Jules minden vasárnap hajnalban leült a Notre-Dame-székesegyház melletti park egyik padjára. Sosem ment be, mert úgy gondolta, nem méltó hozzá, hogy betérjen. Pedig az ő világa is nagyon hasonló volt, mint azoké ott, a díszes boltíveken túl. A Le Petit Parisien ajtaján is fohászkodó alakok léptek be, kortyonként remélve a megváltást.
Jules nem szerette a papokat. Megvetette azokat, akik havonta rendelték Rómából reverendáikat, ám a híveiktől még a száraz kiflit is sajnálták. Talán egyetlen plébános volt, akit tisztelt, Pierre atya. Valahányszor találkoztak, mosollyal és visszafogott biccentéssel üdvözölték egymást. Az öreg prédikátor sosem hivalkodott. Nem kérte az embereket, hogy adakozzanak, mert tudta, hogy egyikőjüket sem halmozta el gazdagsággal a Mindenható. Mindenét a nincsteleneknek adta. Azokban az egyszerű papi ruhákban járt, amelyeket a püspökség biztosított a számára. Ha a plébániájával szemben levő péktől sós süteményt kapott, annak is egy részét elajándékozta. Olyan embereknek, akikről tudta, hogy aznap mást biztosan nem fognak enni, mert nem futotta rá. Azt vallotta, hogy a test a legszentebb templom, és bárki lehet Isten papja, aki megvallja őt, és hisz. A betegeket ingyen látogatta, és a legfiatalabbakat is folyton bátorította, segítette. Azért sem kért semmit, ha valakiről megemlékezett egy miséjén. Visszafogottan élt. Talán az egyetlen földi finomság, amit megengedett magának, az a fahéjas-cukros palacsinta volt. Ebből minden vasárnap fogyasztott kettőt Jules kávéházában. Összekeveri az ember a cukrot és a fahéjat, megszórja a palacsinta belsejét, összetekeri. A keverék ráolvad a tésztára, és kész.
– Mennyei! – kiáltott fel a plébános elégedetten, valahányszor az utolsó falatot elfogyasztotta. Jules ezt az egy szócskát az étlapra is ráírta az édesség mellé. A tisztelendőtől sosem kért egyetlen frankot sem a fogyasztásért. Fizetés helyett minden alkalommal mindketten csupán mosolyogtak és biccentettek, megszokásból. Ez a vasárnap mégis más volt. Pierre egy összegyűrt vonatjegyet vett elő, amelyet Jules-nek adott. Kedvességből. Egy haldoklóhoz hívták feladni az utolsó kenetet, ezért nem utazhatott Brest felé. Tudta, hogy a vendéglátós rajong a kikötőért, azért is hálálta meg ilyen módon a folytonos figyelmességét. Aznap Jules már kora délután bezárt, hogy időben elérje a gyorsot. Imádott vonaton robogni. Szeretett Brest negyedeiben sétálni. Párizs mellett ez volt az egyetlen város, ahol kibírta. Aznap egész este esett, és ázott minden. A Siam utcán korzózó hölgyek rózsaillatú parfümjének esszenciáját is elmosta a víz. Jules elgondolkodva lépkedett a macskaköveken. A vár romjai felé sétált. Imádta az öblöt, mert a Tanguy-torony tetejéről látni lehetett az óceánt. Pont olyan volt, ahogy kedvenc költője, Jacques Prévert lejegyezte. Szinte megelevenedtek előtte a sorok, miközben a távolba révedt. Talán senki sem fogja megérteni, hogyan lehetett valaha is boldog annak a kőhalomnak a tetején, amelyet átjárt a világégések keserűsége. Azért imádott ott lenni, mert az erőd a néhai kedvesére emlékeztette. Jules nem csupán a kávéháza szerelmese volt, hanem egy tragikus sorsú hölgyé, Barbaráé is. Sok levelet írt neki. Az egyiket kedvenc zakójának belső zsebében őrizte. Amikor megmentettem értékeit az enyészettől, akkor elolvastam.
„A Penfeld folyón túl, a régi emlékek és az új remények sodrásában gondtalan voltam, és fiatal. Mint amikor először megláttalak. Most is emlékszem arra a pillanatra. Égig emelt szívvel vártalak. Szárnyak nélkül repültem a semmiből a lelked örökkévalóságába. Öleltelek, szorítottalak. Lehet, egy kicsit érzelgős vagyok, de bocsásd meg nekem, mert ilyen a szerelem. Nem mindegyik, de az enyém igen. Ha mindenemet odaadnám, az sem lenne elég, hogy érezd, mennyire… Ezért a lelkemet nyújtom. Masni nélkül. Csupaszon! Legyél velem most, még ha csak gondolatban is. Nem egy percig akarlak. Nem pár sovány pillanat erejéig, hanem örökre. Az ajkadra csókolnám az ég összes csillagát, ha itt lennél. Nem vagy mellettem, mégis érzem, ahogy cirógatod az arcom. A fülembe súgod, hogy mennyire… Mit is beszélek, ez csak az eső és a szél volt.” Azon az éjszakán, amikor Jules utoljára várta Barbarát Brest kikötőjében, a felhők is haldokoltak. Talán azért ázott minden. Órák múlva egy arra haladó teherautó platóján pillantotta meg kedvesét. A nő reményvesztetten sikoltozott. Jules utcákon át futott utána, de nem érte utol. Soha többé!
Barbarát elsodorta a második világháború. Jules úgy érezte, hogy elvették a fiatalságát és a szerelmét. Szaladt a kipufogógáz felhőjében, de a távoli fegyverropogás zaja kijózanította.