A süvölvény

A süvölvény

Szerző: ifj. Novák Mihály: Hazafelé csendben mennek

 

Az igazgató éppen csak rám nézett, és azt mondta: inasnak gyönge, de süvölvénynek megteszi. A javítóműhely ezzel a kijelentéssel fogadott be a maga közösségébe, de csak úgy, ahogy a járda a fiatal fűszálat. A mesterek egyszerűen félrelöktek az útból, ha a külvilág számára értelmezhetetlen munkájuk részeként vasrudakat cibáltak, vagy házfal méretű acéllemezeket daraboltak lángvágóval. És mindezt nagy, olajos gépek között, amelyek zúgva és zörögve, halálos nótát csikorogva adták meg a munka ritmusát. Az itt töltött évek alatt a bőrük is acélszürke lett, de a szemük továbbra is élénken világított. Szóba elegyedni velük maga volt a képtelenség.

  Félrevonultam hát, és ráültem egy ládára. Onnét figyeltem a gépcsarnok sajátos életét, mert fölfedeznivaló akadt ott bőven. Hamar észrevettem például azt, hogy az inasok ádáz ellenségeim. Seprés közben úgy forgolódtak, hogy a szerszám nyelével megtaláljanak, vagy hogy a lapátra gyűjtött port rám fújja a ventilátor. Ha befejezték a munkát, a kijárat előtt várták az újabb parancsot. Ott cigarettáztak, sugdolóztak, és közben felém tekintgettek. A vak is látta, hogy rólam pletykálnak. Olyan voltam nekik, mint egy kivehetetlen csavar: megoldásra váró nyűg, csupa kellemetlenség. Nem értettem, mi okot adtam erre, elvégre semmit nem vétettem ellenük.

  A segédek nem vettek részt ebben a játékban. Talán azt várták, hogy odamenjek hozzájuk, és alázatosan megkérdezzem, mi a süvölvény dolga ebben a díszes társaságban, ám ez eszembe sem jutott. Főként azok után, hogy egy öreg köszörűs, aki Jenci bácsiként mutatkozott be, célozgatni kezdett rá, hogy az elődöm, egy korábbi süvölvény valami miatt pórul járt. Vészjósló komolysággal beszélt, és közben azt leste, elsápadok-e, vagy sem. Képtelen voltam eldönteni, hogy figyelmeztetni vagy ijesztgetni próbál, ezért megköszönve a jóságát, kimentem a raktár elé, és leguggoltam a fal tövébe. Itt kuporogtam, várva és remélve, hogy majd odajön hozzám valaki, és megbíz egy nem túl nehéz, de nem is nevetségesen könnyű feladattal.

  Kibírhatatlan lassúsággal múltak a percek, mintha nem is életem első munkanapjáról, hanem hosszú raboskodásról lett volna szó, és mintha a mesterek helyére önmaguk fakó kísértetei tolakodtak volna, hogy az új lakatosokkal, hegesztőkkel és mechanikusokkal őrült vámpírtáncot járva elkábítsanak. Mint aki sokkot kapott, pillanatok alatt megöregedtem, a bőröm kicserepesedett, a látásom elhomályosult, de kitartottam. Hajótörött voltam, térben, időben, miközben az inasokból segédek, a segédekből kevély, pocakot növesztő mesterek lettek, akik köré család szerveződött, ifjú lánykák, ringó keblű feleségek hozták nekik az ételt, majd egy szélfuvallattól semmivé foszlottak, és magukkal vittek egy tükörcserepet a szilánkokra tört, kiismerhetetlen gépcsarnokból, amelyben a gyalugépek, a talpas fúróberendezések és az esztergapadok tébolyult násztáncot jártak a nagy teljesítményű szívógázmotorokkal.

  Ebből a megsemmisülésből ragadott ki az igazgató, a mindenki által rettegett Makulek úr, amikor magához kéretett. Megrázkódva, magamhoz térve ugrottam talpra, és az utamat keresztező fémhalmokat kerülgetve szapora kígyómozgással járultam elébe. Na, te süvölvény, mondta a főnök, van itt egy neked való munka!

  Kirázott a hideg. Eljött hát az a perc, amire az örökkévalóság óta vártam! A mellőzöttség rozsdája úgy pattant le rólam, ahogy cunder a hegesztésről. Friss voltam, tettre kész, nem úgy, mint az inasok, akik ezt a jelenetet a csőhajlító mögül lesték. Úgy tűnt, mintha menedéket leltek volna abban a zugban, pedig az a munka, amivel megkínáltak, nem rájuk várt, hanem énrám. Tudvalevő, hogy az inasok munkaidőben főleg szaladgálnak. Hozzák, viszik a kéziszerszámokat meg az alkatrészeket, esetleg targoncán tologatják át a raktárból a nyersanyagot, és mindeközben lazításként szünet nélkül sepregetik a homokkal beszórt, olajos betonlapokat. A segédek hozzájuk képest az Olümposzon trónolnak, mert nekik már bérelt helyük van a mesterek mellett. Reszelnek, csiszolnak és fúrnak, nem beszélve a hegesztésről meg a sorjázásról, mert az szinte a specialitásuk. Mégis, mintha lenne valamilyen kapocs köztük meg az inasok között. Hasonló ahhoz, ahogy az állatkerti farkas megérzi a ketrecen kívül vezetgetett kutya rokonságát: odafut a rácshoz, kidugja az orrát, és megszimatolja a távoli rokont. A segédek a cigarettaszünetekben ebből a megfontolásból álltak be az inasok közé füstölni, de közben ügyeltek arra, hogy a tekintélyük ne szenvedjen csorbát. Tüzet például sosem adtak az inasoknak, ez mindig fordítva történt, ám velem, a süvölvénnyel egyikük sem tudott mit kezdeni.

  A munka az lenne, mondta Makulek úr, hogy föl kell menni a kéményre, és kiszedni a tetejéből egy varjúfészket. Rögtön eszembe jutott, mit mondott Jenci bácsi az elődömről, de nem volt apelláta: a főnök ilyen alantas feladatra inast nem delegálhatott, segédet pedig még kevésbé, úgyhogy megértettem, a süvölvény ebben a társaságban a minden szakmák fölött álló, tettre kész specialista. Még jó, hogy nem tejért szalasztott a boltba, mert azt a megaláztatást, amit ezért a lányoknak való munkáért rám szórtak volna, egészen biztosan nem élem túl. Ahogy a hadseregben az ejtőernyős, itt a süvölvény volt az, aki bárhol, bármilyen helyzetben bevethető. Olyan tennivalók várnak rá, amelyek meghaladják a józan ész felségterületét, mert vajon kinek jut eszébe azon a rozoga, téglák közé ágyazott, de az időjárás és egyéb okok miatt alaposan meggyengített vaslétrán fölmászni a kémény tetejére, aminél feljebb már csak az atyaúristen helyezkedik el, hogy fél kézzel kapaszkodva, a másikkal meg a fészkét védő varjú ellen hadakozva megpróbálja eltüntetni a huzatot gátló dugulást?

  Az inasok megkönnyebbülve nyúltak a seprőért, a segédek meg gyorsan valami tennivaló után szaladtak, mert ebben a műveletben bőven benne volt az a bizonyos emberhalál, amire Jenő bácsi célozgatott. Fokozta a nyugtalanságomat, hogy az öreg köszörűs egészen közel hajolt hozzám, és dohánytól meg fokhagymától bűzös leheletével beborítva – ahogy ő mondta – hasznos tanácsokkal ruházott fel. Ne érdekeljen semmi, csak másszak, és ami ennél is fontosabb: ne nézzek vissza, mert akkor végem. Gyanítottam, hogy az elődöm nem fogadta meg ezt az intelmet, és úgy járt, mint Lót felesége, amikor Szodomából menekült, bár ő nem fölfelé ment, hanem vízszintesen, de ez teljesen mindegy.

  A kémény salétromos téglái között ott feketedett az évszázados vaslétra, amelyre ép elméjű ember akkor sem mászott volna föl, ha éhes oroszlánok kapkodnak a lába után. Mint egy lerágott húsú csontváz-alagútba, úgy bújtam be a létrát övező fém védőkalitkába, és ahogy Jenci bácsi tanácsolta, a főnöktől kapott azbesztkesztyűt a nadrágkorcomba gyűrve, puszta kézzel ragadtam meg a rozsdás vasat.

  Tudtam, hogy nemcsak az inasok meg a segédek, hanem a mesterek is engem bámulnak. Ebben a percben nem volt nálam fontosabb ember a gyárban, mert a szemem sarkából azt is láttam, hogy az irodista lányok kinyitogatják az adminisztrációs épület ablakait, és egymás hátára támaszkodva figyelik a mutatványomat.

  A létrára vastagon tapadt rá a gyári mocsok, amitől ez az egyébként bűnös módon vékony vasrudakból gyártott hágcsó csúszósabb lett, mintha fáradt olajjal permetezték volna be. Eleinte megfogadtam Jenci bácsi tanácsát: mindig csak fölfelé néztem, de mert az ember gyarló, és ha megijed, ösztönösen a háta mögé pislog, talán feleúton, talán afölött, mégis megálltam egy szusszanásra, és amikor szétnézve láttam azt a sok palaszürke, poros csarnoktetőt, lenéztem a kémény tövébe.

  Odalent csak Jenci bácsi ácsorgott, és azzal a szánakozó tekintettel méregetett, amivel az apa bocsátja útjára a száműzetésbe küldött gyerekét. Mit tettél, te szerencsétlen? Mindjárt le fogsz szédülni! Ezt olvastam ki a szeméből, de mert föntről nézve Jenci bácsinak nem volt sem keze, sem lába, csak annyira lehetett komolyan venni, ahogy egy tálcára helyezett beszélő fejet a cirkuszban.

  Nem volt igaza, nem szédültem le, mert minden fogást kétszer is meggondoltam. Abban is teljesen biztos voltam, hogy az elődöm sem zuhant le, mert az benne lett volna az újságban. Valami más történhetett. Talán megszúrta a kezét egy szilánk, és vérmérgezést kapott. Százféle módja van annak, hogy egy ilyen létrán végzetes nyavalyát szerezzen az ember, mert például ki tudja, mi kavarog abban a füstben, amit majd a fészek eltüntetése közben be fog szippantani. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a fészkét védő varjú meg is támadhatja, ami olyan, mintha közvetlen közelről nyíllal lőnék ki a szemét.

  A gyanú, hogy ebben a kalandban meg fogok vakulni, minden meghaladott létrafokkal közelebb került a vészterhes bizonyossághoz. Nyilván az elődöm ezt a csapást szenvedte el, és mert ez nem egy szokványos baleset, a kollektíva hallgat az egészről. Bűnös módon becsaptak, és most sunyi alakoskodással várják, mikor sújt le rám a végzet. Pedig ha jobban meggondolom, nem muszáj nekem mindenáron süvölvénynek lennem, és bár ez nagy szégyen lenne, ha most lemászom, senki sem akadályozhat meg abban, hogy kisétáljak a gyárkapun. Az inasok, segédek és mesterek a kerítésen túl csak kocsmatöltelékek, akiket nem övezhet semmilyen tisztelet. Ha, mondjuk, beállok csaposnak az egyik italmérésbe, egy kis gyakorlással még bele is köphetek az italukba.

  Azt mondják, varjúfészek van odafent. Ezt a madarat senki nem veszi komolyan, mert békés természetű madár, de ha a fészkét védi, ádáz módon támad. A tetőről leejtve fel tudja törni a diót, és ez már nem egyszerű okosság, hanem maga az intelligencia. Miért költözött be mégis egy ilyen mocskos helyre? Valami nem stimmel ebben a történetben. Már az is gyanús, hogy Makulek úr csalhatatlan magabiztossággal állítja: egy varjúfészek tömíti el a kéményt. Honnét tudja ezt? Az elődöm árulta el neki, aztán meghalt, mint a maratoni csata hírnöke? Ugyan már! Az a fiú nyilván megtagadta a parancsot, és az azbesztkesztyűt a földhöz csapva távozott. Makulek úrnak nyilván fogalma sincs, mi van a kéményben, vagy álmodom ezt az egészet. Máskor is megesett, hogy egyszer csak ráéreztem: azok a kalandok, amelyek velem történnek, nem lehetnek valóságosak. El kellene engedni a kapaszkodót, egy ugrással átrepülni a csarnok tetejére, onnét meg lassú, puha ereszkedéssel leszállni az udvarra. De a gyárépület bádogtetője túlságosan is valóságos. Mögötte hamar véget ér a telep, és átadja helyét a városnak. Távolabb, a kéklő messzeségben ott van egy keskeny sáv, talán felhő, talán ködfolt, de az is lehet, hogy erdő. Ebben a magasságban a hegesztők füstje nem csípi az orromat, a kátrányt pedig apránként felváltja a moha. Friss hajtások feszítik szét a téglákat, az eddig uralkodó salakvörös szín lassan zöldre változik. Érdekes módon a kémény betonkoszorúját egybefüggően beborítja a gyep. Lefelé kúsznak róla a gyökerek, és óvatosan, vizsgálódva megérintik a kezemet. Már csak néhány létrafok, és fent vagyok a világ tetején, ami éppen olyan, mint a Himalája. Minden mozdulat azokat a régi erőfeszítéseket húzza magával, amelyek a műhelyben gond nélkül működtetik a gépeket, de itt nem többek képzelődésnél. Egy darabig még halkan zúg az elektromosság, langyos tőle a vas, aztán minden kihűl és elcsöndesül. A szél elfújja az egész világot, csak ez a hágcsó marad, ami most már a felhők párájától nyirkos. Csöpög a víz a vasról, fényes lesz tőle a kabátomra kenődött szurok, belekáprázik a szemem. A szívem vadul kalimpál, tátott szájjal szedem a levegőt. Még mindig vissza lehet fordulni, ahogy az elődöm tette, aki talán azóta megnősült, és sört csapol a munkásoknak a gyár melletti italmérésben. Néha, amikor a kissé kapatos társaság nem figyel, biztosan bele is köp a sörükbe. A könnyebb utat választotta, ahogy tíz meg száz süvölvény előttem, és inkább lett belőlük örökkévalóságig söprögető inas vagy a mesterek előtt hajbókoló segéd.

  A létra fokai itt már hiányoznak. A tégla repedéseit kell kitapogatnom. Ledobom a kesztyűt, kilépek a bakancsomból, hogy könnyebb legyek. A perem szinte már itt van az ujjam hegyén, kapaszkodom a gyökerekbe, a fűcsomókba, a védőrács csontvázszerű maradványába, az ujjam hegyével kaparom, mélyítem a fugát, a körmöm letörik, mint vékony fáslin átdereng fölöttem a nap, miközben zúg, rezeg és imbolyog az egész építmény. Csak egy ugrás hiányzik, egy határozott, erős, végső nekifeszülés, aztán mindennek vége. Már látom a betonba ágyazott csigákat és kavicsokat, egy ősi óceán időzárványait, fölöttük meg az ég felé ágaskodó bozótot, ami lentről valóban varjúfészeknek tűnhet, de most már biztos, hogy nem az.

  Érzem az illatát, itt van egészen közel, aztán valamilyen árnyék rebben, és egy pillanatra eltakarja a napot. Lehetett akár egy nagy testű madár is, de ezt csak a lent bámészkodók láthatták, mint ahogy azt is, hogy Jenő bácsi nagy küszködés után végre kinyitotta a kémény tövében azt az ódon, elfeledett vasajtót, amivel eddig senki sem törődött, és a huzat kipucolta a kürtőt. Hogy pontosan mi történt, majd elmondják nekem is, ha kíváncsi leszek rá.

A süvölvény
Szerző: ifj. Novák Mihály: Kitekintők

 

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...