A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?

  Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a megkopott küszöbön. Megkapaszkodtál előbb az ajtófélfában, aztán a manzárd lépcsőfeljárójának vaskorlátjában.

  S most? Olyan messze még az asztal az öblös teraszszékekkel.

  Nyújtom a kezem, erélyesen intesz: Nem!

  Közelebb húzom az egyik széket.

  Kinyúlsz, erőlködve, szinte karmolva megkapaszkodsz benne. Megvan! Utánahúzod lassan a lábadat. Végre kiegyenesedhetsz. Halványan, diadalmasan mosolyogsz. „Látod?” Körbefuttatod a karfán a kezedet, egy kis evickélés, s már benne is ülsz.

  A szék elé húzom az asztalt.

  Kormos, a pár hetes cica rögtön rátelepszik. Várom, hogy ráripakodj: „Sicc, te!”, hisz ki nem állhatod a macskákat, kutyákat. Azoknak nálatok gyermekkorodban is mindig az udvar végében volt a helyük. De most tenyered rásimul a kis állat selymes hátára. Kormos rögtön dörgölőzni kezd.

  Kihozom a feketekávét, mellé külön bögrében a langyos tejet. Akkurátusan felöntöd a csészédet. Kortyintasz belőle, majd ismét hozzátöltesz. Megszeretted a tejet.

  Kormos érdeklődve szaglászik, pedig nem issza a tejet.

  – Te, ez mindjárt beleiszik!

  – Már reggelizett. Vesét.

  A macskát az asztal sarkába penderítem. Elnyúlik, mosakodni kezd. Élvezettel rágogatja, „manikűrözi” a körmeit.

  – Mindjárt hozom a reggelit.

  Tálcára halmozom a külön kistányérokra porciózott, kockákra vágott sajtot, kétféle szalámit, kenyeret, paprikát, paradicsomot. A macskát az ölembe veszem, de le is ugrik, eltűnik a kert bokrai között.

  Emlékszel?

  Aznap éjjel vihar támadt. Csattogott, villámlott, vészesen zörömböltek a redőnyök, valahol döngött, fülsértően ki-be csapódott egy nyitva felejtett vagy szél kitépte kapu. Te nem hallottál ebből semmit, békésen aludtál. Akkoriban már egyre gyengébben hallottál. A tévé hangja is, harsány képei is zavartak. Csak a híreket hallgattad meg, de azt olyan hangerővel, hogy behajtottam az ablaktáblákat. Mit gondolnak rólunk a szomszédok? Kérésedre mégis egyre közelebb kellett húznom székedet a képernyőhöz.

  – Nem tudnád egy kicsi jobban felerősíteni a hangot? – kérdezted meg többször is, pedig jobban már nem lehetett. Engem pedig megkérdezett a tévéjavító, akit egyre gyakrabban ki kellett már hívni a túlságosan felerősített hang okozta tévémeghibásodások miatt:

  – Maga hol szokott olyankor lenni, amikor így ordít a készülék?

  – Hol lennék? Itt. Nekem kell beigazítanom, ki- és bekapcsolnom. Meg hát én is hallgatom.

  – No, akkor maga is előbb-utóbb megsüketül…

  Egyik este hatalmas vihar támadt, sok helyütt borsónyi, néhol, állítólag, teniszlabda nagyságú jégveréssel.

  Emlékszel?

  Amikor másnap kitámogattalak a teraszra, volt mit látnunk: a hatalmas meggyfánk kettéhasadt, de úgy, hogy egy hatalmas ága átnyúlt a szomszéd portát tőlünk elválasztó magas téglakerítésre, rengeteg gyümölccsel teli ága szinte beborította az udvarukat.

  Elhűlve bámultuk.

  Aztán telefonáltam Damjannak, a szomszédnak, beszéljük meg, mit lehetne tenni. Először is: a meggyet szedjék le minél gyorsabban a gyerekeknek. Nagyon szép, nagy szemű, kemény húsú gyümölcs, kár lenne veszni hagyni.

  Damjan készségesen átjött. Szörnyülködött, de megértő volt. Megígérte, munka után átjön, és a villanyfűrészével lenyesi az egész letört jobb oldali főágat. Anélkül ők sem tudnak mozogni az udvarukon.

  – Persze a levágott ágakat is tartsa meg, jók lesznek a kinti sütögetőjükhöz tüzelőnek – biztattam.

  Elfogadta, segített nálunk is eltakarítani a nagyját. Csoda, milyen remek kis masina az a villanyfűrész. Persze a pálinkát is megértően a kabátzsebébe dugta, mialatt én mutatóujjamat a számhoz emeltem.

  Emlékszel?

  A hatalmas fa ép része állva maradt! Kettévált törzzsel, könyvborítóként szétmeredő vastag, „kettényílt” hánccsal is sudáron meredt az égnek, és zöldellt tovább a világnak. A meggyét is – már amit az alacsonyabb ágakról elértünk belőlük – még sokáig eszegettük. Jó volt a termés abban az évben. A többit a madarak lakmározták be. Talán soha annyi madár nem lepte be, szállta meg a fáinkat, mint abban az esztendőben. Csiviteltek, hancúroztak, röpdöstek. A macskáink vadul futkároztak az udvaron, felmeredt nyakkal lesték őket, de túl magasan csapkodott a szárnyuk.

  Aztán lassan, fokozatosan csend lett, kívül és belül.

  Elállt a szél, az eső, elszállt a meleg, elhallgatott a tévé.

  Csak a falra akasztott infúzió csepegett lassan beléd, és a megtelt katéterből eresztettem ki időről időre a vödörbe a bent lévőt. Egyre kevesebbet. Egyre kevesebb ment be beléd és jött ki belőled.

  Emlékszel?

  A dívány szélére még ki tudtál ülni. A hátadat nagypárnákkal, összegöngyölt paplanokkal támasztottuk ki, s te az eléd tolt asztalka tálcájáról eszegettél. Már nem kívántad sem a sajtot, sem a szalámis, sonkás, vajas „katonákat”. Nehezedre esett a nyelés, a rágás. Kaptam magtalan, nagy szemű, vékony héjú, állítólag olasz szőlőt, azt szeretted. Leszemeztem a fürtöket, úgy tettem eléd, azokból válogattál. „Ez jó” – mondtad. Aztán észrevettem, hogy már melléjük nyúlsz, nem találod őket. Egyenként az ujjaidhoz tologattam a legszebbjét.

  Később már az sem ment. Orvosi tanácsra a patikában fecskendőket vásároltam. Egyet a sűrű erőlevesnek, egyet a tejnek, a víznek. Kálmán egyre biztatott, hogy több vizet itassunk veled, mert még kiszáradsz. Bal kezemmel keményen, görcsösen az ágykeretbe kapaszkodva, jobb karommal átöleltelek, hátradöntöttem a fejed, s Kálmán nagy türelemmel, szakértelemmel csepegtetett, spriccelt fáradhatatlanul. Egyenesen, pontosan a szájüreged közepébe, hogy ne a pizsamádra cseppenjen már az a pár csepp. Nem ő fáradt bele, hanem te.

  – Aludni szeretnék. Aludni! Hagyjatok végre aludni. Olyan jó… Nem hiszitek el, milyen jó… aludni, aludni…

  Tavasszal ismét kizöldellt, kivirágzott a meggyfánk. Szétnyílt törzzsel, szárnyként kiterjesztett hánccsal. Élt és virágzott.

  Te ezt már nem láttad. Nem mehettél már ki a teraszra. Üres maradt a széked, Kormos is hiába kellette magát az asztalon. Elmaradt a kávézó társa.

  Hanem a fával valami történt.

  A belsejében, a hatalmas, rozsdaszínű üregben valami „születőben” volt.

  Gyanakodva, hitetlenkedve figyeltem.

  Valami növekvőben volt ott az üregben!

  Szokásommá vált, hogy nagy magányomban továbbra is veled beszéljem meg a dolgokat.

  – Mit gondolsz: lehetséges, hogy ott belül… ott legbelül… egy új fa sarjad, növekszik benne?

  És valóban: a szétnyílt törzsben egyre kivehetőbbé vált egy új fakezdemény. Egyelőre szürke volt, hajlékony és vékony héjú. De fa volt. Élő fa.

  Furcsa érzésem támadt. Mindig rajongtál a növényekért. Elsősorban a fákért. Növényvédő szereket kerestél és találtál számukra, ha betegség kínozta őket. Ápoltad, kenegetted, bekötözted, permetezted, gyógyítottad őket. Imádtad a fáidat! Megborzongtam. Lehetséges, hogy amikor „az” történt a meggyfánkkal: amikor majdnem meghalt… Te költöztél beléje, s most belülről istápolod, erőt lehelsz belé? Lehetséges volna, hogy ott a fánk mélyében most… Te születsz ujjá?

  Azóta minden évben remegve várom a tavaszt. Mihelyt eltakarodik a hó, kibotorkálok a kertbe, és dobogó szívvel figyelem a fát. Mennyit nőtt a régi fatörzsben az új kis fa?

  Mert nő. Határozottan és cáfolhatatlanul.

  Már félméteres.

  Már egyméteres.

  Másfél méteres, te jó ég!

  Már nem is lehet szemmel kísérni, hisz belülről nő, az élő fa belsejében, amely továbbra is él, virul, minden tavasszal kizöldül, kivirágzik, és termést is hoz!

  Néha zsámolyt cipelek a fa odva elé, ráülök, benyúlok a „méhébe”, és megsimogatom az új kis fát, amely már együtt nő a régivel. Az anyafával. A magasban már nem is tudom felismerni, az új, frissen zöldellő lombok közül melyik kié. Melyiküké? Együtt nőnek, szép szimbiózisban.        

  – Szervusz – mondom neki. – Hogy vagy? Ugye, te vagy az? Benne születtél újjá, és ismét élsz. Ugye, ismét élsz?

  Mostanában, ha meglocsolom a virágoskertet, a gyümölcsfák tövét is jól, bőségesen meglocsolom, amit azelőtt sosem tettem.

  Azt akarom, hogy élj. Hogy tovább élj! Nekem.

 

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Romoda Zsóka

Pillanatragasztó

Samu nem több és nem kevesebb, mint mások. Samu ugyanúgy szereti az esőt, mint a napsütést. Szép gyerekkora volt, majd felcseperedett olyanná, amilyenné – mint mások. Ezért...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Patak Márta

Asszony, talpig rózsaszínben

– Egy férfi miatt bolondult meg, azóta csinálja – bökött állával a falu túlsó utcája felé a pincérlány, amerről az a férfi annak idején...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Jódal Rózsa

Elveszve

Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.   Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.  ...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Mirnics Zsuzsa

Árvacsalán

1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Gesztenye

A gesztenyefák végigfutottak a Fő utca mindkét oldalán két-két sorban. Júniusban fehéren és rózsaszínen világító gyertyákként...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Ficsku Pál

Mese Gyermekvárosról

Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de...

Ficsku Pál

Mese Gyermekvárosról

Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de...