Csonka Péter és piros arcú felesége, Zeller (született Zwiebel) Irma, akinek az apja sváb, az anyja bunyevác származású volt, Csamoklyáról költöztek a városba még a háború előtt, amikor az óragyár még itt működött. Csonka ipariskolát végzett Baján, órásmesteri vizsgát tett a Duna-parti városban, majd hazatért szülőfalujába. Ott kért és kapott órásmesteri iparengedélyt. Kerényi utcai házuk kis műhelyében, amelyet a gang elején alakított ki Csonka úr külön bejárattal, s a fala majdnem mind ablaküveges volt, hogy jól lássa az apró alkatrészeket a mester, akinek jobb szemén vagy a fölött mindig ott volt az odaerősített nagy dioptriás nagyító fekete foglalatban, sokan megfordultak, hiszen korábban csak kocamesterek javították úgy-ahogy az órákat, vagy pedig Zomborban kellett javítót keresni. A falusi órás leginkább faliórákkal foglalatoskodott, azok jelentették a legtöbb hasznot. Az ébresztőórák, a vekkerek, amelyekhez legjobban értett, még nem terjedtek el túlságosan. A parasztembert nem az óra keltette, hanem a napkelte, a virradat. Ünnepnap a harangszó figyelmeztette templomba készülésre. Ha netán orvoshoz kellett mennie, vagy postára, azt mindig a reggeli, kora délelőtti órákban intézte. A karórák az ő jövetelükkor kezdtek divatba jönni, előbb a fiatalemberek, legények körében a svájci Darwil, majd a nagylányoknál is, akiknél a kisebb Doxa volt a menő. De ezeket nem viselték mindennap, inkább ünnepi kiegészítőként tartoztak az öltözékükhöz. Az iparosok dolgoztak leginkább az órát nézve, illetve dolgoztattak segéddel, inassal. A gyári munkások száma még nem volt túl sok a néhány helybéli konzervgyárban, kendergyárban, téglagyárban, festőüzemben. És a tanítók figyelték az órát az iskolában, akiknek a perc számított időegységnek. A módosabb házakban a faliórák jobbára a tisztaszobákban lógtak az oldalfalon, a barna ónémet bútor mellett, szemben a sötétzöld és barna árnyalatú, magasra rakott, nyomott szemekkel díszített cserépkályhával, amelynek tornyát tulipándísz ékesítette. Ezek az órák szép hangon ütötték a felet és az egészet, ingájuk rézvörös volt, csontfehér számlapjukon a számok feketék. Hangjukat a tulajdonosaik hamar megszokták. Padlóórát pedig csak a főtisztelendő úr tartott, a gazdag plébánián. A sváb, a bunyevác és a magyar katolikusok, bár vigyáztak a pénzükre, de a papjuktól, az egyházközségtől nem sajnálták az évi jövedelmet. Annyi út menti keresztet és szobrot sehol másutt nem emeltek, mint abban a faluban. Még a tizenkét apostol szobrát is körbeállították a templom mellett, amilyent az egész Alföldön nem lehetett látni.
Csonka Péter jól képzelte el az órásmesterséget. Üzlete is megelégedésére indult. A falubeliek nála javíttatták óráikat, a fiatalok pedig nála nézelődtek, ha új karórát akartak vásárolni. Ugyanis Csonka Péter néha ellátogatott a kissé távolabbi nagyobb városokba, ahol ismerősei, szaktársai éltek, s náluk vásárolt néhány újdonságnak számító karórát, amelyet a városlakók náluk adtak el, ha pénzre volt szükségük, vagy pedig a javítást nem tudták kifizetni. Így tudott ő tetszetős és mégsem túl drága karórákat is venni, majd eladni, bár arra engedélye éppen nem volt.
Amikor azonban egy tűzvészben leégett a fél falu, az emberek az elvesztett holmijukat igyekeztek pótolni: bútort, ágyneműt, ruhát vásároltak, s nem futotta nekik a kiegészítőnek számító karórára. Szerencséjükre az ő falurészüket nem érte e tragédia, így a műhely fölszerelése épen megmaradt. Akkor indult el Csonka Péter szerencsét próbálni a nem is olyan távoli és gazdagságáról híres Apatinba, ahol a sok ipari cég mellett óragyár is működött a világháború után, a híres Iskra gyár, ahova sokszor kerestek képzett szerelőket. Csonka Pétert is hamar alkalmazták a vekkerek ébresztőjét beszerelő részlegben. Az óragyár jól működött, a dolgozók is elégedettek voltak a bérükkel. Csonkáné nem is keresett munkát magának, a bérelt lakást tartotta rendben. A Mittelgasse bal oldalán álló első négyablakos, sötétzöld zsalugáteros keresztház hátsó traktusát kapták meg az idős özvegy Milla Reginától, akinek férje a háborúban szerzett betegségében hunyt el, lányai pedig már rég férjhez mentek a városban.
A ház, amelyben lakást kaptak az órásék, a Fő utcára merőleges utcában állt, a sarki épület mellett, amellyel szemben az apatini városháza magasodott. A gazdája még a 19. század végén építette egy alacsonyabbnak a helyén. A fia, Milla Izidor egyidős volt a később ismertté vált szabadkai, szegedi, majd budapesti építőművésszel, a szintén apatini Raichle Ferenccel. Együtt jártak az elemi iskola alsó osztályaiba. Később Raichle elköltözött a városból, míg Milla ott maradt a szülői házban, és a sörgyárban kapott jól fizetett erjedéstechnológusi állást. Egykori osztálytársával olykor-olykor találkoztak, ha Raichle éppen a városban járt. A század első éveiben egyre többet jött az építész a szülővárosába, ugyanis az elöljáróság őt bízta meg egy ízléses városi palota, a városháza tervének kidolgozásával, majd építési felügyelőnek is. A férfiak akkor már jó harmincas éveikben jártak, a szakmájukban megbecsült személyeknek számítottak. Raichle rokonai még éltek a városban, ő mégis iskolatársánál, az építkezéshez közel lakó Milla Izidornál kért s kapott szállást, valójában egy utcai szobát. Nagyon elégedett volt a szállásával, barátkozott a már nős Izidorral, együtt töltöttek néha pár hetet is. Ferenc építőmérnök sokat számítgatott, tervezett, rajzolt. Eleget akart tenni válogatós megbízóinak. A legelső tervét ugyanis nem fogadták el, drágállották. Kisebbre, kevésbé díszesre, olcsóbban kivitelezhetőre kellett változtatnia. Rajzai ott hevertek, eléggé kuszán, egymáson a szobájában egy zöld bársony, virágos díványon. Izidor többször is bement vendégéhez, s nézegette a tervrajzokat. Dicsérte mindet, hiszen formások, esztétikusak, remekek voltak, és többféle építészeti irányzat elemeit is mutatták. Az egyik pedig szinte nem is különbözött a végtére is elfogadottól. Az elvetettek közül az építész hármat is a kezébe nyomott Izidornak, vigye, ha annyira tetszik neki, s építtesse meg magának, mondta viccelődve. A gazda örömest fogadta el a tervrajzokat, feleségével élvezettel nézegették őket. Lányaiknak is megmutatták, de ők még fiatalok voltak mindazok megértéséhez, értékeléséhez. Amikor pedig a városháza elkészült, az építész megköszönte a vendéglátást, amiért fizetnie semmit sem kellett. Milla Izidor örült, hogy ilyen eminens alkotót mondhatott barátjának, vendégének.
A nemsokára bekövetkezett háború után, amikor a Duna mente nagy ívben az új délszláv állam határa lett, Milla Izidornak is katonának kellett mennie. Lábszára sebesült meg, és nem kapott kellő ellátást, gyógykezelést. Végül amputálták a jobb lábát. Azután le is szerelték, hazaküldték, de a seb nem tudott begyógyulni. Milla Izidor megmaradt combcsontja elüszkösödött, s a halálos betegség ellen nem volt gyógyszer. Fiatalon, negyvenkét évesen hunyt el. Özvegye és lányai ott maradtak a házban. Milláné, Regina asszony, félt a megváltozott államrendtől, a más nyelvű hatalomtól, s bizonyos dolgait, amelyeket értékesebbnek vagy gondot okozhatónak vélt, elrejtette a házban, a pincében, a padláson, a kertben. Mindezt a lányainak is elmondta, amikor ők férjhez mentek, s új életet kezdtek a férjük oldalán.
A Milla lányok ritkán látogatták anyjukat, a maguk családjával voltak elfoglalva, így még jól is jött a néninek a fiatal albérlő házaspár. Csonkáné szívesen vásárolt be az özvegynek, söpörte a ház előtt az eperfa leveleit meg a medveszövő hernyók piszkát, s még a virágoskertet is igyekezett úgy gondozni, ahogy a házinéni mondta neki. Újra szép lett az udvar. A bejárati rácsos kiskapu felső része ismét nyitva állt a járókelők szemének, hogy megcsodálják a fehér és rózsaszín hortenziabokrokat, a szomszéd ház árnyékának hűvösében nyíló nagy levelű fehér árnyliliomokat meg az udvari járda mellett egész évben nyíló és sok színben tarkálló porcsinrózsákat, azaz a kukacvirágok széles ágyásait. Ezt a kiskaput Regina néni nyitotta ki mindennap nyolc óra után, s azután ott álldogált az oszlop mellett, hogy lássa, mennyire élvezik az ő szép udvarát az arra járók. Több ilyen kapus ház is volt a városban, jobbára a módosabb házaknál, ahol az udvarba már nem járt be semmiféle szekér vagy más jármű, így szép virágoskertek díszelegtek. A kiskaput senki sem bántotta, esetleg csak megállt pár percre a szépet kedvelő ember. Nyáron este hét óra tájban zárták be a kaput, de azt már Csonkáné, nehogy Regina néni megbotoljék valamely tégla kiálló sarkában. A gazdaasszony és a lakó jól kijöttek egymással, szinte már egy családnak is érezték egymást. Csak a konyhájuk nem volt közös, azt Regina néni nem akarta. Ő csak a maga szakácstudományában bízott. De az asztalára került borocska is a kertből származott, amelyet ugyancsak Irma asszony tartott rendben nyitástól takarásig. Az ő csamoklyai közösségében nagy tisztelet övezte a szőlőt, jól tudták gondozni, s ezt a Zwiebel lányok is rendesen elsajátították. Csonkáné metszette a tőkéket, kékkőoldattal és kevés oltott mésszel kevert vízzel permetezte a leveleket, kacsozta a hajtásokat, s a nyár végén, amikor Regina néni is jóváhagyta, leszüretelte a gazdag rizlingfürtöket, majd késő ősszel földet húzott a tőkékhez, vagyis betakarta őket. A szőlőből maga készített bort, amelyet a gang végében érlelt, figyelte a must forrását, fejtette le a habzót, kóstolta a murcit, a rámpást, ahogy ők mondták, s vitte a pincébe a már elkészített hordókba a bort. Két hordóval termett szinte minden évben, s azt Regina néni elosztotta Irma és a maga konyhája között. A borfejtést is Irma intézte, és soha nem virágzott, nem pimpósodott meg a bor az ő pincéjükben. A talpraesett, ügyes asszony nem volt rest sem hordót mosni, sem gangot meszelni, sem egyéb házimunkát elvégezni. A lakásban takarítania nem kellett, ugyanis Regina nénihez régóta fogadott asszony járt, egy özvegy sváb hajóshoz feleségül a Tisza mentéről ide érkezett szegényebb magyar asszony, aki a mosást és a takarítást elvégezte. Nem cselédként, csak a hét két napján jött. Róla nem mondott le az új lakók érkezése után sem. Utána minden patyolattiszta lett a felső szobákban, a márvány az éjjeliszekrényen, a falióra minden dísze, a három nagyobbacska családi fénykép rámája, a feszület az ajtó felett. Minden. A rongypokrócok mosását pedig szép, meleg időben az udvaron végezte háziszappannal a város széléről bejáró cigány asszony, akivel Regina néni svábul beszélgetett. A pokrócok a hátsó udvarban száradtak ilyen alkalmakra készített lécállványon. A Milla lányoknak nem is volt többé gondjuk édesanyjukra. Csonka Péter pedig nyugodtan dolgozhatott az Iskrában mindaddig, míg a nagy változás meg nem történt az országban. Őt nem hívták be katonának, ugyanis az óragyár apró alkatrészeket is gyártott, amelyekre a hadsereg fegyverzetében mutatkozott szükség. A gyárból az itthoni német munkások közül többen beálltak önkéntesnek a Wehrmacht csapataiba. Az otthon maradottakra nagy szükség volt. A régi gyártulajdonosok közül a zsidó családot mindenestül elhurcolták.
Regina néni a második háború vége előtt csendesen elszenderült. A temetés tisztességesen, a hagyományoknak megfelelően történt. A koporsót a kápolnából a lányai követték, majd az unokák. A nénit az alsó temetőben levő családi kriptában, közel a Fernbachék Szent Antal-kápolnájához, a férje mellé helyezték, majd a sírt befalazták, és még abban az évben bevésték a fekete márványobeliszk alsó részébe: Milla Regina 1864–1944. A házról és a határban levő tíz hold föld örökléséről a lányok várták a hagyatéki tárgyalást. Azután, a lakók szeme láttára, megkeresték az elrejtett értékeket. Meg is találták, s mindent elvittek.
Időközben elérte a várost az előretörő katonaság, jöttek az oroszok meg valamennyi szerb is, akik partizánnak mondták magukat. Olyan általános társadalmi kavarodás támadt a városban és az egész Duna mentén, hogy mindenki rettegésben élt. A jövevények hangosabbak voltak az otthoniaknál. Ijesztgették is őket. Az Iskra gyár is megszűnt dolgozni egy időre. Csonka Péter is otthon maradt, s még az utcára sem járt ki. A kiskaput is zárva tartották. Az ősz végén az oroszok átértek a Dunán, a haderő vonult észak felé. A városházán többé nem volt helye az előző elöljáróságnak, mindenkit kizavartak. Később néhány németül is tudó magyar köztisztviselőt visszahívtak, ugyanis nélkülük nem tudták intézni az irányítást. Hivatalos nyelvvé a szerb vált, s az iratok is mind cirill betűsek lettek. Az új okmányokra a nevek szlávosítva kerültek: Јован Шмит, Јелисавета Кинстлер. A hivatalos iratok alján kötelezően ott állt: Смрт фашизму, слобода народу, valamint a cirill betűs pecsét.
A bírósági hivatal sem dolgozott sokáig. Milla Regina néni egyik lánya családostul elmenekült a városból. A másiknak szerb férje volt, aki a vámhivatalban dolgozott évek óta. Ő próbálta intézni az örökösödést. Az elmenekült svábok vagyonát államosították, de a Milla-házat a vámhivatali vőnek a közbenjárására nem bántották. A lakók is maradhattak, csak az örökösök arra kérték őket, hogy költözzenek a felső házrészbe, így biztosítva annak sértetlenségét. Csonka Péterék fel is költöztek a nagyobb szobákba, a szép bútorok közé, míg a magukét a mosókonyhában húzták össze.
Az új időszámításban az Iskra gyár felszerelését mindenestül Zimonyba szállították. Nem ez volt az egyetlen eset, amikor az új ország északi részét képező korábbi vagyont, gyárat, ipari létesítményt központi rendeletre a Dunától délebbre hurcolták, egészen a Száva alá. Így lett az apatini óraművekből is Insa Zemun cég. Csonka Péter pedig munka nélkül maradt, hiszen a munkásokat már nem vitték magukkal.
A műszerész egyik napról a másikra alkalmi munkás lett, napszámos. A földműves magyar családok, akiknek még maradt vagyonuk, bíztak rá veteményest, kerti ásást, elvégre tudták, hogy finomműszerész keze nem szokott a kukoricakapáláshoz. Csonkáné továbbra is gondját viselte mindennek a ház körül, de többször zaklatták, fenyegették, szidták az anyját. Azon az őszön, amikor a hosszú, tömött szerelvények megérkeztek a városba a sok nincstelen emberrel, már az ő bizalmasuk sem tudott mindenben segíteni. Egy ideig állta a lakásosztó bizottság elnökének szemrehányását, míg erélyes fenyegetést nem kapott a szomszédba már beköltözött likai telepesektől, akik nős fiuknak erőszakosan követelték a házat.
Csonka Péteréknek végül menniük kellett. Az összecsomagolt holmit a kamrából kihordták az udvarra, és a szomszéd faluból fogadott parasztember spediterkocsijára próbálták felrakni, már ami ráfért. Feltekert szőnyegek, két szép csillár lent maradt a földön. Az egykori gazdának is ott kellett lennie a csomagolásnál. Nem szívesen tette, becsülte az anyósa gondozóit. Végül három festett deszkarámás fényképet hozott ki a házból, s azokat adta emlékbe Csonkáéknak. A kocsis elindult a szomszéd magyar falu felé. Ott találtak egy öreg vályogházat, amelyben meghúzhatták magukat. Régi otthonukba nem mehettek. Az üresen hagyott házukat már új telepesek bitorolták. Ősz volt, eléggé hűvösre fordult az idő. Csonka Péter a faluszéli gödrökben szedegetett ágfát, karókat, elhagyott kukoricaszárat, amivel valamelyest fűteni tudták szobácskájukat.
Rettenetes telet kellett megérnie a házaspárnak. Még a megmaradt holmijukból is eladogattak pár dolgot, hogy élelemre jusson. Alkalmi munkát is ritkán kapott valamelyikük. Ha lehetett, az asszony is elvállalt minden munkát, a férje néha istállókat tett rendbe, máskor vermet ásott, disznóvágásnál segédkezett. Olykor egy csupor tejet kapott, egy bögre tepertőt, s karácsonyra még egy egész kenyeret is küldött nekik a kántor felesége, meg pár almát és néhány szem diót. Péter a falusiak óráit is javította, ha megkérték. Ezt a munkát jól végezte, hiszen ez volt a szakmája, ehhez értett a legjobban. Így tudott pár dinárt is keresni. A nagyobb javításokat vállalni nem merte, mert tudta, hogy nem fogják kifizetni. Előfordult, hogy az ilyen vicik-vacak órákat ott is hagyták nála. Ezeket aztán ő lassanként csak megjavította, hogy mutassák ezt a cifra időt, s szóljanak, ha lehet, hajdani szép hangjukon. De a szúette farészeket már nem tudta restaurálni. Ott álltak a ház másik szobájában, kelletlenül.
Nem járt hozzájuk senki. Egyedül a zombori tollas vándorcigány nyitott ajtót, árut keresve. Nem volt már Csonkáéknak fölösleges tolluk, de a szemfüles kereskedő belátott a függöny nélküli másik szobába. Ott látta meg a falon sorakozó órákat. Csonka Péter nem adta el neki azokat, mert még a kettejük heti kenyéradagjának árát sem kínálta értük. Inkább elküldte a handlét. Egy idő múlva azonban öreg furgon állt meg a ház előtt, s kalapos, nyakkendős férfi szállt ki belőle. El is mondta, hogy a megyeszékhelyről jött, s az órákat jött megnézni, esetleg megvenni. Magasabb árat kínált, azonnal fizetett volna. Csonka Péterék összenéztek, s tudták, hogy még a múlt havi tejpénzt sem fizették ki. Végül Péter beadta a derekát. De az úrféle, tisztára borotvált férfi, akinek csupán a fekete télikabátja volt kissé kopottas, és fekete magas szárú bőrcipője újnak hatott, a falon függő három fényképet is kinézte magának. A fényképek nem érdekelték, pusztán a kereteket szemrevételezte. Nézegette a képek hátoldalát, miként is vannak a képek odaerősítve. Vitte volna azokat is. Csonka Péter így már kevesellte az ígért pénzt, s emelt az áron. A jövevény az egyik kép hátoldalának jobb alsó sarkából kivett néhány szöget, megemelte a papírt, hogy alánézhessen, majd visszadugta a kis szögeket. Folyt tovább az alkudozás, míg a végén a nyakkendős vevő ráígért az árra. Akkor már Csonkáék kissé nyugodtabban adták oda a képeket is. Kellett a pénz, és a több mégiscsak jobb volt. A fekete kabátos pedig fizetett, s elvitte a furgonján az órákat meg a képeket. Csonkáék eladták az apatini emlékeiket is. Lett egy kis pénzük adósságra, élelemre. Alig tudták átvészelni a hideg évszakot. A sváb származású Csonkáné Zwiebel Irmát és a férjét a következő évben már a németországi Tütlingen városka befogadóközpontjában érte a nyár. Maguktól hagyták el a szülőföldet, és kivándorló nemzettársaikkal a biztonságosabb helyet és a biztosabb megélhetést keresték.
Zomborban a fekete kabátos férfi hamar rájött, hogy a megvásárolt fényképek mögött még egy-egy kartonlap volt elrejtve. Amikor óvatosan kibontotta őket, a kartonokon egy épület terveinek ceruzarajzait pillantotta meg. Mindegyiken ugyanaz az épület, csak más szögből nézve, és bizonyos változtatásokkal. Az emeletes épület sarkán magas torony állt, ablakai körül cikornyás növényfolyam. Az ablakok közötti részen kék, vázáknak vagy bábuknak beillő alakok, fölöttük díszes szívmintázat. Csak az egyiken nem volt torony, az szerényebbnek tűnt. A vizsgálódás során az új tulajdonos meglátta a rajzok sarkán az írást: F. Raichle, 1906. Ez nem mondott neki semmit, bár az épület látványára hajazott kissé, de bizonytalanul. A rajzok egyszerű grafitceruzával készültek, s a gazdájuk nem tulajdonított nekik nagy értéket. Mindenesetre elvitte őket a városi múzeumba, ahol a híres festőművész igazgatta a gyűjteményt. A festő maga sem ismerte fel sem az épületterveket, sem a tervezőt. De amikor a múzeumba sokat járó helyi író is meglátta a rajzokat, ő azonnal tudta, hogy a szomszéd város legszebb épületének, az apatini városházának a tervei, méghozzá több változatban. Az építész nevét is ismerte, Raichle Ferenc volt, aki a legszebb szabadkai palotát építette magának 1904-ben.
A tervek nem maradtak a múzeumban. A fekete kabátos férfi nagy reményekkel vitte haza őket, majd fölkereste az apatini városházán az egyik újonnan jött kulturális referenst. Annak legfőbb dolga a likai tánccsoport megalakítása volt, hogy ideérkezésük évfordulójára bemutathassák őshazájuk kólóit. A rajzokra pillantott, íróasztala fiókjába dobta őket, akár a sutba, a tulajdonost pedig hangos szóval, mérgesen kiebrudalta irodájából. A megszeppent tulajdonos tiltakozott néhány tisztviselőnél, míg végül a rendőrség el nem vitte. Weibl Ábel soha többet nem látta viszont a képeit. Azok szőrén-szálán eltűntek a városháza süllyesztőjében.