Könnyezett Sanremo, miközben Rémy andalgott még egyet a Császárné sétány fekete, bíbor- és krémszínben pompázó mozaiklapjain. A nyári zápor gyöngéden cirógatta a tengerparti pálmafák leveleit. A finom lelkű fuvarozó fürkészte még egy ideig a hömpölygő hullámokat, majd teherautójába szállt, és elmorzsolt egy könnycseppet.
Nyugdíjazását követően még maradt betanítani néhány fiatalt, ám csakhamar torkig lett akkori főnökével. Harmincöt éven át volt hűséges a párizsi székhelyű importőr cégéhez, ám az új igazgató modorát alig két hónap múltán megelégelte. Utolsó szóváltásukat követően egyszerűen sarkon fordult.
– A garázs előtti tartórúdra foglak fellógatni, ha nem végzed rendesen a munkádat. Neked is tartanod kell a tempót. Tisztelem a korodat, de az nem lehet kifogás.
– Köszönöm a bátorító szavakat, de nem szeretnék a főváros új zászlaja lenni – válaszolta már-már viccelődve Rémy. Őt a hétköznapokban is lehetetlen volt komolyan venni. Állandóan tréfálkozott. Napestig szellemes történeteket mesélt. Társaságban mindemellett folyton kedvenc költőinek, énekeseinek és színészeinek a bölcsességeit idézgette.
– Az élet nem bankó, hogy elaprózd, egyszerre kell elkölteni – ismételgette oly sokszor Miroslav Antić gondolatát, amelyre egy franciára fordított interjújában lett figyelmes. Sosem félt a haláltól, de tartott az elmúlástól. Ezért is lett pont ez az ő hitvallása is. Italozások alkalmával folyton felidézte azt az esetet, amikor Charles Aznavour és Rommy utazott mellette a teherautója anyósülésén. Történt ugyanis, hogy a két előadó autója pont azon a Milánó melletti pihenőhelyen adta be a kulcsot, ahol ő épp szundított egyet. Felkínálta, hogy elviszi őket a turnéjuk következő állomására. Persze amikor épp nem a kilométereket szelte, a fény városának peremén lévő hajlékába vonult vissza. Egy ízlésesen berendezett negyedik emeleti lakásba, amelyben feleségével éltek. Szerencséjükre legtöbbször még a felvonó is működött. A küszöbön átlépve takaros belépő fogadta a vendégeket. A nappalit egy art deco stílusú heverő és két kisebb fotel ékesítette. A jobb sarokban pedig egy fekete ebédlőasztal volt négy székkel. A konyhában szürkés hűtőszekrény, melyben vajnak és sajtnak mindig lennie kellett. A tejtermékek mellett pedig a felvágottak, a gyümölcs- és zöldségfélék is szigorúan külön polcon álltak. A fürdőszoba nem volt túl nagy. A tágas hálószobát kettéosztva pedig egy elegáns vendégvárót is kialakítottak. Fából készült bárpult, lemezjátszó és egyedi italok. Édesen keserű Unicum, amelyet budapesti útjai során szerzett. Illetve Jack Daniel’s Tennessee Whiskey, amelyből még a helyi presszókban, lokálokban és éjszakai mulatókban is hiány volt akkoriban. Neje művészettörténetet tanított, ő pedig eredendően történelem szakon végzett, mégsem dolgozott a szakmájában, mert hívta a sztráda. Már gyerekkorában is arról álmodozott, hogy kamionsofőrként fogja beutazni Európát. Amikor társa szabadságot kapott, olykor elkísérte egy-egy hosszabb kalandra. Az idős fuvarozó Sanremo csodáit is azért szerette annyira, mert egykor párjával közösen fedezték fel az azúrkék partszakaszt. Csodálták a villákat. Megmártóztak a Ligur-tengerben. Költöttek a kaszinó falai között, 1974 márciusában pedig beszöktek a dalfesztiválra is, ugyanis pont Domenico Modugno részére szállítottak egy díszletelemet, aki akkor második lett a döntőben. A dalnok – akit egy filmszerepe nyomán szinte mindenki csak Mimónak becézett – azután csupán vendégként tért vissza a mustrára. Nem volt szüksége többé a bizonyításra, hiszen előtte már négy alkalommal emelhette magasba a karját.
– Micsoda idők voltak! – hajtogatta Rémy, aki szabad szombatjain Jules kávéházában időzött hitvesével. Ilyenkor mindketten minyont ettek. Szigorúan citromosat, a gyümölcs színét idéző, frissítő cukormázzal. Az a hír járta, hogy a legtöbb helyen a kókuszgombóchoz kevert, kimaradt masszából készült az édesség alapja. Ám a Le Petit Parisien cukrásza csakis saját keverésű krémet és házi piskótát használt. Azért is volt pont ez a törzshelyük. Az aranyos falatokat rendre egy pohár limonádéval és Napóleon-évjáratú Courvoisier konyakkal öblítették le. Azon az estén is így tettek. Bár korán hazasiettek, mert valahogy elálmosodtak. Érdekes, hogy a barátaiktól eltérően ők még ennyi évtized után is egy ágyban tértek nyugovóra. Megszokták egymás rigolyáit.
Másnap Rémy ébredt fel előbb. Nesztelenül kiosont a szobából. Derűsen lépett ki az erkélyre. Levegőzött egyet. Evett egy-két falat brie sajtot, majd visszalépett a konyhába, hogy főzzön két olasz citromteát. Bevitte a csészéket a hálóba, és az éjjeliszekrényre helyezte őket. Már majdnem belekortyolt a sajátjába, amikor megpillantotta felesége halovány arcát. Ébresztgette, vízzel locsolta. Mindhiába… A kiérkező mentősök már csak a halál beálltát tudták megállapítani. François „Frank” Roletti őrmester is a helyszínre rohant. Mivel összejártak, tudta, hogy szó sem lehetett idegenkezűségről.
– Madeleine, te kedves lélek… Elaludt, drága barátom. Tudom, hogy semmit sem mondhatok, ami enyhítené a fájdalmadat, de ha bármire szükséged lenne, csak szólj – közölte elcsukló hangon.
Rémy bólintani is képtelen volt. Ömlöttek a könnyei.
Azóta a fehér ingéhez minden alkalommal kizárólag a fekete nyakkendőjét vette fel. Jules kávéházába továbbra is még hónapokig, minden szombaton betért. Később pedig már csak évente egy alkalommal. A házassági évfordulójuk emlékére. Ilyenkor kikért két citromos minyont és két konyakot, ám a limonádékat már nem. Koccintott a vele szemben lévő pohárral, majd mindkettő tartalmát lehajtotta. A minyokat pedig rendre elajándékozta valamelyik vendégnek, mert azóta sem volt képes fogyasztani belőlük. Mindennek ellenére mégis kettőt rendelt minden ilyen estén, hogy ne érezze magát oly egyedül az emlékeivel.