Mit mondanak a faluban?, mindig ezt kérdezte tőlem, amikor beadtam neki a kenyeret, sót, cukrot, lisztet, vagy amit éppen rendelt, az utolsó időkben főleg lisztet, mert azt mondta, sokkal jobb, ha otthon magam sütök kenyeret, annyira megromlott a bolti kenyér minősége, a pékségbe pedig még kerékpárral se megyek át mindennap a falu túlsó végébe. Beadtam neki, amit kért, aztán leültem vele a konyhában, az szinte kötelező volt, csak hogy el ne vigyem az álmát, ezzel az ürüggyel, és ilyenkor elmeséltem neki, mi újság a faluban. Akkor már ötven éve is elmúlt, hogy nem tette ki a lábát otthonról.
Fegyveres katonák járnak, gondolkodás nélkül lőnek, ezt mondhattam volna neki akkor, de nem mondtam, pedig kis híján én is belekeveredtem a hajszába, nem sokkal utánam érkezett a terepszínű dzsip a bolt elé. Ennek is lassan huszonöt éve immár, de ő ezt az évfordulót már nem érheti meg, tegnap eltemettük, és vele együtt örökre sírba szállt a titok is, amelyet hiába szerettem volna megtudni, nem sikerült, pedig mindennap bejártam hozzá, elmeséltem, mit láttam, mit hallottam, ő meg bólogatott, mint aki mondás nélkül is pontosan tudja, pusztán csak megerősítést vár attól, aki a saját fülével hallotta vagy saját szemével látta az esetet. Mintha egyszer már átélte volna mindazt, amit meséltem. Ha másképp nem is, visszatérő rémálmában legalábbis. Én így láttam.
Akkor ősszel, huszonöt évvel ezelőtt, úgy hullott a bomba meg a repesz a falura, mint amikor jég esik. Nem is tudom, hogyan úsztuk meg, hogy senki nem veszett oda a faluban, mert azok közül, akik a háborús helyzet ellenére bementek a városba dolgozni, sokan nem jöttek vissza. Ez után a bombázás után kezdett el mesélni először arról, hogy mi történt ötven éve a falunkban, amikor ő még mindössze négyesztendős kislány volt, masnival a hajában ült a fényképezőgép lencséje előtt az édesanyja ölében, megszeppenten beharapta alsó ajkát, hiába szólt rá a fényképész, hogy mosolyogjon, ő rosszabbul érezte magát ott, mint amikor beteg volt, és az orvos a fülét meg a torkát vizsgálta. Tartogatta az ölében azt a fényképet, időnként lepillantott rá, mintha egykori önmagától várna biztatást, hogy meséljen tovább. El is kezdte, aztán alig néhány mondat után megint elhallgatott, és ugyanúgy beharapta alsó ajkát, mint kislány korában, mintha megbánta volna, hogy egyáltalán megszólalt.
Nem kezdtem el faggatni, tudtam, csak ártanék vele, ha nem hagyom, hogy magától beszéljen. Többnyire színlelt közömbösséggel palástoltam a kíváncsiságomat, mintha szívességet tennék neki, hogy ott ülök mellette a konyhában, amíg helyére pakolja azt a néhány dolgot, amit meghoztam a boltból, pedig kár is mondanom, mennyire szerettem volna már régóta megfejteni, hogy vajon mi lehet az a szörnyű érzés, ami őt maradásra készteti, ha netán egyszer rászánná magát, hogy elinduljon a kapu felé, aztán mégis inkább visszafordul.
A faluban rajtam kívül ez talán senkit nem érdekelt, senki nem beszélt róla, hogy miért nem jár ki, mindenki természetesnek vette, eleinte talán furcsállották, ha akkor egyáltalán föltűnt valakinek, mert gyanítom, akkor is mindenki mással volt elfoglalva, én magam is, meg hát akkor engem még egész más dolgok érdekeltek, száz szónak is egy a vége, ha észrevették, hamar el is felejtették, mert minden csoda három napig tart. Most, miután meghalt, most kezdenek jobbra-balra sustorogni, hogy az anyja összeadta magát azzal a belgrádi partizánnal, az összes közül a legkegyetlenebbikkel, de csak a halálos ágyán mondta el neki, hogy az öccsének nem édestestvére, meg hogy akit édesapjának hitt, az valójában a nevelőapja volt, és miután ezt megtudta, attól fogva szégyenében ki se tette a lábát az udvarukból.
Nem hittem el, annyira valószínűtlennek találtam, hogy egy édesanya pont a halálos ágyán bízza rá élete legsötétebb titkát a lányára, amikor már tudja, hogy talán csak órái vannak hátra, hogy magára hagyja az érzéssel egy faluban, ahol legalább látásból mindenki mindenkit ismer. Amúgy meg aki tudott valamit, az eddig is tudhatta, ezután se nézne rá más szemmel, mint eddig. Aztán ahogy elgondolkodtam, magamban leszögeztem, hogy valami igazságalapja minden szóbeszédnek lehet, de hogy valaki önszántából összeadja magát egy belgrádi partizánnal, akit a legkegyetlenebbnek mondott valaki, annak igen csekély lehet a valószínűsége. Pont az ellenkezője történhetett.
Nem tudom, miért éreztem úgy ma reggel, a temetés másnapján, hogy ki kell derítenem, mi az igazság ebben a történetben. Leszármazottja nincs a faluban, soha nem ment férjhez, háza a községre száll, kutyája, macskája rám marad, ugyanúgy, ahogy az a pár könyv is meg a fényképek, amit a sublót legalsó fiókjában őrizgetett. Mindent vigyek majd el, amit csak tudok, könnybe lábadt szemmel mondta, aztán mint aki rögtön meg is bánja, másra terelte a szót, mert talán rájött, micsoda teher lesz nekem, ha őutána ki kell majd ürítenem ezt a lakást.
Az előbb, ahogy itt ültem, egy fénykép került a kezembe. Kihullott az egyik könyvből, amit találomra leemeltem a vitrin legfelső polcáról. Látszott, hogy nemigen érhette föl, föl kellett volna állnia egy sámlira hozzá, úgyhogy a könyvek fölött ritkábban is járt a portörlővel, mint az alattuk lévő polcon a nippeknél, mert ahogy kinyitottam és összecsaptam azt a világosszürke vászonborítójú, cirill betűs könyvet, vékonyka porfelhő kerekedett fölötte. Akkor esett ki belőle az a fénykép a szőnyegre. Rögtön tudtam, hogy ő az a szerb férfi.
Kellemes arcú, mosolygós, nyílt tekintetű fiatalember néz rám a fényképről. Nyár van, június közepe talán, a fekete-fehér fényképen is látom, hogy éppen virágzik mögötte a hársfa, aminek támaszkodva áll. Azon tűnődöm, vajon ki és mikor készíthette róla ezt a felvételt. Hogy még a háború előtt, az nem kérdés, különben nem mosolyogna ilyen önfeledten a fényképezőgép lencséjébe, hátracsapott sapkával a fején, tekintetében azzal a bizakodással, amivel csak a fiatalok tudnak, amikor meg akarják örökíteni maguknak a boldog pillanatot, mintha sejtenék, hogy ritkán lesz ilyen az életükben.
Nem tudom megállapítani, hogy melyik falu lehet, de talán mégis inkább Belgrádhoz közelebbi, nem az itteniek közül való. A hársfa mögött ugyanolyan utcakép, mint amilyen itt a környéken is bármelyik falu lehetett még a háború előtt. Egyenes utcasor a központ felé, sárga téglás házfalak, ez látszik, annak ellenére, hogy fekete-fehér a fölvétel.
Eljátszom a gondolattal, hogy a fiatalember Belgrádba kerül az egyetemre, és ott szövetkezik össze a hozzá hasonló fiatalokkal, akik majd a nova korszak katonái lesznek. Dehogy gondolt ő még akkor rosszra. Álmában sem gondolta, hogy egyszer majd azért kell fegyvert fognia, hogy embert öljön. Magától nem is tette volna, józanul egy sörétes puskát is aligha tudott volna elsütni, ám ott a háború sokadik hónapja idején minden addigi tapasztalása érvényét vesztette.
Majd segítek, ha hazamegyek, ezt írta apjának, amikor az levelében kérte, hogy a vizsgái után legalább jöjjön haza, mert aratni muszáj lesz, akármi történjen is. Aztán aratás helyett jött a háború.
Nem is tudom, miért, de félretoltam a könyvet, a címét meg se néztem, a szürke vászonkötés, a cirill betűs felirat nemigen ösztönzött, úgyhogy amikor a fénykép kihullott belőle, gépiesen idetettem magam mellé az asztalra, ahogy leültem vele a fotelba. Tudtam, hogy nem kell összefüggést keresnem a könyv meg a fénykép között, nyilván azért tette ebbe a könyvbe, mert ez akadt éppen a keze ügyébe. Évtizedek óta nem nyúlt egyikhez sem, tehette volna épp a másikba is, nincs jelentősége. Most azonban tényleg kíváncsivá tett.
Galambtenyésztés, olvastam az 1959-es kiadású könyv címlapján, és elmosolyodtam, hogy vajon mit keres itt ez a szürke vászonkötéses könyv a vitrinben Jókai meg a többi pár magyar nyelvű között.
Ahogy gondolkodtam, rájöttem, tényleg nem kell összefüggést találnom a könyv meg a fénykép között, egyszerűen az volt ott az asztalon, amikor az édesanyja haldoklott, Isten tudja, miért, ő meg beletette azt a fényképet, azzal, hogy úgyse sűrűn fogja nézegetni. Ott is maradt évtizedekig, aztán amikor érezte, hogy közel a vég, és elhívatta a plébánost, fölvette a halálba készülők szentségét, ettől a fényképtől is meg akart szabadulni, mintha a lelkéről levett terhek után ez még mindig nyomasztaná.
Szórakozottan elvettem az asztalról a friss újságot, belelapoztam, és nem akartam hinni a szememnek.
A felszabadulás után, 1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 ember lett kivégezve, akiket mint horthystákat vagy annak szimpatizánsait fogták el. Néhány nap leforgása alatt mindnyájukat megölték, pedig falunkbéliek voltak. Személyesen ástam el őket.
Fölpillantottam, kezembe fogtam a fényképet, és rögtön az jutott eszembe, ennek a fiatalembernek is köze lehetett az eseményekhez.
Ez pedig, aki a legvérengzőbb volt, és mindössze tíz éve, hogy meghalt mint befolyásos ember, csak a bajsza alatt motyogta mérgesen: „Sokan most behúzódtatok a sorainkba, úgymond a mieink vagytok.”
Az áldozatok között volt egy legényke is, nem több 18 évesnél. Megkérdeztem tőle az ajtórésen keresztül: „Mi az ördög hajtott, hogy beállj a horthysták közé?” Ő pedig, úgy fiatalon, szépen, a könnyeivel küszködve, remegve a hidegtől meg a félelemtől, csak ennyit suttogott: „Ki kérdezett? Ők is csak vittek, mint ti!” Még az éjjel megölték.
Soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről. Mivel a lányom nem tudott meggyőzni, jöttél te, és elvittél a piactérre. Megmutattad a keresztet, amelyet valaki útközben felállított. Láttam, hogy te tudod, és azt mondtam, hogy én is elmondom neked, amit tudok. Te írd le, hogy könnyítsek a szívemen és a lelkemen. Én már nem húzom sokáig, az utam végére értem. Csak arra kérem a Jóistent, hogy ne szenvedjek a másvilágon…
Ez lenne hát az a sötét titok, amely miatt édesanyja halála után élete végéig nem tette ki a lábát otthonából ez az asszony? Talán nem is a legkegyetlenebbik belgrádi partizán miatt, hanem a miatt az ember miatt, aki ennyi év hallgatás után az édesanyjával ellentétben mégis megszólalt?