Gyerekkoromban az Orgona utcában laktam. A szomszédos utcabeli gyerekekkel együtt mi voltunk az utcák hősei. Nyaranként szinte állandóan kint tanyáztunk, és kellő hangerővel gondoskodtunk a lakosok jó hangulatáról, jókedvéről. Mindennap legalább két-három hangulatügyeletes felelt ezért.
Azon a nyár eleji napon egy haverommal jártuk az utcákat. Aznap ugyanis mi, Orgona utcabeliek feleltünk a biztonságért, a jókedv megőrzéséért. Többórányi sétálás, rohangálás, munka és játék után a barátommal elfáradtunk, és meg akartunk pihenni. Így aztán letelepedtünk a miénkkel szomszédos ház elé, egészen pontosan a barátom a járdára ült le, én azonban hűvösebb helyre vágytam, ezért felmásztam a diófára. Jó kérdés, hogy miért kellett felmásznom, hiszen a fa árnyéka is elég lehetett volna. Meglehetősen jó a famászó képességem, hisz ennél a diófánál jóval magasabb fákat is megmásztam már.
A fa erős és egészséges ágai úgy nőttek, hogy már-már tökéletesnek mutatkoztak arra, hogy egy gyerek meghódítsa őket. Ott ültem tehát az egyik vastag ágon, kapaszkodtam mindkét kezemmel, és beszélgettünk a járdán ülő barátommal, aki egyébként nem szólt semmit, nem figyelmeztetett arra, hogy ne másszak fel a fára. De miért is szólt volna? Hiszen mi bajom eshet? Én azonban a bátorságtól és a kíváncsiságtól még jobban felbuzdulva úgy éreztem, hogy feljebbre is mászhatok. Még magasabban, még vastagabb ágon találtam magam. Leültem, és azt néztem, hogy miben is tudnék erősen megkapaszkodni. Ezalatt a barátom nem figyelt rám, valami elvonta a figyelmét, ami ugyanabban a pillanatban igaz lett rám nézve is. Valami miatt jobbra néztem. Valamiért, amiről sem akkor, sem ma nem tudnám megmondani, mi lehetett az. A lényeg, hogy mindkét talpam az ágon volt, vagyis ezekben a pillanatokban éppen álltam. Talán megpillantottam valamit, amit közelebbről is meg szerettem volna nézni. Abba az irányba nyújtózkodtam, miközben egy kicsi, vékonyka ágba kapaszkodtam. Miközben a kezem nyúlt a következő ág felé, pipiskedtem, lassan akarván felemelni a lábam, és ahogy jobban és jobban akartam, ahogy minden erőmmel erőlködtem, eltörtem azt a pici, vézna ágat, amelybe kapaszkodtam. Ettől a hirtelen és váratlan eseménytől megijedtem, és azon kaptam magam, hogy sebesen közeledek a föld felé.
Az oldalamra esve értem földet. Pontosabban a vállamra estem. Tehát valahogy így tört el a kulcscsontom. Sírtam, ordítottam, a barátom nem is látta, hogy mi történt, olyan hirtelen játszódott le az egész, nem tudta, hogy mit is tegyen. A szüleim meghallották, hogy sírok, ordibálok, kiszaladtak az utcára – mint mondtam, az egész a szomszéd ház előtt történt –, és egyből vittek is a kórházba.
Talán azokban a pillanatokban történt először, amikor is úgy sírtam, ordibáltam, hogy az Orgona utca lakói között elveszett az öröm és a vidámság. Nem tartott ez hosszú ideig, de talán ez az eset kihatott a hangulatra, mert utána már sosem voltak olyan boldogok az Orgona utca lakói.
*
Az ember minden évben egyszer ünnepli a szülinapját. Nem mindig a napján. Lehet előbb vagy utólag is – vannak olyanok is, akik csak szökőévente ünnepelhetnek. Nem emlékszem már, mi okból, de éppen egy nappal előbb ünnepeltem a barátaimmal. Mi öten úgy ünnepeltük meg a szülinapom, hogy elmentünk focizni az egyik közeli iskola udvarába (egyik iskola sem volt olyan nagyon közel az Orgona utcához). Estére elfáradtunk, így elkezdtünk beszélgetni, majd birkózni, habár ennek inkább szemlélője voltam, mintsem résztvevője. Később ebbe is belefáradtak, így ismét beszélgettünk, arról, hogy megint egy évvel idősebb lettem, és testileg semmit sem változtam. Nem kezdtem el szakállasodni, nem lettem testesebb.
Az egyik barátom, aki egyben az unokatestvérem is, megunta, hogy nem csinálunk semmit, ezért hirtelen mozdulattal felkapott, és leterített a földre. Megint az oldalamon feküdtem. Ő meg rajtam. Ennek láttára a többiek is rám ugrottak, külön-külön. Kicsi a rakás, de rajtam hatalmas volt, és miután rám esett az utolsó fiú is, egyből egy furcsa hangot lehetett hallani. Pontosabban csak én hallottam meg azt a furcsa, reccsenő, roppanó hangot, amelynek nem tulajdonítottam jelentőséget. Eleinte nem is fájt semmim. Ám ahogy kezdett kihűlni a roppanás környéke, nem tudtam mozgatni a karom. Segítséggel, fájdalommal küzdve értem haza. Unokatestvérem, aki a szomszédom is egyben, segített bejutni a házunkba. Amikor beértem a szobámba, lefeküdtem az ágyamba. Ám a fájdalom egy fikarcnyit sem enyhült. Egyedül voltam otthon, mert a szüleim dolgoztak. Amikor a délutáni munkából hazajött apám, és látta, hogy nem vagyok jól, elmondtam neki, mi történt. Ő azonnal megmosakodott, és indult velem a kórházba. Valahogy megmaradt bennem a kép arról, hogy papucsban vagyok, és a kórház sürgősségi osztályán csak mi ketten várakozunk, rengeteg szúnyoggal körülvéve. A röntgenfelvételek alapján egyértelművé vált, amit már előre sejtettem. Újra eltört a kulcscsontom. A legfurább, hogy nem éreztem sem szomorúságot, sem ijedtséget. Inkább megnyugodtam, és egy kicsit boldoggá is tett, hogy végre már tudtam, mi a bajom. Az orvosok nevettek is, amikor megtudták, hogy már megint csonttörés miatt jöttem – csonttöréseim pontos számát itt most nem mondom el. Az orvosokkal ellentétben anyukám egyáltalán nem nevetett, de mi apukámmal igen. Meg egyébként is: szülinapom volt! Ugyan nem a legszebb ajándék ez a sorstól, de hát ajándékot nem illik visszautasítani. A barátaim persze nagyon sajnálták az esetet, és megértették, hogy óvatosan kell bánni velem. Nem haragudtam rájuk a történtek miatt.
Most már életem végéig hordom a két cikcakkos törés nyomát, ugyanakkor egy életen át lesz mit mesélnem a születésnapomkor arról, hogy törött kulcscsonttal milyen fájdalmas hazajutni. Nehezebb megfürdeni. Elég sokáig gyógyul. És a szüleid mindennek egyszer sem fognak örülni.