A Homok utca volt az első otthonom, és az volt az első otthon, amit örökre ott akartam hagyni.
Ott történt meg az első világba menésem.
Hároméves voltam.
Az anyarúzs miatt mentem világgá.
Az anyarúzs nagyanyáméknál a nagyszekrényben, a felső fiókban volt, és amikor véletlenül magamra maradtam, mondjuk, nagyanya hátrament a nyári konyhába, vagy anya kiment a kinti budiba, akkor elcsentem az anyarúzst, és rajzoltam vele a falra, már ameddig felértem.
Kerekerdőt rajzoltam.
Mindig kerekerdőt rajzoltam, szép piros kerekerdőt.
Zöldet nem tudtam, akkor még nem voltak divatban ezek a mai divatos rúzsok.
Szóval, kerekerdőt rúzsoztam a falra, már az egész lakás kerekerdővel volt tele, nem csak a fal, a hajópadló meg a nagy cserépkályha is a belső szobában, egyedül ott volt fűtés, így utólag mondhatnám, hogy zöldövezetben laktunk, vagyis hát pirosban.
Háromévesen kerekerdő-tervező akartam lenni. Sok-sok kerekerdőt akartam tervezni. Rajzoltam egy nagy kört, az volt a kerekerdő, és bele kisebb köröket, azok voltak a fák. Anya ugyan azt mondta, hogy az nem kerekerdő, hanem pöttyös labda, de engem nem izgatott, tudtam, hogy a felnőtteknek nincs fantáziájuk.
És akkor egy nap eltűnt az anyarúzs. Eldugták előlem.
Nincs több kerekerdő, mondta anya és nagymama. Ki kell festetni a lakást. Tudod, mennyibe kerül az a festetés, kérdezték. Húszezer ötvenfilléres fagyi. Azt, hogy mennyi a húszezer, azt nem tudtam, biztos sok lehet, az ötvenfilléres fagyit viszont szerettem, a Zöldikénél néha két gombócot is kaptam, de nem értettem, mi köze van a kerekerdőimnek a csokifagyihoz.
Jó, mondtam, akkor világgá megyek.
Menjél, kisfiam, mondta nagyanyám, sütök neked pogácsát. Úgy illik világgá menni. És sütött. Amikor kisült a pogácsa, becsomagolták egy batyuba, raktak mellé egy üveg Bambit is, a töpörtyűs pogácsára jól csúszik, mondta nagymama, ki tudja, hogy ott a világvégén van-e csatos Bambi, seprűnyél is került, arra kötötték a batyut, kaptam puszit is, na menjél, kisfiam, jó utat, mondták. És becsukódott mögöttem a hatalmas tölgyfa kapu. A cívis építészetre jellemző, hogy az utca felé hatalmas kapukat építenek, mutassuk meg a világnak, hogy gazdagok vagyunk, a kapu mögött meg csak apró ház van, meg néhány összefoltozott házrész. Nagyanyáméknak hatalmas kapujuk volt, én mindig úgy éreztem, hogy az égig ér. Szóval, ez a hatalmas kapu csukódott be mögöttem.
Álltam az utcán, és döntenem kellett, balra menjek, vagy jobbra. Balra mentem. Vígan ringatózott a batyu a bot végén, szabad voltam, igaz, hogy nem volt anyarúzsom. A sarkon ott ült Néni néni a hokedlijén, és almát árult. Néni néni mindig a háza előtt ült, és almát árult, vagy körtét vagy diót vagy valamit.
Hová mész kisfiam, kérdezte.
Világgá, mondtam büszkén.
Adok egy almát, mondta, jó lesz az útra.