A nagyhevesi patikát még a 19. század utolsó évtizedében nyitotta meg Adolf Hammerl, aki a grazi egyetemen végezte gyógyszerészeti tanulmányait. Családjában nem jelentett gondot a vidék nyelveinek használata, hiszen édesapja, a városka ékszerésze egyaránt beszélte a magyart, a szerbet és a németet, bár a maga anyanyelve a sváb dialektus volt. Adolf feleségének, Amelie-nek az apja, a belgrádi kereskedő, Boskovitz Oszkár titkos embercsempészettel foglalkozott, a Dunán segítette át a szökevényeket kellő jutalék fejében. Éveken át csendben gyarapította pénzét, amikor a török kivonult a Duna fölötti részről, s a folyó határrá lett a két birodalom között. Később, amint meghallotta, hogy többen is érdeklődtek tilos tevékenysége iránt, Boskovitz is átkelt családjával a folyón, s a határtól jóval távolabb telepedett le, ahol aztán nem ismerte senki. Az osztrák korona fennhatósága alá került terület ugyan fölszabadult, de eléggé lakatlan és gondoskodó gazda nélkülivé lett. A pusztaságot a bécsi udvar eladta, s a pénzesebb érdeklődők óriási területek birtokosaivá válhattak. Boskovitz úr az elnéptelenedett és elhanyagolt határból az átmentett pénzéből akkorát hasított ki, vásárolt meg elfogadható áron legelőnek, a másik folyótól nem távol, hogy a délről érkező marhahajcsárok nyugodtan tölthettek ott több száz marhájukkal rövidebb-hosszabb pihenőt, természetesen nem kevés legeltetési ár fejében. Az ott töltött idő alatt a jószág kipihente a hosszú hajtást, és vissza is nyert valamennyit elvesztett súlyából. A hajcsárok Bécs felé tartottak a Balkán hegyi falvaiban összevásárolt állataikkal, és valami furcsa nyelven érintkeztek egymással. A városkában, melyhez a kastély közel épült, cincároknak mondták őket. Boskovitzék nemigen érintkeztek velük, az a gazdatisztre maradt. Az ő kastélyukban a szerb és a francia nyelv járta, így az unoka is tudta mindkét nyelvet, bár a franciát csak a kastélyban hallhatta. Úgy beszélték, hogy a vidék keletebbi részén három olyan falu is elterült, ahol francia a lakosság, vagy talán spanyol, de azok messze is feküdtek, meg lassacskán beolvadtak a térség magyar és szerb környezetébe. Később a Boskovitz család tagjai magyarul is megtanultak. Boskovitz nagyságos úr gazdatisztje tudott a cincárokkal beszélni, valószínűleg ő is délebbről érkezett, talán a Duna szerbiai szakaszának pereméről. Kiválóan beszélt szerbül is, s a németet itt sajátította el. Tehát nem jelentettek gondot a legeltetési díj körüli egyezkedések, sem az urasággal való értekezés. Csak a dédmama emlegette sokáig a szerbiai mahalát, lánykorának szép napjaira emlékezve, bár a családban az ő vérében volt a legtöbb kereskedői hajlam, a jobb lehetőségért vándorlásra való hajlandóság, lévén famíliájának egyik ága izraelita származású, bár az ő szülei már római katolikus vallásúak voltak.
Az újgazdag földbirtokos családok igyekeztek kellő társadalmi megbecsültséget szerezni maguknak új hazájukban. Szép udvarházakat, kastélyszerű épületeket emeltek, jótékonykodtak az egyház irányában, mind a katolikuséban, mind a pravoszlávéban, hogy a megyék uraságai és a klérus kellő tisztelettel vegyen róluk tudomást, fogadja be őket. Kölcsönösen látogatták egymást, különösen az azonos vallásúak, és még a folyón túl is keresték a maguk fajtáját. Ősi szokásaikat a családon belül hagyományozták, míg az új környezetben dívó hagyományokat is szívesen fogadták, rendezvényeiket, ünnepeiket látogatták. Ott voltak a szlaván, ha meghívták őket; ünnepelték a Kirchweifet, amit nyelvjárásban kirbájnak mondtak, elmentek a magyar lakodalomba is, ha meghívást kaptak. Valószínűleg így találkozhatott a városi Hammerl ékszerész fia, Adolf és a földbirtokos lánya, Boskovitz Amelie is. S bár némi vagyonbeli különbség mutatkozott a két család között, Boskovitz úr szívesen küldte lányát a jó hírű iparoshoz, hiszen ezzel nőtt a távolság az ő múltja és híre között, lányát biztonságban tudta. Adolf és Amelie házassága nyugodt volt, békés, jólét vette körül a fiatalokat.
Az ékszerész Fő utcai üzlete virágzott, hiszen a városban és környékén még javában dívott a nagylányok, a menyasszonyok, a fiatal menyecskék ezüstlázsiás viselete, méghozzá a minél több pénzérméből álló füzéreket s azok között is a díszes keretbe foglaltakat becsülték meg leginkább. A nagyobb érméket cvancignak nevezték a szerbek, a sokácok és a bunyevácok egyaránt. A német nők nem viseltek lázsiást, a magyarok is csak kevesen, és csupán azokon a településeken, ahol vegyes lakosság élt. Ezeket az ezüst nyakékeket rendelték meg az ékszerésznél, illetve hozzá vitték láncra fűzni, cikornyás keretbe foglalni, legszebben a cvancigokat. Hammerl úr kellőképpen nyugtázta, ha munkadíjaként a maradék pénzérmékkel is fizettek, netán a családi aranypénzek közül néhánnyal, amit ő gyorsan fel tudott értékelni. Utána az új szerzeményből ő maga készítette azoknak az ékszert, akiknek nem volt ilyen jussuk, de a divat szerint kívántak szépítkezni. Fiát ezeknek a jövedelméből küldhette Grazba, hogy ne iparos legyen belőle, hanem jól kereső és jól megbecsült, tekintélyes férfi a városkában. Grazot pedig azért választotta, mert a Boskovitz család jobban ragaszkodott a német nyelvterülethez, ugyanis akkoriban ennek a stájer városnak az egyeteme jó hírűnek számított néhány ott végzett jogásznak és orvosnak is köszönhetően.
Boskovitz földbirtokos elégedetten nyugtázta lánya életének alakulását, és amikor Hammerl úrtól meghallotta, hogy a patika üzlethelyiségeinek bérleményéért milyen sokat fizet a veje, szép összeget adott a lánya hozománya mellé, hogy saját házában működjön a gyógyszertár. A fiatalok nem a Fő utcán kerestek megfelelő telket, hanem ahhoz közel, négy utca találkozásánál kezdtek az építkezésbe. Az idős Hammerl ékszerész is jócskán hozzájárult az építés költségeihez, s így Adolf Hammerl és neje egy csinos, a kor ízlésének megfelelő emeletes házat tudtak maguknak biztosítani. A földszinti részt kétfelé osztotta egy szárazkapu, s mindkét oldalon üzlethelyiség kapott helyet. Az emeleten többszobás, tágas lakása lett Amelie asszonynak. A patikát a sarki oldalon nyitotta meg Adolf Hammerl, míg a másik oldalon lévő üzletet a Julius Meinl kávéértékesítő üzletlánc vette bérbe, ahol mindenkor zöld vagy frissen pörkölt kávét lehetett kapni. Így már valóban igazi, önálló gazdag családdá váltak az ifjabbik Hammerl és neje, csak éppen a már évek óta várt gyermekáldás kerülte el őket. Nem tudták, mi lehet ennek az oka, s már több orvost is fölkerestek gondjukkal. A doktorok mind megvizsgálták Amelie-t, különféle gyógyszereket írtak fel, teákat javasoltak, amelyeket a patikus férj mind be is szerzett, de mindhiába. Meleg vizű gyógyfürdőket kerestek föl az egész akkori országban, amelyekről az a hír járta, hogy a meddő nők segítségére vannak, de azok sem hozták meg a várva várt eredményt. A férj egészségével semmi baj sem mutatkozott, ami akadályozhatta volna a termékenységét. Gyermekkorában megkapta az összes himlőt, még az egész testét vörösbe borító kanyarót is, kamaszkorában nyakdaganata is volt, ami lázzal járt, és ugyanakkor az egyik heréje is megdagadt, de a betegség nem tartott sokáig, és szülei örömére nyomtalanul el is múlt. Amikor gyógyszerészeti vizsgát tett, csak a fizikusnak nevezett professzororvos előtt kellett a betegségekről beszámolnia, azokból meg számtalan létezett abban az időben is. A patikusnak nem a diagnózist kellett megállapítania, hanem a gyógyszereket ismernie, összetételüket s az egyszerűek, jobbára kenőcsök elkészítési módját, de akkor is a beteg kezelőorvosa utasítása szerint.
Gond ülte meg az új házat, szomorúság a fiatal házaspárt. Az utód után sokan érdeklődtek, de leginkább a leendő nagyszülők várták az unokát. Hammerléknek be kellett látniuk, hogy gyermektelen marad a házasságuk, elvész a szép vagyonuk. Csakhogy ezt az állapotot nehezen tudták elfogadni, mindebbe belenyugodni. Néhány évnyi vívódás és komoly elhatározás szükségeltetett ahhoz, hogy az örökbefogadás mellett döntsenek. Pedig más megoldást nem tudtak találni. Néhányszor ellátogattak a megye északi városában levő lelencbe, a gyermekmenhelyre, ahol a család nélküli gyerekeket nevelték. Ott beszélgettek a nevelőkkel az örökbefogadás lehetőségeiről, s választottak ki egy hároméves kisfiút, akit hamarosan haza is vittek. A városkában ehhez más-más megítéléssel viszonyultak, de Hammerlék nyugodtan fogadták a hozzászólásokat, véleményezéseket, nem hagyták magukat befolyásolni a mendemondák által. Csak éppen a nagyszülőkké vált két család fájlalta a vér szerinti utódot, aki a szép örökség várományosa lehetett volna. A fiatal szülők teljesen a magukénak fogadták el a Dávid névre és római katolikus vallásúra keresztelt gyermeket, otthon magyarul beszéltek hozzá, bár apja gyakran használta a német nyelvet is, anyja pedig a szerbet. Mire Hammerl Dávid iskolás lett, már mindhárom nyelven tudott értekezni. A szőke hajú és kék szemű fiúcska jól tanult, illedelmes volt, szép nevelést kapott családjától. Anyja divatosan öltöztette, ahogy azt a városka patikusának gyerekétől elvárta a közösség. Az elemi iskola négy osztályát a városkában végezte, a gimnáziumot pedig egy közeli nagyobb város intézményében járta az úri fiúvá növekedett, jóvágású, kellemes arcélű legényke. Gimnáziumba akkor a lányok még nem jártak, de a preparandiás lánysereg rajongott a társaságáért, szívesen sétálgattak vele a templom előtti ligetben, vagy ültek le együtt egy fagylaltra a templomtéri cukrászdában, ahol mindig Dávid vendégei voltak. Könnyen barátkozott, jó humorérzékével megnevettette a lányokat, s előbb a csók, majd csakhamar az ölelés élményét is megtapasztalta a szépen metszett tiszafák árnyékában. Lángolt benne a szerelem a kistanítónéni iránt, s mire Dávid érettségi vizsgát tett, már jól ismerte a gyönyöröket. A szünetet a tanító néni a falujában töltötte, Dávid pedig meglátogatta a távoli Boskovitz nagyszülőket, akik idővel beletörődtek a szerzett unoka létezésébe, és talán még meg is szerették. Boskovitz nagyságos úr már-már a maga fajtáját látta a magas, kellőképpen fejlett, kissé szélesebb vállú fiatalemberben, csak éppen a szőke haja tűnt furcsának a számára. Az unoka ismerte a nyelvüket, és tudott is a kedvükre beszélni. Így ott marasztalták szinte egész nyáron, és bőséges zsebpénzzel engedték haza.
Dávid Hammerl pályaválasztása a családjában nem volt kérdéses. A kellő haszonnal prosperáló, több segéddel is működő patika tulajdonosa a maga pályájának folytatóját látta fiában. Gyógyszerészetet kellett tanulnia Dávidnak, méghozzá ugyanott, ahol apja is folytatta tanulmányait, Európa e részének legrégibb és legjobbnak tartott egyetemén, Grazban. A régóta tudott és megváltoztathatatlan döntést természetesnek fogadta, s ment a stájer főváros egyetemére fölvételizni, majd annak sikere után iratkozni. Lakást apja hajdani szállásadóinak rokonai segítségével szereztek, amit fél évre előre ki is fizettek. Évfolyamtársai között egyetlen bácskai származású sem volt, de a fölötte járók között találkozott hódsági és óbecsei fiúkkal, ugyancsak patikusszülők fiaival, mindketten beszéltek németül és magyarul egyaránt. Az egyetemmel való ismerkedés nem volt könnyű, s az előadásokon is nagyon kellett figyelnie, hogy megértse a professzorokat. Más német nyelvet használtak ott, mint amit ő otthon az apjától tanult, meg a városi sváb gyerekektől hallott. A gimnáziumi anyagot könnyebben sajátította el a környezetében leginkább használt magyar nyelven, de még a graziak akcentusa is sokban különbözött az otthonitól, az egyetemi pedig a legjobban. Az első egyetemi gyakorlatai nem sikerültek, ami még inkább elszomorította. Az ismeretlen évfolyamtársak azonban próbáltak segíteni neki, hogy ne maradjon túlságosan le. A szemeszter végi eredménye igencsak gyatrára sikerült. De Dávid Hammerl nem vágyott haza, néhány kollokviumon szerencséjére a tanársegédek átsegítették. Grazi napjai is egyhangúan indultak, a bácskai fiúk azonban nem hagyták magára. Megmutatták neki a Mura menti város nevezetességeit, a folyóparti sétányokat, a város közepén emelkedő hegyet, az ott lévő kávéházakat, vendéglőket, s tettek is néhány kirándulást a Schlossberg csúcsán. Grazban a nagyvárost ismerte meg Dávid Hammerl, ahol forgalmas körutak vannak, templomok, színház, szállodák, éttermek és kiskocsmák, vigalmi negyed, míg a város peremén ipari létesítmények sok-sok munkással. Tetszett is mindez a kisvárosi fiatalembernek, és amikor a karácsonyi ünnepekre hazautazott, jóízűen mesélt az új élményekről, szüleinek pedig a néhány sikeres kollokviumról. A szülők örömmel hallgatták fiuk sikerekről szóló beszámolóit, és a legnagyobb nyugalommal és kellő ellátással indították útra az ünnepi szünet után. Az egyetem nyári féléve sem ment zökkenőmentesen Dávid Hammerlnek. De a fiú már nem érezte magát idegennek a nagyvárosban. A tavasz beköszöntével szívesen őgyelgett a Mura partján, szívta a friss levegőt, beült valamely kiskocsma kerthelyiségébe egy-két pohár finom és könnyű stájer borra. Nyugodt volt, biztonságban érezte magát a nagyszülőktől és a szülőktől kapott szép összeggel a zsebében. Egyetemi óráit ugyan nem hanyagolta, csak éppen az érdeklődése csappant meg a farmakológia alapjai iránt. Mire a szorgalmi időszak letelt, már csak nehezen szánta magát a vizsgákra. Tudta, hogy azok a számára nehezek, sőt szinte ismeretlen tananyagúak lesznek. Megjelenni ugyan megjelent a megadott időpontban, de semmiféle elégséges eredményt nem tudott felmutatni. Dávid Hammerl mégsem búsult nagyon, inkább felkereste újonnan szerzett grazi barátait, akikkel jókat tudott társalogni, bolondozni, inni. Akkor már nem a schlossbergi elegáns vendéglőket keresték, hanem a városközponttól kissé távolabbi, szűk utcákban található, kissé lepusztult Brantweinereket, ahol kedvükre hangoskodhattak, mulathattak, élvezkedhettek. Azokra a sörfogyasztás volt a legjellemzőbb, bár Dávid megmaradt a Grazban megismert és megkedvelt jóféle dél-stájer száraz olaszrizling bor mellett, a kedvenc frissítő italától nem tágított, amelyből jó néhány pohárral is el tudott fogyasztani anélkül, hogy csak mámoros is lett volna. Új barátai ittak még vöröset is, bár többen csak sört fogyasztottak. Az egyik ilyen kiskocsmában Herr Hammerl és cimborái törzsvendégek lettek, s néha még dorbézolhattak is, jól tudván, hogy Dávid ki tudja fizetni a számlát, bármekkora legyen is. Az ugyancsak züllött tulajdonos néhanapján egy-két konzumnőt is beszervezett a társaságba, és zárás után ment minden, mint a karikacsapás. Senki sem vallott kudarcot.
Az iskolaév végén és a vizsgaidőszak elmúltával Dávid Hammerlnek hazavezetett az útja. Otthon rajongva várták beszámolóját grazi tanulmányainak első évéről. Dávid nem volt kétségbeesve, bár keserédesen tudatta szüleivel, hogy az ő német nyelvtudása olyannyira hiányos, hogy ez az év csak annak tökéletesítésére volt elegendő, bár gyakorlati tudását szaporította, ügyesen tudott a lombikokkal és az epruvettákkal bánni. Szülei csalódottan hallgatták, s apja kétségbe is akarta vonni a nyelvtudás hiányosságát, hiszen ő maga is ott végzett, de a felesége erről lebeszélte. Adjunk neki időt, majd megtanulja a nyelvet, és érteni fogja a tananyagot! – mondogatta féltő szeretettel. A nyarat azonban Dávidnak otthon kellett töltenie, és apja patikájában segédkezni a teakeverékek csomagolásában, raktározásában, néha még a gyógyszertárban is megjelenhetett fehér köpenyében. S mindez elégnek bizonyult ahhoz, hogy a maga és családja korábbi hírnevét megtartsa a városkában. Régi barátai közül néhányan már bevonultak katonának, de még maradtak, akikkel legénykedni lehetett. Csakhogy Dávid már nem volt a régi. Nem kereste a városka lányainak társaságát, nem lett szerelmes ezen a nyáron, s igazából vágyott vissza a nagyvárosi életbe. A szerelem is elkerülte, nem is futott érte. A gyönyört a pénzéért könnyen megtalálta a Madár utca híres házában, ahova az öreg dr. Glück kórházi szakorvos minden hónap első szombatján eljárt vizsgálatra, nehogy a lányok valamilyen betegséget szedjenek össze. Ebben nagyon elővigyázatos volt a madám, Maca nagysád, aki tulajdonos is volt, felhajtó is, vendéglátó is, a takarékpénztár, a Sparkasse sikkasztott és bukott igazgatójának találékony özvegye. A fiatal Hammerl úrfit széles mosollyal és kellő tisztelettel köszöntötte: patikárius úrnak szólítva, ám nevét ki nem ejtve. Fő a diszkréció és a vendég megbecsülése! – volt a jelszava a vendégháznak. Hammerl úrfitól, kettejük egyezményes virágnyelvén, mindig a finom kamillakrémet kérte az éppen kiválasztott hölgy részére annyi apró tégelyben, amennyi a látogatás ára volt. Valójában ez már egy jól kiagyalt fizetési mód volt a szolgáltatásokért. Dávid pedig dolga végeztével nyugodtan és elégedetten távozott. Várta a nyár végét, hogy visszatérjen kedves barátaihoz és a maga véleménye szerint számára megérdemelt polgári életmódhoz.
A grazi egyetemen ismét elsőéves bácskai patikushallgató előmenetele az előző évihez képest mit sem változott. Új tankönyveket nem kellett vásárolnia, megvoltak azok tavalyról. Ha néhanapján be is nézett az előadásokra, figyelmét nem tudta lekötni egyetlen téma sem. A városi élet annál inkább vonzotta, s éjszakánként ott folytatódott, ahol júniusban megszakadt. Kellemesen züllött úri férfiéletet élt, akit nők és férfiak egyaránt körülöleltek, aminél többet és szebbet – meggyőződése szerint – ember nem is várhat. Ennek az üdvösségnek azonban hamar vége szakadt. Amint szülei a szállásadóktól kiszivárogtatott üzenetekből viselkedéséről, kimaradásairól, társas életéről értesültek, azonnal hazaparancsolták az ifiúrt. Dávidnak ez csöppet sem tetszett, és otthon csúnya szóváltásba került szüleivel. Cudarul megbántotta őket. Anyja napokig sírt bánatában a fia szavaitól elszenvedett szégyenében. Apja még a patikába sem engedte be, s a városi sétáktól is eltiltotta. Leginkább ez váltotta ki Dávidban a dühös elhatározást, hogy elköltözik a szülői házból, amit egy éjszaka meg is tett. Régi barátjánál talált magának rejtekhelyet, s a hazulról elcsent pénzen visszatért Grazba.
Megszégyenített és megalázott nevelőszülei megbotránkozva élték napjaikat, míg fájt bennük a csalódás és a tehetetlenség. Magukénak tudott s nevelt gyermeküket elvesztették. Fiuk után nem kutattak, nem keresték. Várták, mikor jelenik meg ismét. Sokáig kellett várniuk, mert Dávidban is ugyanaz az elszánt férfiúi jellem uralkodott, ami apjában: Amit elkezdtem, megcsinálom!
Dávidot grazi barátai örömmel fogadták, hamar rájöttek azonban, hogy annak már nincs pénze a kellemetes dorbézolásokra, a mulatós éjszakákra, így el-elmaradoztak mellőle. Végül magára hagyták a nagyvárosban a pénz és megélhetés nélküli vidéki fiút. Dávidnak már lakása sem volt, mindenki kerülte. Nem tehetett mást, visszautazott a bácskai kisvárosba.
A szüleihez nem tért azonnal vissza, csak amikor mindene elfogyott, s már nem volt kitől kölcsönt kérnie, meghunyászkodva kopogott a Szentháromság patika ajtaján. Csakhogy ezzel elkésett. Szülei nagy megrökönyödésükben kitagadták, még a házból is elküldték, végérvényesen. Dávid Hammerl a városka peremén, már a vasúton túl talált egy öregasszonyt, aki a ház körüli munkákért befogadta. A belvárosi ismerősök néha látták, ahogy talicskát tolt az öregasszony mellett az ócskapiacra, vagy szenet a vasútállomás melletti telepről. Szülei haláláról ugyan értesült, de a temetési szertartást csak távolról figyelte, hogy még észre se vegyék a hozzátartozók. Magába roskadva állt egy cédrusfa takarásában. Amikor pedig ügyvédi felszólítást kapott egy bírósági megjelenésre, összerezzent, kifizetetlen régi adósságai jutottak eszébe. A bíróságon közölték vele, hogy Adolf Hammerl és Amelie Boskovitz a házukat a városnak adományozzák, hogy szociális intézményt alakítson ki benne. Az udvar végében álló cselédlakást, szoba-konyhát pedig Dávid Hammerlnek hagyják lakásul annak holtáig, de örökösödési lehetőség nélkül. Dávid akkor fakadt először sírva, s tört ki belőle gyalázatának hangos zokogása.
A város a Hammerl-házban hamarosan idős és ellátásra szoruló személyek otthonát rendezte be, amit csak Szegényháznak neveztek. Az alapítvány a második világháború utáni évekig működött. Miután pedig minden magánalapítványt megszüntetett az új, magát szociálisnak nevezett hatalom, a Hammerl-házzal sem törődtek, az öregeket kiköltöztették a csatorna partján épült otthonba, s a Szegényház gazdátlanná vált. Dávid Hammerl sem érte már meg ezt az időt. Végül egy minden hájjal megkent ügyvédi közösség magának szerezte meg a városközponthoz közeli épületet, a földszinten két irodával, az emeleten két lakással. Dávid Hammerl egykori menedéke pedig az idő múlásával összerogyott.