– Nézd, Klári – mondta Bence, és bevett egy egész Donald rágót a szájába. Majd fújt egy óriási rágógumi gömböt.
– Hű – csodálkoztam. Anya nekem nem engedte, hogy egy egész Donald rágót bevegyek a számba, félt, hogy lenyelem. Azt mondta, ha majd iskolás leszek, akkor szabad egész rágót enni. Anya világéletében katasztrófáktól rettegett, amelyek aztán sosem következtek be.
Bence anya unokatestvére volt, aki akkor nálunk lakott, mert hajózási tanfolyamra járt. Nagyon vagány és vicces, anyánál öt évvel fiatalabb. A családi eseményeken többször hallottam azt a történetet, amikor Bence kisfiúként elveszett a kukoricásban, az egész falu őt kereste már, majd mosolyogva előkerült, kezében a cipőjével, és azt ismételgette: Apa küldte. Ugyanis a cipőre azt mondták a fiúcskának, hogy az apja küldte, aki elutazott, pedig az apa koncepciós per áldozataként épp Rákosi börtönében sínylődött, igazságtalanul.
– Mire tanítod, Bence, azt a gyereket? – szólt ki anyám a konyhából.
– Á, semmire – kacsintott Bence. Majd kézen állt, amin én nagyokat nevettem.
– Gyurikám, találkozunk, ha találkozunk – hallottam aznap este Bence búcsúszavait, amit apámhoz intézett.
– Apa, miért mondja azt Bence mindig, amikor elmegy, hogy találkozunk, ha találkozunk? – kérdeztem én.
– Bence bölcs ember – mondta apa. – Mivel hajós, és nem tudja, mikor jön legközelebb, nem szeret felelőtlenül ígérgetni. Ebben a mondásban benne van, hogy szívesen találkozik velünk, de nem tudja, mikor lesz az.
Bence elvégezte aztán a hajóstanfolyamot. Egy nap anya izgatottan lépett a szobába, és mondta apának:
– Nézd, írt Bence. Menjünk le a falumban, elvisz minket hajózni. Ez Klárinak biztos tetszene – írja.
– Szuper, feladok egy táviratot, hogy mikor érkezünk.
Ugyanis ez még jóval a mobiltelefon előtti korban történt, ha sürgős közlendőnk támadt, akkor táviratot kellett feladni.
Bence ott várt bennünket a buszállomáson. Lelkesen integetett.
– Gyere, Klári – fordult hozzám –, pattanj fel ide mögém a motorra. Ugye, nem félsz?
Bencével nem féltem semmitől. Erős és bátor – gondoltam, már mögötte a nyeregben. Anya és apa a Zaporozsec autóval jöttek.
Rögtön a hajóhoz vitt minket. Végigjárhattunk vele egy teljes túrát. Nagyon izgalmasnak találtam a kövek rakodását és a zsilipelést is.
Sok év telt el aztán. Bencének meghalt az édesanyja. Anya sokat segített a papának, aki egyedül maradt az ügyes-bajos dolgai intézésében. A papát a mi papánknak is éreztük, mert korán meghalt anyai nagymamám ikertestvérének volt a férje, és Bence az ő fiuk. Egy nap a papa ott állt a lakásunk ajtajában, kezében egy halom kárpótlási jegyet szorongatott. Nagyon feldúlt volt.
– Képzeljétek – vágta le a csomagot a papa az asztalra. – Ezzel akarják kiszúrni a szemem a hadifogságért és Rákosi börtönéért. Elmehetnek a fenébe.
Pedig a papa nem volt indulatos ember, inkább fegyelmezett, és mindig egy huncut mosoly bujkált az arcán.
– Katikám – fordult a papa anyához –, csinálj ezekkel, amit akarsz. Én ne is lássam.
– Jól van, papa, nyugodj meg – mondta anya. – Gyere, főztem neked egy kávét, ülj le.
A csomag ott maradt a konyhaasztalon. Miután a papa elment, apa és anya tanakodtak.
– Mit csináljunk ezzel? – kérdezte apa anyát.
– Hallom, felvásárolják nepperek. Akiknek üzlet a szegény kisemberek kárpótlási jegye. Azoknak semmiképp se adjuk. Viszont azt hallottam, lehet Globex-részvénybe fektetni. Az jó kis kiegészítés lesz a papának a nyugdíjhoz.
Másnap el is mentek, apa és anya, a Globexbe. Elégedetten jöttek haza. Ez a vadkapitalizmus időszaka volt, nem mértük fel, hogy ez kockázatos befektetés. A Globex becsődölt, a kárpótlási jegyek bent maradtak, aztán nem sokkal később a papa is meghalt. A fia, Bence találta meg, összeesett a konyhában.
Egy évvel később bírósági idézést hozott a posta. Anya, még mielőtt kinyitotta, a szívéhez kapott, mint minden ilyen helyzetben
– Jaj, a szívem – mondta apának. – Nyisd ki te.
Apa kinyitotta, elolvasta, és azt mondta:
– Bence beperelt bennünket. A kárpótlási jegyek értékét szeretné visszakapni.
– Jaj, most mit csináljunk? – sopánkodott anya. – Visszaadnám, de a jegyek már sehol.
– Elmegyünk a bíróságra – mondta apa. – És elmondod az igazat. Én hiszek az igazság erejében.
– Megyek én is – mondtam, már jogász szakos egyetemistaként. – Segítek.
– Jaj, de hogy fogom én azt ott elmondani? – kérdezte anya.
– Szépen leülünk, és megírjuk, amit mondasz. Csak fel kell olvasnod. Mi Klárival ott leszünk veled. Menni fog. Mondom is az első mondatot: Bencével, a felperessel együtt nevelkedtünk gyerekkoromban, szoros érzelmi kapcsolatban álltunk, miután a családunkat kitelepítették a Felvidékről – mondta apa, aki remekül tudott fogalmazni. Lediktálta anyának az egész történetet.
Beléptünk a tárgyalóterembe. Ott volt Bence, kicsit deresebb hajjal. Nagyon rossz érzéssel töltött el, hogy az ellenfelünk lett. Pedig jobb lett volna újra hajózni vele.
A teremben vérfagyasztó hangulat uralkodott. Globexes csalóknak látszottunk a bírónő szemében.
– Ön, Tóth Katalin részvényt vásárolt a kárpótlási jegyekből a Globexben? – nézett szigorúan a bírónő anyára. Apa próbált integetni anyának, olvassa fel, amit otthon leírtak. Szerencsére anya vette a lapot.
– Tisztelt bírónő – kezdett bele anya. – Engedje meg, mielőtt erre a kérdésre válaszolok, hadd mondjam el a mi családunk történetét.
Ott állt anya, barna kosztümben, frissen fodrászolva, igazán tanárnősen.
– Rendben – mondta a bírónő. Öt percet kap.
Anya elővette a papírt, és belekezdett:
– Bencével, a felperessel együtt nevelkedtünk gyerekkoromban, szoros érzelmi kapcsolatban álltunk, miután a családunkat kitelepítették a Felvidékről – és mondta, mondta, és én nagyon büszke voltam anyára, aki mindig pánikol, de ilyen sorsdöntő pillanatban megállja a helyét. Közben Bencének az arca sem rezdült, és nem nézett ránk. Mire anya befejezte a beszédet, a bírónő is megenyhült.
– Most már értem a helyzetet – mondta. – Annyit azért hozzátennék, nem volt jó ötlet azokat a kárpótlási jegyeket elfogadni. Ezt jegyezze meg, Tóth Katalin.
A bíróság ezután felmentette anyát a vád alól, hogy nyerészkedni akart volna a papa kárpótlási jegyeiből. Megkönnyebbülten távoztunk Bence után a bírósági épületből, aki nem jött oda hozzánk.
– Mit szólnátok – kérdezte apa –, ha beülnénk egy étterembe, és megebédelnénk?
– Jó – mondta anya. Kivételesen nem akart spórolni sem.
Bencét nem láttuk soha többet. Vannak napok, amikor nagyon hiányzik. És szeretném elmondani neki, hogy ma is szívesen felülnék mögé a motorra, és belekapaszkodnék úgy, mint kislánykoromban.