A minap – hát jó minap – meghívtak Mária Terézia Versailles-jába. Se hintó, se más nem jött értem, retúrjegyet vettem Abádszalóktól Schönbrunnig.
A vasútállomáson, persze, Manyika néni – nem pontos, mert Sára volt – a jegyszolgálatos, a közlekedésügyi kommandánt úgy vélte, szignifikáns összetűzésbe kerülne velem, neki mégis végeznie kell a munkáját, de jó képet tudtam vágni az afférhoz.
Schönbrunnban a kastély egy részhalmazában, a konyhában kellett magam „ha lehet, többé-kevésbé” – ezt maga a nagyasszony, Mária Terézia mondta – feltalálnom. „Semmi probléma, zájne májesztét!” – mondtam. „Megoldjuk, megoldjuk.” Mária Terézia, a sokoldalú asszony, ezt, hogy megoldjuk, megoldjuk, nem vette túl jó néven. Talán nem volt az a matyó mintába kötött fidres-fodros megfogalmazás, amit megszokott, esetleg elvárt. Kontrázott is rendesen: „Azért hívattuk magát, hogy ne a többes szám, hanem az egyes szám oldja meg.” No, egy pofon a kékvérűektől. „Akkor főzzed meg magadnak, te bálna!” – mondtam volna Mária Teréziának, a bálnának, de felettébb kedvemre volt a környezet, így visszafojtottam a csípős megjegyzést. Kedvemre voltak a finom, tompa szőnyegek, az arannyal borított bézs felé húzó fehér oszlopok, a gyermekded freskók, a kellemes párfümillat, a bécsi hölgyek dekoltázsa és az a susogás, puha termodinamikai valcer, mellyel azokat a dekoltázsokat hűtötték: legyezővel.
„Entschuldigung, zájne májesztét – hajoltam meg bűnbánóan. – Akkor… hol lenne a munka?” Azzal tenyereimet dörzsöltem össze, mely száraz súrlódás a horkoláshoz hasonlító hangot hallatott. A nagyteremben – már ha ez az: volumenjében tényleg nagy – ez a dörzsölés még hangosabb is volt. Sőt, meg is lepődtem, nagyközönség előtt általában izzadok, mint egy ló, ekkor tenyereim a nedvességtől inkább siklanak, mintsem dörzsölődnek. Szó mi szó, kezem simítottam pajzánul össze, és körbe-körbe tekingettem, hátha valahol felismerem a konyhát. Hát talán még egy kis turhát felszívhattam volna, akkor lett volna igazán keretbe zárva az a groteszk festmény, amit akkor pingáltam, Mária Terézia, a kolosszális asszonyság előtt.
Mária Terézia, a női atléta, csak finoman intett krétaporos jobbjával, mire egy rizsporos parókás őr úgy állt meg előttem hosszában, ahogyan egy fekvőrendőr fekszik horizontálisan. Egymás előtt álltunk. Ő az egzisztencia mélyülő semmijébe nézett, orrát kissé felfelé tartotta, én meg értetlenül előtte, bámultam a gyönyörű arcát. „Most akkor ebből főzzek?” – merült fel bennem a jogos kérdés. Talán egy kellemes cérnametélt kijönne belőled, fiam, de azt is csak kellemetlen vesződésekkel. Gondoltam. Így álltunk, egymással szemben, én és az én új barátom. A teremben úgy ült a csend, mint ahogyan ül egy városon a mélaság vasárnaponként. Csakhogy itt még feszült valami, jobbára a hangulat. A pandúr egy szót sem szólt. Szigorúan, mintha a hátához fegyvert fognának, egyenesen a levegőbe meredt. Hogy fogtak-e? Az nem is kérdéses. Mária Terézia, a gengszter, ez a durva szövésű Griselda Blanco, a Godmother mindenki mögött ott állt, egy lépéssel hátrább. Ami ugye eggyel veszélyesebb – hát negatív eggyel veszélyesebb, [–1,0], szigorúan koordinátalagosan –, mint valaki előtt járni egy lépéssel.
Kellemes volt a ruházata: vérvörös, kabátujjánál csipke, vállánál, mint a falvak tetején vagy mint a bérceken a hó, állt a korpa. Aztán egy pillanatban, amikor már hosszabbra nyúlt ez a várakozás, a pandúr ujjával, de alig észrevehetően, fehér köröket írt le: „Fordulj már meg, az istenedet! „Ja! Hogy…” – kaptam észbe. Mert nem világosított fel senki a protokollról. Azért.
A konyháig vezetett, volt a gardedámom. Hosszú folyosók, tárva tárt szobák s a látvány látványa az ablakokból. Gyönyörű egy hely. S őnagysága hova jár ügyintézni? – gondoltam itt az árnyékszékre, merthogy talán egy kicsit pisilnem is kellett, de a pandúrom, ez a jól fésült – a parókája volt jól fésült – labanc nem értett. Egy ponton, akkor már nem tudom, mióta sétáltunk így, én meg a pandúr, kéz a kézben – persze ez csak poétikus nagyzolás, nem volt ennyire romantikus a kis sétánk –, megállt egy kisebb ajtó előtt, s kitárta a karját, hogy ímhol a konyha. „Anyám orra!” – bukott ki belőlem a frázis hangosan: a Küche hihetetlen volt. Vörösmárvány padló, mint egy kis vérrel festett folyó fehér flekkekkel, akár egy Pollock-mű. Perzsa szőnyegek a falon [Mária Terézia, a proli], égbe törő oszlopok, egy rökámié barokkosan hányingert keltő mintás párnákkal. Egy íróasztal, amelyen egy picit púposodott a lakk. A tér főhajójának közepében, a szembeni falnál kőkályhában pattogott a tűz, s a kályha domborművéből kis kőangyalok melegedtek.
„Kacsapörkölt lesz” – döntöttem el. Mert hát ezt kérte, adta parancsba még a meghívóban Mária Terézia, a gurman. „Van-e hozzá szárnyas jószág, kacsa?” A receptes könyvemben a retúrjeggyel megjelöltem, hol van a kacsapörkölt oldal. Álla az ige ott: Kacsaaprólék… … …2 egész, Zsír… … …15 dkg, Vereshagyma… … …2 fej, Só, paprika… … …1-2 késhegynyi. Illetve: Idő 1½. Picivel a hozzávalók alatt, mint egy gasztronómiai haiku, a leírás: Teljesen úgy (sic!) készül, mint a csirkepörkölt. Idézet vége. „Mármint hogy csirkével?” A kacsapörköltet csirkével? Ornitológiailag itt már a szerző félrevezetett azzal, hogy hibás ismereteket adott át egymástól anatómiailag jól megkülönböztethető madarakról. Ej-ej! Akkor tartalomjegyzék, keres: Csirkepörkölt. Megnyálaztam az ujjam, lapozni kezdtem visszafelé. Meglett. Aztán ujjnyálazás, és lapoztam megint vissza. Megnyugtatóan recsegett és suhant a papír, talán a sürgő munkának volt ez a hang, ez a komoly lapozás, mely fölött összehúzott szemöldökökkel álltam, a nyitánya. Átugrottam a hozzávalókat, de észrevettem, hogy a csirkepörkölt fél órával rövidebb ideig fő. Leírás: Középnagyságu (sic!) csirkét megtisztitunk (sic!), feldaraboljuk és ugy (sic!) járunk el vele, mint a pulykával. Idézet vége. Fújtam egyet az orromon keresztül, lévén, hogy kezdem nervőzis lenni. Tartalomjegyzék megint, keres: Pulyka. Pulyka mi? Pörkölt vagy csak pulyka magában, esetleg csak combok, nyak, epe, vese? Az ételek ábécérendbe voltak szedve, de nem volt <P> alatt pulyka. Puszedli. Az nem jó. Az nem megy a kacsa mellé. Vagy legalábbis nem hinném, hogy Mária Terézia, a megkerülhetetlen asszony, boldogan és dalolva fogadná a puszedlit a kacsapörkölt barna szaftjában ázva. „Ezt mégis mire véljem (én, a védőnő)?” – kérdezné, s én csak állnék ájtatosan, megsebzett, noch dazu erősen vérző bátorsággal, hogy „Hát őfelsége, a vacsora.”, miközben orális vágyai Mária Teréziának kielégítetlenek maradnának. Tenni kell, valamit kétségtelenül tenni kell – szökkent bennem szárba a jogos gondolat. Vagy Mária Terézia, a kétszeres világbajnok nehézsúlyú ökölvívónő szavaival: „többé-kevésbé feltalálni” magam.
Egy pillanatban, gondolataimon csücsülve, egy kicsit meg is nyugodtam, hiszen akkor a világegyetem –pörkölt utótagra végződő dolgai mind egy forrásból fakadnak. Ha az ember tudja, miképpen készül a pulykapörkölt, akkor tulajdonképpen tisztában van a többi pörkölt elkészítésének fortélyaival, verzátus azokban. Vagyis adott a pulykapörkölt, a többi meg ugyanaz, csak pepitában.
Ez a pillanatnyi nyugodtság elszállt, amikor is rájöttem, hogy nemhogy csirke, illetve pulyka nincs, de kacsából is hiány van. Nem volt kacsa. Nehéz idők. Pedig az ember elvárja, hogy Mária Terézia, a kolosszális asszony, rendelkezzék kertjében minimum egy mirelit kacsával. Kissé kiábrándultam.
Kiábrándultságom szürkeszamár-ködjét a nyitott szárnyas ablak párkányára szálló, hát… szárnyas foszlatta szét. Egy galamb. Mélán nézett szét, fejét gyorsan kapkodta. Barátságos volt. S magával hozta, szinte már a lábára kötve, a remény szürke tollas szikráját. „Repülő barátom, pótlékom vagy a reménytelenségben” – s azzal a Kacsapörkölt alatti Galambpörkölt szócikket kezdtem olvasni. Ugy (sic!) készül, mint a csirkepörkölt – igen, az meg úgy [úgy], mint a pulykapörkölt. Az író maga a rekurzió. Az ilyennek ontológiai szakkönyvet kéne írnia. Ez alatt, kiegészítésben az is állt, hogy bő vízben főzzük, ami még mindig több volt, mint az ugy készül, mint, visszavezetve az eredendő pulykapörköltig. Nem volt nehéz megfogni, szelíd jószág. Még jó, hogy gyorsak a reflexeim, bár előtte, hogy biztosra menjek, puhítottam a madarat: galambom, tubicám, szívem csücske, te drága, egyetlenem, lelkem Izoldája. Lassan közelítettem meg a nyitott ablakban ülőt, aztán meg csak egy gyors kézmozdulat. „Szóljék Mária Teréziának, a jobbhátvédnek, hogy idő ½ múlva már szervírozható a kacsapörkölt” – kiabáltam ki a pandúromnak. Őfensége még egy órát bingózott, azalatt kétszer volt melegítve a… kacsapörkölt.
Három nap múlva távirat érkezett. Azt hiszem, vasárnap volt, akkortájt én már Abádszalókról is visszajutottam Szabadkára: tettem-vettem, tököltem. Egy babarózsaszín borítékban volt, monogramos viaszpecséttel lezárva. A borítékban tehát egy távirat, egy diákigazolvány-kép Mária Teréziáról, aláírással, és egy jelképes összeg. Egyes kultúrákban ezt honoráriumnak nevezik.
„Kedves xxxxx! Örömmel tudatjuk, hogy Őfensége, Mária Terézia, német-római császári hercegnő, osztrák főhercegnő, magyar, cseh és német királyi hercegnő, a Szilícium-völgy kétharmad résztulajdonosa, a naptármodell, a zászló, címer és himnusz [hosszú felsorolás, átugrottam], az Ön elutazásának estéjén egy medvés pizsamában és a jobb combjánál némi lyukkal ellátott melegítőnadrágban, fenséges Habsburg ujjával kapargatta ki, illetőleg kenyérrel itatta be a maradék hideg kacsapörköltet a konyhában egy lábosból, jóval éjfél elmúlta után. Szívélyes üdvözletét küldi, a schönbrunni udvar és MT!”