz vicc vagy egy még...

Kis Kinga

A változás pillanata

– Ki akarja átszelni a Nílust? – A szobában síri csend, mindenki elképedve néz a katonára. A hallgatóság nem tudja eldönteni, hogy ez egy rossz vicc vagy egy még...

Bakos Réka

„Isten megáldja!”

Akárcsak egy aggódó szülő vagy unoka, aki már legalább negyedszer emeli fel a telefonkagylót, tárcsáz, kicseng, és senki nem veszi fel. Így érzem magam. Én pedig...

Bakos Réka

„Isten megáldja!”

Akárcsak egy aggódó szülő vagy unoka, aki már legalább negyedszer emeli fel a telefonkagylót, tárcsáz, kicseng, és senki nem veszi fel. Így érzem magam. Én pedig...

Haramza Kristóf

Tragikomédia

Még belegondolni is szörnyű, mennyi meséjét hallottam már Kopogyi Bendegúznak! Múlt éjjel például egy lerobbant kocsmában akadtam rá. Az egyik bolthajtás alatt, egy...

Haramza Kristóf

Tragikomédia

Még belegondolni is szörnyű, mennyi meséjét hallottam már Kopogyi Bendegúznak! Múlt éjjel például egy lerobbant kocsmában akadtam rá. Az egyik bolthajtás alatt, egy...

Csík Mónika

Csillagmese

Azon a télen rettentő hideg keserítette meg a falusiak életét. A kutak gyomrában gyémántos tömbbé vált a víz, meghasadtak a házfalak, a madarak röptükben...

Csík Mónika

Csillagmese

Azon a télen rettentő hideg keserítette meg a falusiak életét. A kutak gyomrában gyémántos tömbbé vált a víz, meghasadtak a házfalak, a madarak röptükben...

Kőrösi Jozefin

A postás

A kora tavaszi napfény előcsalogatta a balkonládában szunnyadó virághagymákat. A nemrégiben fölhelyezett virágmintás függöny ráncain átszűrődő...

Kőrösi Jozefin

A postás

A kora tavaszi napfény előcsalogatta a balkonládában szunnyadó virághagymákat. A nemrégiben fölhelyezett virágmintás függöny ráncain átszűrődő...

Jódal Rózsa

Haza akarok menni!

„A napokban fagyok várhatóak.”   Hűha! Emlékezett rá, előző évben hányszor fagyott be a kovácsoltvas kapu kulcslyuka. Öngyújtóval, gyufával...

Jódal Rózsa

Haza akarok menni!

„A napokban fagyok várhatóak.”   Hűha! Emlékezett rá, előző évben hányszor fagyott be a kovácsoltvas kapu kulcslyuka. Öngyújtóval, gyufával...

Silling István

Az órásmester

Csonka Péter és piros arcú felesége, Zeller (született Zwiebel) Irma, akinek az apja sváb, az anyja bunyevác származású volt, Csamoklyáról költöztek a városba...

Silling István

Az órásmester

Csonka Péter és piros arcú felesége, Zeller (született Zwiebel) Irma, akinek az apja sváb, az anyja bunyevác származású volt, Csamoklyáról költöztek a városba...

Jódal Rózsa

Moziban

A forgóajtó.   Lecövekel előtte. Megvárja, hogy először a fia, majd Ildikó lépjen be rajta. Nem mintha nem járta volna végig már néhánynak zavarba ejtő...

Jódal Rózsa

Moziban

A forgóajtó.   Lecövekel előtte. Megvárja, hogy először a fia, majd Ildikó lépjen be rajta. Nem mintha nem járta volna végig már néhánynak zavarba ejtő...