Amikor Barbara meghalt, Jules lelkébe örökre beköszöntött az ősz. Pedig szerelme szemében a tavasz csillogott, valahányszor találkoztak. Most is két személyre terített. Várta, hogy kopogjon az ajtófélfán úgy, ahogy Brest kikötőjében, ott, abban a kis kávéházban tette, valahányszor együtt voltak. Persze tudta, hogy már soha többé nem jöhet el. Mégis remélte, hogy egyik reggel majd arra ébred, hogy csak álmodta ezt az egészet, és szerelme betoppan két vajaskiflivel és egy friss üveg tehéntejjel.
Tisztában volt vele, hogy semmi sem lehet már olyan, mint azelőtt. Egy éjszaka alatt kijózanodott. A Le Petit Parisien pincéjében a legnehezebb boroshordókat is megmozgatta, de az élet súlyát sokszor már nem bírta el. Kibontotta azt a jóféle, Tennessee állambéli amerikai whiskey-t, amelyet még Franciscótól kapott legutóbbi találkozásukkor. A szűkülő szájú, kis poharába töltött belőle, majd pár csepp vizet öntött hozzá, hogy eltűnjön az agresszív bizsergés. Megforgatta, az orrához emelte a párlatot, beszippantotta a bódító illatokat, belekortyolt, és hátradőlt rozoga kis fotelében. Miközben a jégkockák olvadoztak poharában, próbálta elfeledni az időt, a félreértéseket és a szomorúságát. Elszenderedett. Álmában elkalandozott a Théâtre des Champs-Élysées színpadára, ahol annak idején egyik legjobb barátja, a legendás színművész, Philippe mulattatta esténként a közönséget. Molière A fösvény című drámájában volt a legemlékezetesebb. A nagyérdemű minden alkalommal vastapssal jutalmazta játékát. Nyugdíjazása előtt pár nappal kapott egy levelet, amelyben csak annyi szerepelt, hogy nem tartanak tovább igényt a munkájára. Később megtudta, hogy szerepeit kollégája, Louis de Funès örökölte. Az eset előtt elválaszthatatlanok voltak. Számtalanszor hódították meg együtt a párizsi éjszakát. Fiatalon a Montmartre negyedben még Picasso műtermét is felkeresték. Tudták, hogy a festőóriás nem fog nekik ajtót nyitni. Egyszerűen csak kíváncsiak voltak rá, hogy mitől más az a levegő, amelyet ő szív. Azon a napon, amikor Philippe a kezében egy doboznyi emlékkel utoljára kilépett szeretett színházának ajtaján, könnyezni kezdett. Az utcán többen megálltak, és nézték. Az egyik járókelő megtapsolta.
– Bravó, művész úr. Ez ám a hiteles alakítás. Olyan, mintha tényleg sírna. Lenyűgöző!
Philippe nem akarta lelombozni a férfi lelkesedését, biccentett, majd szótlanul továbbsétált.
– Játék ez, ti marhák, színjáték! – ismételgette magában, de mit sem segített. Túl komolyan vette. Mint minden mást. A deszkákon istennek érezte magát, de a való életben a villanyszámláját sem tudta befizetni. Megszokta, hogy egy küldönc elintézi helyette. Minden prömieren megőrült egy kicsit. Este hattól tízig Anglia királyának képzelte magát, de legbelül úgy érezte, egyszerű ripacs. Nyugdíjas éveiben már szinte nem is foglalkoztatták. Csupán egyik iskolatársa, aki azóta neves direktor lett, adott neki egy-két apró szerepet. Azt is csupán könyörületből. Idősen egy kopott piros ruhában járta a környékbeli óvodákat. Leomló palástja mindenkit ámulatba ejtett. Szerette a gyerekeket, mert úgy gondolta, hogy ők még talán hisznek a varázslatban. Valahányszor belépett egy kis csoportba, egyszerre kiáltották, hogy megjött a Mikulás. Ilyenkor érezte, hogy még nem aludt ki a szikra. Még megvolt benne. A fellépései után mindig kapott pár frankot, akkor is, ha nem kért. Ebédjét szinte kivétel nélkül a Le Petit Parisien félreeső asztalánál fogyasztotta. A grenadírmars volt számára az úri lakoma. Hagymán pirított nagy krumplidarabokkal, tört pirospaprikával ízesítve, jó sósan. Tudta, hogy nem egészséges a sok só, mégis jól megszórta. Ennyi öröm neki is járt ebben a világban. Sajnos nem sütkérezhetett eleget sikereinek fényében, pedig a közönség a keblére ölelte. Jules maradt talán az egyetlen igaz cimborája. Egyszer, amikor Mikulás-ruhában, esernyő nélkül ázott a Le Petetit Parisien eresze alatt, az öreg főúr berántotta, és elkészítette neki azt a bizonyos krumplis tésztát. Előételnek pedig a világhírű hagymalevesét szolgálta fel, amely a fény városának lakói szerint gyógyír volt minden szívfájdalomra.
Jules hangos dörömbölésre riadt fel a szendergésből. A szomszédja kopogtatott, majd a küszöbön hagyta az esti hírlapot. A kultúra rovatban ékes betűkkel a következő volt olvasható: „Elhunyt Philippe, a népszerű nevettető. Álmában érte a halál. A Théâtre des Champs-Élysées saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek.”
– Pár napja még együtt falatoztunk, most meg… Barbara után ő is elment, és még csak el sem köszönhettem tőle. Egyetlen hangzatos szalagcím. Az utókornak csak ennyi maradt belőle, pedig ő sokkal több volt. Egy értékes ember, az istenit neki! Ha rám is ez vár, akkor inkább ne írjanak semmit – mondogatta Jules, majd öntött magának még pár kortyot, és elmerült az emlékeiben. Akkor este a harmadik terítéket is az asztalra helyezte. Másnap pedig levetette a grenadírmarsot az étlapról.