Amikor elfogy az erő

Amikor elfogy az erő

Szerző: Nagy Kornélia

A lépcsősor huszonvalahány fokának mintegy közepénél tartott, amikor hirtelen azt érezte, nem képes tovább kézben tartani a kávézaccal félig telt vödröt. Kicsúszik a kezéből, és a lépcsőkön végigcsúszva kiömlik belőle a sűrű fekete lé, elárasztva a lépcsőfokokat és a teraszt. Megfogódzott a vas lépcsőkorlátban, és maga elé bambult. Ilyen még nem történt vele. A házuk első emeletén lakó öreg házaspárnak számtalanszor levitte már a hetekig két vödörben gyűjtögetett kávézaccát, amely az eltelt időszakban rendszerint már szinte megkövesedett. Lent mindig vízzel hígította fel, a nagy lekvárfőző fakanállal felkeverte, majd a lassan elgazosodó kert végébe öntötte. Mivel egyre nehezebbnek érezte a vödrök tartalmát, ezek a kertben megtett botorkáló útjai egyre jobban megrövidültek, s a csúf barna massza újabb kupacai egyre közelebb kerültek a lakóházhoz.

  Nézte a kiömlött kávét, s azonnal megoldást talált a „jogorvoslathoz”. A másik vödörben mintha sokkal több lenne a víz. Majd azt zúdítja rá a kiömlött „elődjére”. Úgy is tett, de közben kiderült, hogy a soknak látszó víz alatt annál több volt a zacc, s a nagy zuhany nemcsak a lépcsőket lepte el, hanem telefröcskölte útközben a lassan fakulni kezdő, valaha citromsárga falat is.

  Megkövülten állt és gondolkodott.

  Szerette ezt az öreg – nála is idősebb – házaspárt. Valahogy a nagybátyjáékra emlékeztették. Magdus néni jóízű trécselés közben a kávé mellett néha dinnyeszlatkóval kínálta meg, ami ángyikája hajdani szlatkóira emlékeztette, amelyek elkészítésében kislány korában ő is segédkezett valamikor. Lelkesen „cakkozta” be a görögdinnye-szeletkéket, a diószlatkónak készülő zöld diókba pedig kötőtűt szurkált. Ó, de jó játék is volt az akkor! Hát még nyalakodni belőlük telente! Az a mézsűrű barna diólé meg az áttetsző aranysárga dinnyeszeletkék…

  Sajnálta a két öreget, akik már elég ritkán merészkedtek le az emeletről, s a bácsi fent is bottal közlekedett. Majd ő segít. Mi az neki? Bevásárolni is – hisz ott a bevásárlókocsi –, befizetni a havonta beérkező számláikat, miegymás. Olyan erősnek érezte magát!

  Meredten bámulta most az eléje táruló, végtelennek tűnő, sötéten hömpölygő vízesést, amely csendesen, de megállíthatatlanul folydogált le lépcsőről lépcsőre, hogy a hatalmas betonalapzatú teraszon sötét tóvá szélesüljön. S azok a csokrokba összeálló kávérózsák a falon! Hogyan fogja ő mindezt eltakarítani?

  Elindult lefelé, de a papucsa megcsúszott a latyakban, és lezuhant a lépcsőkön. Szerencsére nem volt már túl magasan. Ült a kotyvalékban, zúgott a feje, pattogott a füle. Ült. Fel kellene állni, de hogyan? Ez az egyszerű, magától értetődő művelet – hiszen csak fel kellene pattannia, mint máskor, ültéből – egyszeriben valahogy olyan kivihetetlennek tűnt. Fájt a csípője, a feneke, a gerince. „Na, most!” – biztatta magát. „Hó-rukk!” Jobb kézzel megfogódzott a lépcső vaskorlátjában, görcsösen markolta… de a terasz asztala olyan messzinek, olyan távolinak tűnt. Mélyeket lélegzett, gyűjtötte az erőt, és közben fohászkodott.

  – Segítsek? – kérdezte a néni, az emeleti ajtóban topogva nagy tanácstalanul.

  Olyan kótyagos volt, s úgy fulladt, hogy nem tudott válaszolni, csak erőtlenül megrázta a fejét. Még az hiányzik, hogy Magdus néni is leszánkázzon ide melléje.

  Ha meg tudná emelni a törzsét. Ha egy rugaszkodással odalendülne az asztalhoz, és megmarkolhatná a sarkát… Csak ült, és a levegőt kapkodta. Úgy érezte, kevés lett körülötte a levegő. A betonból áradt a hideg és az átható kávészag.

  Aztán egyszer csak azt érezte, hogy már áll. Szorosan markolja az asztal sarkán a zöld kockás viaszosvászon terítőt. Jaj, csak nehogy azt is lehúzza ebbe a „kávélekvárba”! Egyengette a hátát. Minden tagja sajgott, de – mozgott! Semmije sem tört el!

  Elöntötte az öröm. Hátra sem fordulva – még az hiányzik, hogy most meg a teraszon csússzon el – biztatón meglengette a karját. Talán meglátja Magdus néni. Ha rajta van a szemüveg.

  Óvatosan, bizonytalankodva, mintha csak sűrű hínárban lépkedne, elindult a konyhája felé. Nem érdekelte, hogy papucsával behordja majd a mocskot. Semmi más nem érdekelte most, csak a kávé eltüntetése.

  Vitte magával a vödröket. Nem emelte be őket a kádba, mert akkor vízzel telve hogyan emeli ki? Ahhoz már, érezte, nem lenne ereje. Felsorakoztatta őket a kád mellett, s a tusolóval negyedig, félig töltötte őket vízzel.

  Először a teraszra zúdította a vizet. Sok-sok vödörnyit. A kertbe folyt, a már virágtalan nefelejcsbokrokra és a nárciszgumókra, amelyeket már ellepett az őszi avar. A kovácsoltvas kerítés nem okozott akadályt. Söprűt ragadott – szerencsére kéznél volt, ott szobrozott a falhoz támasztva –, és csak seperte, seperte le a valahogy olyan nehezen fogyó maradékot.

  Aztán újabb vízért ment, és a felmosórongyért. Az egyik vödröt kimosta, még drótkefével is megtisztogatta a belsejét, s megfordítva feltette a teraszasztalra. Szusszant egyet.

  – Segítsek? – kérdezte ismét, bátortalanul, a néni.

  – Köszönöm, megy ez! Menjen csak be, még meghűl. Ha elkészülök, felviszem a vödröket.

  Visszatért a magabiztossága. Szótlanul dolgozott.

  Múlt az idő.

  Egyszerre úgy érezte, már órák óta robotol.

  A terasz tessék-lássék megtisztogatása után a lépcsők következtek. A vödör lent állt a mélyben, abban öblögette újra meg újra a felmosórongyot, időnként meg-megcserélve a vizet. Először a falra fröccsent kávérózsákat dörzsölte le. Úgy-ahogy. „Ez bizony foltos marad, de bánom is én!” – állapította meg. Aztán egyenként, sokszor, a lépcsőket. Fáztak az ujjai a hideg vízben, utóbb már langyosat hozott. Persze a műanyag lábtörlő is kávés lett, a közelben álló zsámoly, az asztal lábai. Egy darabig törölgette őket, aztán csak legyintett. Egyelőre jó lesz így, ahogy van. Nem bírom tovább.

  Vánszorogva felvitte az üres vödröket, elköszönt. A néni nem győzött hálálkodni. A bácsi tátott szájjal aludt. „Megint kivette a műfogsorát. Őt is zavarja, akárcsak engem a sajátom” – mosolyodott el megértőn.

  Bevánszorgott a lakásába. Csatakos szoknyáját, átázott harisnyáját lerángatta magáról, rádobta a cipőkrémes ládikára. A kád szélére ülve tövig megmosta a lábát. „Mindjárt elkészülök. Mindjárt. Aztán megpihenhetek. Alhatok is egy sort.” Fél kézzel a kád fölötti kapaszkodót markolta, mert szédült. Nem volt könnyű fél kézzel mosakodni, de örült, hogy ezt is megoldotta.

  Átöltözött, és úgy nyúlt el a díványon, mint akit letaglóztak. Lesoványodott karjával megtámasztotta fejét a díványpárnákon.

  – Hogy eshetett ki a kezemből a vödör?… – morfondírozott. – Egyszerűen kiment belőlem az erő. Elfogyott. Elfogyott az erőm… Lehetséges?!

  Olyan hirtelen nyomta el az álom, mint akit lekaszáltak.

  Arra ébredt, hogy teljes kivilágításban fekszik, s hogy alaposan megizzadt.

  „Nem oltottam el a villanyt. A falikarok s a csillár is teljes fényében ragyog. A hőtároló kályha még mindig bekapcsolva…. Hány óra lehet? Alig múlt éjfél?… A szellemek órája…”

  Ledobta könnyű, lila virágos paplanját, s mintegy félálomban, kicsit még ott s kicsit már itt – emlékezni próbált.

  „Olyan furcsát álmodtam… Kávéval öntöztem a lépcsőket s a teraszt… Illatos kávé bugyogott a falakból, záporozott le a mennyezetről, és vízesésként zúdult le a lépcsőkön. Minden forrón gőzölgött, és kávéillatot lehelt… A falakon s a kertben kávérózsák és kávénárciszok nyíltak, és a gyümölcsfák alatt melegbarna színű tejeskávétó hullámzott… Egy tejeskávétó! Benne ringatózó karcsú tejszínhab csónakokkal. Nahát! Olyan szép volt, olyan meseszép volt… Mese… Egy mese. Álommese… S hát én? Én hol voltam ebben a mese-kávé-álomban? Igen… Ott vagyok… Ott állok… Látom már magamat… valahol a szélén… a mozgókép legsarkában… Mintha meg akartam volna fürdeni a kávétóban, vagy mi… Megmerítkezni benne… a kávéálomban… És – nem bírtam megmozdulni! NEM BÍRTAM MEGMOZDULNI! És mintha mindenem… minden porcikám – FÁJT VOLNA!… Valami olyasmit éreztem, hogy EGYSZERRE MINDEN ERŐM ELFOGYOTT!!!… Nem akarok felébredni! Én nem akarok felkelni! Nem, nem és nem akarom megtudni az igazat! Aludni akarok! ALUDNI AKAROK! ÉS TOVÁBB ÁLMODNI…

Tóth Eszter Zsófia

A mézeskalács házikó

– Meglepetés! – nyitott be egy nap vidáman Kriszta néni, a némettanárnő a gimnáziumi osztálytermünkbe. Kriszta néni dauerolt frizurát viselt, és mindig csinosan...

Tóth Eszter Zsófia

A mézeskalács házikó

– Meglepetés! – nyitott be egy nap vidáman Kriszta néni, a némettanárnő a gimnáziumi osztálytermünkbe. Kriszta néni dauerolt frizurát viselt, és mindig csinosan...

Tóth Eszter Zsófia

A horog

– Úgy kezdődött – kezdett bele a történetbe apa –, hogy amikor kisfiú voltam, a nagyapáddal jártam a Zala-partra horgászni. Ő mindig hozott magával egy filléres...

Tóth Eszter Zsófia

A horog

– Úgy kezdődött – kezdett bele a történetbe apa –, hogy amikor kisfiú voltam, a nagyapáddal jártam a Zala-partra horgászni. Ő mindig hozott magával egy filléres...

Fehér István

A látogató

I. Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is,...

Fehér István

A látogató

I. Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is,...

Klamár Zoltán

Lovak

Háború volt, halálos télben rühes lovak közt dülöngéltem. Katonalovak voltak, árvák, a poklok útjait bejárták. (Nagy László: Katonalovak)   Zord,...

Klamár Zoltán

Lovak

Háború volt, halálos télben rühes lovak közt dülöngéltem. Katonalovak voltak, árvák, a poklok útjait bejárták. (Nagy László: Katonalovak)   Zord,...

Ficsku Pál

Világvége-sirató

Elhúzom a nótádat, gyerek, mondta a férfi, azon a különleges keveréknyelven, amit a hegyi emberek beszélnek, és ami a síksági ember fülének egyszerre esik kellemetlenül...

Ficsku Pál

Világvége-sirató

Elhúzom a nótádat, gyerek, mondta a férfi, azon a különleges keveréknyelven, amit a hegyi emberek beszélnek, és ami a síksági ember fülének egyszerre esik kellemetlenül...

Patak Márta

Szeretlek, kicsim

Kasszírnő volt a lokálban, ahol én bárzongorista, mondta szemével a férfi, és ránézett az asszonyra, aki otthonosan befészkelte magát a vonatülésen, és le is...

Patak Márta

Szeretlek, kicsim

Kasszírnő volt a lokálban, ahol én bárzongorista, mondta szemével a férfi, és ránézett az asszonyra, aki otthonosan befészkelte magát a vonatülésen, és le is...

Ficsku Pál

Menny és pokol

Kié? Te! – kérdezte a lány. Hát a tiéd.   Ott állt előttem meztelenül egy kakukkfűtenger közepén, fehér mellein és vörös ölén siklott a hold. A...

Ficsku Pál

Menny és pokol

Kié? Te! – kérdezte a lány. Hát a tiéd.   Ott állt előttem meztelenül egy kakukkfűtenger közepén, fehér mellein és vörös ölén siklott a hold. A...

Pétër László

Hogyan lett a deckalé s a silladri

Fenyőből deckalé   A mi történetünk több szálon is fut, de a képzeletbeli talányos állításokon túl még csak nem is valós időben zajlik. Ám a...

Pétër László

Hogyan lett a deckalé s a silladri

Fenyőből deckalé   A mi történetünk több szálon is fut, de a képzeletbeli talányos állításokon túl még csak nem is valós időben zajlik. Ám a...

Tóth Eszter Zsófia

A kárpótlási jegy

– Nézd, Klári – mondta Bence, és bevett egy egész Donald rágót a szájába. Majd fújt egy óriási rágógumi gömböt. – Hű –...

Tóth Eszter Zsófia

A kárpótlási jegy

– Nézd, Klári – mondta Bence, és bevett egy egész Donald rágót a szájába. Majd fújt egy óriási rágógumi gömböt. – Hű –...

Agárdi Gábor

Isten fizesse meg!

Gregoire kicsiny könyvesbódéja sötétebb árnyalatú volt a többi zöld doboznál. Úgy tekintett rá, mint egy parányi butikra, ahol varázslatot vehettek a...

Agárdi Gábor

Isten fizesse meg!

Gregoire kicsiny könyvesbódéja sötétebb árnyalatú volt a többi zöld doboznál. Úgy tekintett rá, mint egy parányi butikra, ahol varázslatot vehettek a...