Tizenhat éves volt, és elég magas, a korához képest. Még nem lehetett tudni, kövérkés lesz-e, vagy csak izmos. Ritka kis bajszát leborotválta már párszor, de utána mindig kipattogott a bőr az ajka felett. Gimnáziumba járt, albérletben lakott, hogy ne kelljen utaznia mindennap. Bár napjai egyhangúan teltek, nem bánta, hogy nincsenek lakótársai, hogy nem kell reggelente vagy az esti sötétben a buszra várnia. Tanult, iskolába járt, hétvégente hazautazott. Késő ősz volt már, amikor észrevette, hogy szobája apró ablaka a történelem-tanárnője udvarára néz.
Eddig nem sokat foglalkozott a tanárnővel. Bejárt az órákra, ötöse volt, tanult, amikor kellett, a tanárnő, mint a tanárnők szokták, előadta az anyagot, néha filmeztek. Most sem gondolt volna rá, ha azon a késő őszi napon meg nem látta volna a kertben gereblyézni. A diófa leveleit gyűjtötte egy kupacba. Véletlenül épp akkor pillantott ki az ablakán, amikor a nő (először gondolt rá nőként a fiú) verejtéket törölt a homlokáról. Azután már nem tudott máshová nézni. A tanárnő gondosan összegyűjtötte a leveleket a fa alól, majd tüzet gyújtott, és elégette a kupacot. Sötétedett már, amikor végre a fészerbe vitte a gereblyét, és bement. Először azt hitte a fiú, hogy a nappaliban kapcsolt villanyt a házban, de végül rájött, hogy a hálószoba ablaka néz az udvarra. A háttérben egy nagyobb gardróbszekrény körvonalai, majd később a tanárnő, pongyolában. Két karját a szekrény ajtajára helyezte – úgy állt ott, mint valami angyal kiterjesztett szárnnyal vagy mint a felfeszített Jézus, hátulról. A fiú elszégyellte magát, elkapta tekintetét. Maga elé nézett, olvasni próbált. Amikor ismét felnézett, a redőny leeresztve, a tanárnő sehol.
Másnap történelemórán zavarban volt. Nagyon figyelt, de nem mert a tanárnőre nézni, úgy érezte, látná rajta, hogy megleste. Társainak nem tűnt fel, hogy óra után nem társul hozzájuk az óráról, de főleg a tanárnőről beszélni. Különben sem volt beszédes, most meg valahogy különösen nehezére esett volna bármi rosszat is mondani a tanárnőről vagy az óráról. Nem igazán értette ő sem, hogy mi változott meg benne.
Az után a nap után többször is nézte a hálószobaablakot, leste a tanárnőt. Egyszer látta, amint porszívózik, máskor sminkelt, élénk rúzst dörzsölt szét az arcán. Egy alkalommal, éjszaka, végignézte, míg felkapcsolja a villanyt, maga elé bámul egy ideig, majd öklével teljes erejéből üti a párnáját vagy tízszer, mielőtt kimenne a szobából. Egy kisebb gyerekkel tért vissza a hálószobába. Gyengéden ringatta, a gyerek fejét az álla alatt tartotta. Látta a fiú, hogy kidülleszti kissé a hasát, ott, ahol a pongyola öve ül épp, a teste közepén.
Sokszor egyedül volt a tanárnő, és elmerengve bámult maga elé vagy a tükörbe. Tekintetében, a fiú úgy vélte, megbújt némi szomorúság.
Egy idő után keresni kezdte a tanárnőt. Hazajött az iskolából, és várta az ablak mellett. Megfigyelte, mikor siet a gyerekért, mikor megy be a szobába. Megtanulta a napi rutinját. Az iskolában megfigyelte, hogy zavarba jön, ha nem az anyaggal kapcsolatos dologról kérdezik a tanulók, vagy ahogy játszani kezd a vörös kontyából kicsúszó tinccsel, amikor gondolkodik. Fel tudta mérni a hangulatát, felismerte, mikor ideges, ráhangolódott a mozdulataira. Igyekezett történelemórán, anélkül hogy feltűnő lenne. A korábban jelentéktelen tanárnő most néha zavarba is hozta, igyekezete ellenére olykor nem tudott felelni a kérdésére, ha véletlenül felszólította, nem mert felállni, miután a padja fölé hajolt, hogy átnézze a munkáját. Nem is nézett a szemébe, ha hozzászólt, bár hangjában felismerni vélte a szégyenlős és zavart mosolyt, amely, úgy érezte a fiú, jellemzi a nőt. Nem mert ránézni, máskor nem tudta máshová irányítani tekintetét. A folyosón megvárta, hogy pont mögötte menjen fel a lépcsőn, vagy hogy kinyithassa előtte az ajtót, ha tele volt a keze. Némán tátogott ilyenkor egy jónapotot, amit a tanárnő a megszokott zavarba ejtett mosolyával vett tudomásul.
Délután, esténként, éjszaka az ablak mellett ült a fiú, és várta, kereste őt. Ha tanult, olvasott, ült, és biztatta magát, hogy még csak az oldal végéig olvasson, aztán megint megnézheti az ablakot. Sokszor látta a nőt. Egyszer azt is látta, ahogy a férje hátulról mögé lopakodik fésülködés közben, aztán hirtelen derékon ragadja, és a tanárnő rémült arca egyszer csak mosolyba fakad, kivirágzik. Ekkor elnézett a fiú, be is húzta a függönyt.
Az est, amikor utoljára nézte, úgy kezdődött, mint minden addigi est. Zuhanyozás után lehetett, a tanárnő bement a szobába, pongyolában. A székre ült. Kifésülte hosszú, vörös haját. Lába szárát, combját valami kenőccsel kente hosszasan. Kiment, visszajött, a tükör elé ült, és nézte magát benne. Arckrémmel kente az arcát, a szeme körül, a szájánál, széthúzta ajkait, mintha vicsorítana.
A fiú kinyitotta az ablakát, és kimászott a tanárnő udvarába. Villany csak a hálószobában égett. Az ablakhoz lopakodott. Ha pipiskedett, épp belátott a szobába. Közelről jól látszódott a gardróbszekrény, az ágy, a földön néhány ruhanemű. A tükör alatt egy-két üveg parfüm, a vörös rúzs, krémek a nyitott neszesszerben. A tanárnő a tükörben, a tükör előtt.
Kinyílt az ajtó, bejött a férj. A fiú az ablak alá húzta a fejét, de aztán ismét lábujjhegyre állt, ismét benézett. A tanárnő nem látta, vagy úgy tett, nem látja a közeledő férfit. Bekente az arcát, letette a krémet. Rémület az arcán, a tükörben, amikor hátulról a férfi megragadta a vállát. Az ágyhoz cipelte, rádobta, és fölé hajolt. Egy kézzel a nő feje fölé szegezte karjait, a csuklónál, a másikkal feltolta a pongyolát, combjait szétfeszítette. Néhány percig tartott csupán, a végén már mintha a férfi nyakát ölelte volna át a nő – feje hátracsuklott, ahogy ívelte felsőtestét, a férfi derekát szorították lábai. A fiú nem tudott elnézni, bámulta a párt megkövülten. És amikor már nem mozdult senki, a tanárnő tekintete az ablak felé siklott, és találkozott a fiú tekintetével. Egyikük sem nézett el. A tanárnő mosolygott, és ragyogott az arca.
