A mese vége

Nos, a miszlikbe aprított fiú látványát elviselni… hát, mit mondjak?! Nem neheztelhetünk a testvérbátyákra, amiért ketten háromfelé futottak… Mennyi vér, mennyi ismeretlen rendeltetésű porcogó, hártya, csont és velő, egyetlen kicsi testben…

  – Ki tette ezt? – kérdezhették volna. – Ki tette ezt édes öcsénkkel, a legszelídebb herceggel, a legokosabb királyfival, szelídek és okosok közül a legszebbikkel?

  De nem kérdeztek. Egymást nézték mégis, mintha egyik a másiktól választ várna, ám csak kétségbeesett nyöszörgés felelt, tébolyult tekintet nézett vissza. Mint egymás tükörképei: úgy rángatták el lovaikat a kút közeléből, úgy kapaszkodtak fel vérszagtól toporzékoló hátasaikra, vad vágtára sarkantyúzva… Üvöltésüket messze hordta a szél:

  – Jaj, az öcsénk! Jaaaj, az öcsénk!

  Gondolhatjuk, milyen sírás-rívás volt otthon, az öreg király kastélyában! Apa és maradék fiai összeborultak, ronggyá áztatták könnyeikkel egymás arannyal-ezüsttel szőtt ruháját… Sírtak estig, nyöszörögtek hajnalig, s egyre csak hajtogatták: mindezek után feljöhet-e még a Nap?

  A Nap feljött, a gyász elmúlt, a két fiú kiházasodott, az öreg király pedig, az Örök Ifjúság Vizét hogy senki el nem hozta neki, hamarosan meghalt, a nép adózgatott a királyfiknak, adózgatott a sárkánynak, kinek-kinek a kívánsága szerint, garasokkal vagy szüzekkel. S hogy maguknak is adózzanak, máglyát raktak esténkét, csapra vertek egy-egy hordócskát, s danolásztak, duruzsoltak a tűz körül. Új meséket szőttek, új hőssel, kinek a csontjai nem fehérlenek majd temetetlenül a puszta közepén, egy kútnál, melyet azóta megközelíteni sem mertek. Lassan-lassan el is feledték, hisz új kutat ástak, nyíllövésnyire a palotától: víz volt abban is, a lovak is itták, a csorda is élvezettel tapickolt az új vályú körül, a lányok combja ott is kivillant, amikor korsóikat megmerítették…

  Folyt hát, folydogált tovább az élet. Esténként, a lankadó tűz parazsánál mégis megesett gyakran, hogy dal és kacagás elnémult, s a hirtelen csendben hallani vélték a puszta elfeledett kútjánál motozó szelet: mintha a föld sóhajtana s üzenne az éjszaka mélyéről… Kikerekedett szemmel tekingettek arrafelé, a sötétbe, majd egymásra… Ám végül mindig akadt valaki, aki tétova torokköszörülés után felmordult:

  – Na, emberek, induljunk hazafelé! Későre jár…

  Nem a szél motozott, nem a föld sóhajtott… Boszorkány járta bűvös táncát a gazverte kútnál. Idézett Holdat, kuvikot, rég elporladt táltosok porát szórta az égre és a fűre, mezítelenül merítkezett a poshadt vályúba, onnan is kiszökkent, lepedővel harmatot gyűjtött, azzal meg is törölközött, s rongyait amikor felöltötte, nyögdécselve lekuporodott, és nyálat csorgatott maga elé, a csontkupacra. S tette ezt holdtöltéig, hat éjszakán keresztül. A hetediken fel nem öltözött, meg sem is törölközött: harmatos lepedőjével letakarta a csontokat, majd perdült egyet, forgott hármat, s nem volt ott már más, csak a csend és a hatalmas telihold. Fényében mozogni látszott a lepedő… S ha látszott, hát mozgott is: nagy ásítozásokkal bújt elő alóla a kis királyfi.

  Szebb és erősebb volt, mint valaha, bár igencsak bambán nézett szét maga körül. Mi történt…? Egy perce még lovon ült, s egy öregasszonytól tudakolta, ugyan merre találná az Örök Ifjúság Vizének kútját, erre vagy arra induljon-e, és egyáltalán: kicsoda maga, néném? A banya szavaira is emlékszik: „Szövök, amit szövök, végzek, amit végzek, édes nénéd leszek: ma királyfit eszek!” – s görbe kardot kapott elő szoknyája alól…

  – A rusnya némbere! – dobbantott dühösen hősünk. – Emlékszem már! Hát nem miszlikbe aprított?!

  Miszlikbe bizony: ezt mind tudjuk. Fivérei találták meg reggel.

  Hogy volt, hogy nem volt azután, s miért állt a kútnál újra ép tagokkal, fikarcnyi karcolás nélkül… „Eh, boszorkányság!” – s mielőtt megfájdult volna a feje, düh ide, méreg oda, banya amoda: hogy eljött a hajnal, gyalogosan elindult a fiú hazafelé.

  Kövessük-e mi is? Akarjuk-e látni az örömöt, riadalmat, akarjuk-e hallani a sikolyokat, részesei akarunk-e lenni a döbbent pillanatnak, amikor betoppan a palotába, s földbe gyökerezik a palotanép lába?

  Nem, nem akarjuk. Riadalmunk volt már elég, metsző sikolyokra nem vágyunk, a testvéri összeölelkezéstől pedig – idegenhez illő módon – tapintatosan távol maradunk. Kifordulunk a fényes termekből, biccentünk a kapuőröknek, s míg átmegyünk a piactéren, hallgatjuk a nép fecsegését.

  Szállást keresnünk hiábavalónak tűnik: olyan lett a város, mint a felbolydult méhkas. Ki törődne itt most étellel, itallal, megfáradt idegennel?! Csendes szobát, ágyat ki kínálna? Találunk mégis egy koszos fogadót, ahol elidőzhetünk, míg szert nem teszünk egy valamirevaló lóra, hogy odébbállhassunk. Marad hát időnk elegendő, lezárni e történetet. Hiszen nem a fásult krónikás akaratán múlik, hogy megtorpan-e a történet folyása, sőt…

  „Kizökkent az Idő, ó, kárhozat…!” Még hamleti sóhajunk sem képes jellemezni a következő három nap eseményeit, melyek feltartóztathatatlanul rohantak a végkifejlet felé. Hallomásból tudjuk csupán, s amit tudunk, hideg fejjel és hideg szívvel leírjuk.

  Véget nem érő örömlakomák sorozata látszott indulni az első napon. Nyárson pirultak az ökrök, folyt a bor, zengett a dínomdánom: a legkisebb apród is könyékig turkált a pávanyelvpástétomban, a legrühesebb ebnek is jutott velős csont. Ettek a testvérek, s etették kissé sápatag öccsüket, búsultak apjukon, majd összeölelkeztek, s vigadoztak estig.

  Felkelt a Hold, de még szét sem nézett a fáklyalángos udvaron, amikor dörömbölni kezdett valaki a palota kapuján. Egy riadt parasztot vezetett a kapuőr a királyfiak elé, s hogy a paraszt egyre csak sapkáját gyürkélte, és asztalhoz ültetni sem hagyta magát, csak megkérdezték, mi járatban van.

  – Instálom, üzenetet hoztam.

  – No! – csaptak az asztalra az ifjak. – Mondjad hát: ki s mit üzent?!

  – Egy életem, egy halálom, régvolt királyom fiai… az úgy volt, hogy ültünk a tűz körül…

  – Mint szoktatok… – segítette tovább türelmetlenül az elakadt mondandót a legidősebb úr.

  – …Mint szoktunk minden este…

  – És…?

  – És… már megbocsássanak az Urak, de… no… Nagyon csend volt!

  – Csend? Hogyhogy? Milyen csend?

  – Hááát… én azt meg nem tudnám mondani, félek is, meg… meg csak üzenetet hoztam öregjeinktől, hogy tessenek már kijönni hozzánk, meghallgatni azt a csendet… hogy baj ne legyen…

  Jó mókának ígérkezett. Röhögött az udvar apraja-nagyja, s hogy a mókát fokozzák, gyalog indult mindenki a határba, a pórnép esti máglyájához. Ott ültek a parasztok, szótlanul, moccanatlanul. Közéjük ült a fényes, jókedvű sereg, s fészkelődve, bort kortyolgatva elcsendesedtek mind: készültek a felcsattanó röhögésre, amellyel majd egymás szellemes megjegyzéseit helyeselik. Egyre hosszabbra nyúltak azonban a hallgatás percei. Kortyolatlanul csorrant ki a bor a kezekben remegő kupákból, s csak nézték egymást, mit sem értve.

  – Hallják az urak? – kérdezte végül síri hangon a legöregebb paraszt.

  – Mit? – sápadtak el a királyfiak.

  – A csendet… – intett a sötét puszta felé az öregember.

  Pattogott a tűz, rőt lángok fénye ugrált arcról arcra. Mind a pusztát figyelte. Az éjszakát. Mert mintha puszta sem lett volna már a fekete fal mögött, a tűz fénykörén kívül… Nem motozott a szél, a fűben nem neszezett bagolytól riadó egér, nem zörrent az éjszaka mélyén, magját hullatva, száraz kóró sem.

  – Baj lesz ebből…

  Baj is lett. Egyszerre savanyúnak tűnt a bor, odalett a mókás kedv, s mellekre nehezedett a nagy-nagy csend. Mit volt tenni, mit nem: lógó fejjel, szótlanul tértek aludni mind. S csend volt már fényes nappal is. Az elnéptelenedett palotaudvaron hallgattak a kakasok: néhány tyúk kaparászott csupán. Tétova legyek zümmögtek az üres piactéren dinnyehéjról dinnyehéjra: egy lélek sem járt az utcákon. Kitekinteni is féltek, megnézni is, nem a városfalakat mossa-e már alá a csend, s nem omolnak-e már a szélső házak, s tűnnek el, ahogy végül majd egész világuk omlik s tűnik el, a konok csend feneketlen sodrában? Gyújtani gyújtottak ugyan tüzet este is, hátha… ám minden reményük szertefoszlott, amikor egy reszkető leány váratlanul talpra ugrott, és sikoltozva, haját tépve, eszét vesztve vetette magát az éjszakába, hogy ne térjen vissza, soha többé…

  Komoran lovagolt másnap a két királyfi, messzi már a palotától, a gazverte, néma úton. Ismerték a járást a régi kúthoz: ott szálltak le, csendben, a nyeregből. Fegyverük is alig csörrent. Gúzsba kötött öccsüket a vályúhoz vonszolták, földre lökték, s – mint egymás tükörképei – vértelen markukba szorítva egy-egy éles szablyát, egyszerre sújtottak le, újra és újra….

  Nos, a miszlikbe aprított fiú látványát elviselni… hát, mit mondjak?! Nem neheztelhetünk a testvérbátyákra, amiért ketten háromfelé futottak… Mennyi vér, mennyi ismeretlen rendeltetésű porcogó, hártya, csont és velő, egyetlen kicsi testben… És ránk sem neheztelhet senki, ha most becsukjuk e lapokat, felmálházzuk gebénket, és elmélázva ügetünk tova a hűlő alkonyatban, előttünk az Esthajnalcsillaggal, köszönésfélét biccentve a tűz körül sugdolózó parasztoknak, kik ránk sem hederítve, jóízűt borzongva, kikerekedett szemekkel tekingetnek arra, hol mintha szél motozna, s sóhajtana a föld…