A szilveszterek délutánjait rendre a Le Petit Parisien falai között ünnepeltem. A hófehér abroszokkal takart asztalokon minden évben gyöngyöző Veuve Clicquot pezsgő várta a vendégeket. A kristálypoharak csillogása elvarázsolta a tekinteteket. A tányérokon kókuszgolyók sorakoztak. A boldogsághoz elégnek bizonyult egy is. Lehet, hogy ma sem kellene több. Jules cukrász barátja a legfinomabb vajas kekszet morzsolta a csokoládémasszába. Mennyei!
A zongorista melletti asztalnál fülelt Émilien. Csakis ott szeretett ülni. Ha a sarokban nem volt hely, akkor át sem lépte a kávéház küszöbét. Dokinak becézték, mert mindenből ki tudta magyarázni magát. A legnevesebb lapoknak tudósított. A Le Parisien hasábjain is megjelent egy cikksorozata az európai öngyilkossági hullámokról. Sok bűntény helyszínén járt. A tetthelyekről tudósított a legtöbbet. Olyan dolgokat láthatott, amilyeneket kollégái talán soha, mert ismert egy nyomozót a titkosrendőrségnél. A whiskey-t kedvelte a legjobban. Duplákat ivott, azután egy-két korty kólát. Az édeskés íze miatt szerette így, mert az élet is ilyen, vagy legalábbis azt hitte. Olykor nyolcat is elkortyolt. Úgy üldögélt a félhomályban. Szépnek akarta látni a múltat, amely talán nem is volt olyan csodálatos.
Sosem volt részeg nyilvánosan, csak jókedvű. Tudta, hogy a családját ez zavarja, mert szerintük elitta meg elette a pénzét.
– Az enyém! Én kerestem! Különben is, mások örülnének ennek, hiszen aki vedel meg zabál, az kevesebbet él – mondogatta.
Szeretett a szépre emlékezni. Azokra az időkre, amikor feleségével sétált Párizs ege alatt, és a kávéházakból Yves Montand melódiái szűrődtek ki. Az öreg zsebre tett kezű hanyag eleganciával dalolta Jaques Prevert megzenésített költeményeit. Émilien sokszor utazott Rómába is. Minden alkalommal bedobott egy kis aprópénzt a Trevi-kút vizébe, pont oda, ahol Marcello Mastroianni és Anita Eckberg majdnem megcsókolták egymást. Közben Domenico Modugno hangja szólt a teraszokon. Akkor még túl fiatal volt, hogy bármit is felfogjon abból a zavaros világból. Hitvese halála után, idősen egy apró garzonba lökték a gyerekei. Kizárólag az unokája látogatta, de ő is teherként élte meg a találkozókat. Legtöbbször szótlanul ültek egymás mellett. Csupán Luciano Pavarotti hangja törte meg a csendet. Émilien folyton a Pillangókisasszonyt hallgatta. Azt a lemezt, amelyen az olasz legenda énekelte Pinkerton szerepét. Egy ószerestől vette a bakelitet még a Mirabeau-híd lábánál. 1961-ben hallotta először Pavarotti hangját, amikor a rádióban leadtak egy részletet a belgrádi fellépéséből. Ekkor aratott először nemzetközi sikert a tenor. Persze az unokája mit sem értett ebből. A kis suhanc folyton azt mondogatta, hogy átjönnek szólni a szomszédok, mert hangos a zene. Legtöbbször a kelleténél valóban jobban feltekerte a hangerőt. Azt hitték, hogy nem hall jól, azért teszi, pedig semmi baj nem volt a hallásával. Csupán jobban tetszett neki az, amiről Luciano dalolt, mint amit a tömbházban élőktől hallott. Olykor ráförmedt egyetlen látogatójára, ha a muzsika hangjairól vitatkoztak.
– Ne emelgesd a szemöldöködet, mert nem érdekelnek a lakók. Átjöhetnek, tessék! Előveszem a bökőmet a fürdőszobaszekrényből, és majd meglátjuk, akkor mennyire lesz hangos a zene.
Azt hajtogatta folyton, hogy a temetésén is Luciano Pavarottit akar hallgatni.
– Ha nem az fog szólni, akkor felkelek. Istenemre mondom, visszajövök.
Néha az unokája előtt is fogyasztott valami töményt. Persze csak módjával. A fiú ilyenkor megvetően szemlélte. Őt azonban ez egy cseppet sem zavarta. Elmondta, amit gondolt, ugyanis tudta, hogy a gyerek úgyis visszamondja.
– A nagynénéd sajnálja tőlem legjobban azt a kéthavi egy üveg whiskey-t. Ott sem volt a keresztelődön. Vedelte a kannás bort. Én találtam meg a szemetesben az eldobott flakonokat. Le sem tagadhatja. Alkoholista lett. Iszik, mert szar az élete, tőlem meg sajnálja azt a pár poharat, csak azért, mert boldog vagyok. John Wayne fél tüdővel is többet ért, mint amennyit ő valaha is fog. Csak Dixit sajnálom. Hálás jószág volt. Mindig őrizte a házat, és legalább annyira utálta a nagynénédet, mint én. Amikor szabadon engedtem, akkor az a némber nem mert kiszagolni az udvarra. Szerintem ő mérgezte meg azt az állatot. Az ételébe csempészett valamit. A szívem megszakadt, amikor elpusztult. Elfáradtam! Lehet, hogy tényleg le kéne hunynom a szemem, de nem a szomszédok miatt, hanem mert én úgy akarom. Mielőtt elmennél, üzennék valamit az otthoniaknak. Ha valamelyikőtök megpróbálna betenni egy otthonba, akkor már inkább lőjetek le. Én nem bírnám ott benn. Elkoboznák a lemezeimet, és azt is megszabnák, hogy mikor mehetek ki az illemhelyre. Vedd tudomásul, hogy én még érezni akarom egy szép nő érintését. Látni szeretnék megannyi naplementét, kék lagúna koktélt szürcsölve. Nevetni és énekelni. Nem hagyom, hogy elvegyétek tőlem.
Émilien ezen a szilveszteri délutánon is ott ücsörgött a zenész közelében. Most is köszönt, amint betoppantam a Le Petit Parisien ajtaján. Illedelmesen odaléptem hozzá, majd töltött nekem is egy pohár pezsgőt.
Jules ilyenkor egy pincértanoncra bízta a zárást, mert már éjfél előtt hazaosont. A visszaszámlálás pillanataiban szeretett egyedül lenni. Fotelét az ablak felé fordította, pukkantott egy üveg habzó italt, majd belesüppedt a karosszékébe. Várta az éjféli tűzijátékot. A templomi harangszó, az utcai fényjáték és a poharában túlcsorduló itóka olyannyira elbódította, hogy álomba merült. Órák múlva már az új esztendő hajnalán ébredt, és minden kezdődött elölről.