Mintha egész Párizs leállt volna egy pillanatra, amikor Jules a mélybe vetette magát a Mirabeau-hídról. Azóta nekem már a fény városa sem ragyog úgy, mint azelőtt. Az emberek lehajtott fővel bujdosnak a sétányok között, kerülve a konfliktust és egymást. Aki teheti, átsiet a túloldalra, ha meglát egy ismerős arcot, hogy mielőbb kitérjen a kínos bájcsevej elől. Minden olyan más lett. Eltávolodtunk egymástól. Az emberek már az élettől is elidegenedtek. Akárha minden lépésükkel búcsúznának ettől a világtól. Mellőzik a mosolyt, pedig most arra lenne a legnagyobb szükség. Még akkor is, ha úgy érezzük, megszakad a szívünk. Pár szép szó, egy derűs tekintet. Ennyi is elég lenne ahhoz, hogy bearanyozzuk egymás napját. A percet, a pillanatot. A szép kor ócska emlékké fakult. Azt mondják, ez csak átmeneti idő.
Jules szótlanul lépett ki a vészterhes korszakból. Holttestére a Cité-sziget közelében leltek rá. A Szajna habjainak ölelésében lebegett. A helyszínre kivezényelt csendőrök egy ötsoros jelentéssel elintézték az ügyet. A nyomozást vezető detektív piszkosul felbőszült azon a mérhetetlen közömbösségen, amellyel a kollégái kezelték a vizsgálatot. Számukra csupán egy újabb tetem volt a sok közül. Ő viszont jól ismerte a néhai éltes főpincért, a Paradiso eszpresszóban is megannyiszor összefutottak.
– A szerencsétlen öregúr kilehelte a lelkét, ezek a marhák a kapitányságon meg a kezembe nyomják ezt a jellegtelen feljegyzést. A végén ennyi egy élet! Pár összefűzött szócska fehér papíron. Mit kezdjek vele? – kérdezgette Francois „Frank” Roletti őrmester. Becenevét még gimnáziumi történelemtanára aggatta rá, hogy ne tévessze össze senkivel. Viseltes, válltömés nélküli, sötétkék felöltőt hordott. A legtöbb étterembe nem engedték be a jelvénye felmutatása nélkül, mert a ruházata alapján azt hitték, hogy egy hajléktalan, aki guberált magának egy pár jobb cipőt. Ezért időzött oly sokat Jules kávéházában. Oda feltétel nélkül, bármikor betérhetett. A tragédia előtt is, hacsak tehette, a Le Petit Parisien falai között vacsorázott. Rendre a bárpultnál üldögélt. Jalapeño paprikával ízesített mexikói sajtkrémszaftost kanalazott kétszersült levesgyönggyel. Amit egy elegáns, kristálypohárba töltött jéghideg limoncello kísérővel fogyasztott. Odavolt a citromlikőrért. Étkezés előtt és után is felhörpintett néhány ujjnyit. Évekig mellőzték a kinevezését, mert egyszer lábon lőtt egy menekülni próbáló férfit. A pasas mindkét lábát eltalálta, hogy ne kelljen utcákon át üldöznie. Erről akkoriban címoldalon cikkeztek a neves napilapok. Akik bizonyítottan bántalmaztak nőket vagy kiskorúakat, azokat addig pofozta, míg eleredt az orruk vére. Két-három tenyeres is elég volt hozzá. Leghírhedtebb esete a Le Parisien hasábjain látott napvilágot. „Az erőszaktevő nyomába eredt a detektív” – harsogták a rikkancsok még valamikor az ötvenes évek derekán. Erre az ügyre jó barátja, Émilien tudósításából derült fény. Frank maga mesélt neki a történtekről, hogy elejét vegye a találgatásoknak. Az őrmester akkor egy kétszintes raktárépületbe követett egy feltételezett elkövetőt. A sötétben botorkálva az emeletre osont. A bedeszkázott óriási ablakon beszűrődő éjszakai fényben megpillantotta a faládák mögött rejtőzködő pasas padlóra vetülő árnyékát. Bal kezével előrántotta pisztolyát, majd habozás nélkül meghúzta a ravaszt. Vállon találta a bujdosót. Colt M1917-es hatlövetű revolverét még civilben is magánál tartotta. Reggelente a Café Montmartre teraszáról fürkészte a kétesnek vélt alakokat. Az ő szemében ugyanis mindenki gyanúsított volt. Egykoron a Folies-Bergère Kabaré bárja volt a törzshelye. Kezdő kopóként egy ígéretes románcba bonyolódott, ám hagyta magát lapátra tenni, nehogy a hivatása folytán bajba sodorja a hölgyet. Azóta is agglegény. Frank mellesleg azután is szaglászott Jules halálának ügyében, hogy a csendőrség pár óra elteltével lezártnak tekintette az ügyet. Még azelőtt megvizsgálta a vén vendéglátós tetemét, hogy a hullaházba szállították volna. Zúzódásokat fedezett fel a testén. Ruházata több helyen is el volt szakadva. Az aktát újranyittatta. Kavarogtak fejében a gondolatok. A Saint-Denis-székesegyház közelében bolyongott, a 13-as metróvonal szerelvényére várva. Útközben volt ideje elmélkedni. Felidézte magában azt a megannyi történetet, amit még a Le Petit Parisien félhomályában hallott. Egyre biztosabb volt benne, hogy a főúr a Mirabeau-hídról merült a végtelenbe. A helyszínre érve az átjáró mind a négy szobrát átfésülte. Az egyiknek a közelében szövetdarabokat talált. Később a laborvizsgálat kimutatta, hogy a talált anyag megegyezik Jules kabátjának szövetével.
Francois „Frank” Roletti őrmester, miután felelevenítette, hogyan is történhetett a tragédia, a bizonyítékok tükrében minden kétséget kizáróan megállapította, hogy nem volt idegenkezűség a dologban. A feljegyzéseiben a következőket írta:
– Amikor Jules eldöntötte, hogy a hullámok közé veti magát, elcsigázott végtagjait már alig tudhatta felemelni. Utolsó leheletével, minden erejét összeszedve kellett átfordítania legyengült testét a Mirabeau-híd korlátján. Ekkor szakadhatott el a kabátja. Olyan lehetett az egész, mint egy kiöregedett cirkuszi artista búcsúzó halálugrása, védőháló nélkül.