Jules a tikkasztó hőségben belesüppedt kedvenc fotelébe, maga felé fordította rozoga asztali ventilátorát, és élvezte, ahogy az arcába fúj. Belekortyolt az előre behűtött vodka-narancsba, behunyta a szemét, és felidézte, ahogy egykor Miami Beach északi strandján megmártózott az Atlanti-óceán csillogó habjaiban. Képzeletében ismét együtt fürdőzött a sirályokkal, a feje fölött repülők húztak csíkokat az égen, miközben csodálta a színes, szinte már giccses art deco épületeket. Imádta a hűsítő hullámokat. Olykor a nap felé fordult, és a vízből kémlelte a végtelent.
Az egyik közeli bárból halk bossa nova szűrődött ki. João Gilberto dalolt egy strandon sétáló brazil lányról. Jules-t elvarázsolta a hangjegyek harmóniája. Megigézte a gitár húrjainak érzéki rezgése és a szaxofon szédületes szólója. Előtte még sosem hallott ilyet. Örömkönnyei is megindultak az ámulattól. Azért utazott Amerikába, hogy megszerezze Ernest Hemingway kedvenc koktéljának receptjét. Végül Floridában, egy Kubából disszidált pincértől sikerült ellesnie a Daiquiri elkészítésének fortélyát. Francisco még valamikor a forradalom előtt a havannai Floridita bárban szolgálta fel ezt a szomjoltó frissítőt a népszerű írónak, aki a legenda szerint egyszer 17 pohárnyit ivott egy ültében a bódító keverékből. A hajója is tele volt az előállításához szükséges alapanyagokkal, nehogy nélkülöznie kelljen imádott italát.
– Barna cukor, zöldcitrom leve, fehér rum, és kész. Nem nagy kunszt, öregem! – mondogatta Francisco. Jules a Le Petit Parisien vendégeinek is felszolgálta ezt a karibi különlegességet. Az emberek nyáron kígyózó sorokban álltak a pult előtt, hogy belekóstoljanak az édes életbe. Egy alkalommal Francisco eldöntötte, hogy felkeresi és meglepi öreg cimboráját. A gépről leszállva a szerelem fővárosának szinte összes lokálját bejárta Jules után kutatva. Órákon át korzózott a sétálóutcákon barangolva, mert elhagyta azt a kis megsárgult cetlit, amelyre a francia főúr címét jegyezte fel még nagyon régen. Útba igazításra sem számíthatott senkitől, hiszen franciául még köszönni sem tudott. A palacsintázásából visszaérkező Pierre atya segített neki, aki észrevette, hogy egy külföldinek kinéző alak bolyong a plébánia környékén. A pap tudott valamicskét angolul, szóba elegyedtek, és megmutatta neki az utat. Amikor a két cimbora estefelé találkozott végre, összeölelkeztek. Francisco pedig hamar rájött, hogy a Le Petit Parisien nem egy grandiózus éjszakai mulató, ahogy elképzelte, hanem egy hangulatos eszpresszó. Valahogy mindig is azt gondolta, hogy egy ilyen életű ember italozóját csakis úgy hívhatják, hogy Grand Jules. Persze amikor betért, akkor megértett mindent. A belső tér a Floridita otthonosságát idézte. A tükör, a termeket elválasztó, diszkréten leomló bordó posztó. Mintha visszakapott volna valamit az óhazából. Pedig Jules sosem járt Kubában. Hemingway feljegyzéseiben olvasott róla, és persze Francisco mesélt neki arról a világról, miközben együtt koccintgattak több pohár rumos kóla mellett az USA déli államának napsütötte városában. Két ember, akik nyelvét megoldotta pár pohár jéghideg Cuba Libre. Úgy beszélgettek, mintha örök idők óta ismerték volna egymást. Számukra megszűnt a pillanat. A szállodaerkélyen ülve fürkészték az Atlanti-óceán tükrén táncoló holdfényt. Mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Jules néha felkelt, hogy megfordítsa a lemezt. Akkor is João Gilberto keserédes balladája hatolt az éjszakába, mint amikor először fürdőzött Miami Beach élvezeteiben. Francisco is magáénak érezte Gilberto minden levegővételét, mintha ezer éve a barátja lenne. Pedig csak az érzései voltak közeliek. A sorok között felbukkanó, megmosolyogtatóan szomorkás pillanatok, amelyeket az élet színes forgatagából merített. A lelke mélyén Francisco is egy otthontalan vándor volt, kontinensek, szerelmek és érzületek sodrásában. Mindenhol várta valaki, mégis egy hontalan szívű alaknak érezte magát, aki az emlékeibe és a pohárba kapaszkodott.
– Várj reám, akkor is, ha más már feladta – ismételgette Jules-nek.
Italozás közben számukra minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt, mégis gyorsan elrepültek a percek, mint az élet is.
Amikor Párizs utcáinak macskaköveit koptatom, mindig elsétálok a Le Petit Parisien előtt. Elbújom az azóta már rég füstös kis orfeumban, megteszek pár hosszú lépést, és engedem, hogy lelki szemeim előtt megelevenedjen egy letűnt kor, amelynek talán Jules és Francisco voltak az utolsó mohikánjai.