A cseléd

A cseléd

Szerző: Bakos Anita: Víz

 

Bokrosék Nádasd falunak a folyó felé vezető utcájában laktak, amely már közel volt a lapályban tarkálló dibdáb cigányputrik világához. A sokgyerekes család pulyái többször játszottak is a telepi porontyokkal, s mindannyian tudták egymás nyelvét. De még némelyikkel rokonságban is álltak, hiszen nemegyszer megesett, hogy a sihederek a folyóparti pagonyban egymásnál találtak boldog perceket. A családalapítás pedig nem volt kötelező, nem kellett ahhoz semmiféle hivatalos papír, sem a szüléshez bizonyos életkor. Nagyon fiatalon, tizenévesen összeálltak, keveredtek, nevelték az egyre szaporodó csemetéiket, amíg valamelyik család meg nem kapaszkodott valahol egy felsőbb utcában. Azután már nem keresték egymás rokonságát, ment mindenki a maga kenyerét keresni: ásni, teknőt vájni, a faluba mosni, takarítani. Kis házaikat igyekeztek tisztán tartani, hogy ne látszódjon a faluvégi jellemvonás rajtuk. Csak némelyikük arca árulkodott arról, hogy milyen heterogén társadalmi csoportból valók is. De a keveredés egy családon belül is kimutatta a többféle származást, barnák, szőkék, fekete hajúak mind testvérek lehettek. Keresztnevet pedig az állam hivatalos nyelvén adtak gyerekeiknek: Kati, Böske, Maris, Pista, Janika, Dragan, Ðorđe, Miško, Anica, Jelica, Mira, Ljubica. Iskolába meg alig jártak, csak éppen szeptember elején, amíg ellenőrizte azt a hatóság. Aki pedig tehette, elmenekült valamely közeli nagyobb városba, albérletbe vagy idős embereket ápolni kisebb ingatlanért, házacskáért, s így örökre szabadulni a nádasdi származás bélyegétől.

  Özvegynek mondott Bokrosné is így került Szentmihályra a két lányával, amikor a férje nem jött hozzá vissza a háború után. Egy ideig még Nádasdon élt, a falu legszélén, s igyekezett tiszta ruhában járni, lányát is úgy járatni, de amikor a háború alatt a férje távollétében hozta világra a szomszédos birtok gazdájától élelemért, kevéske pénzért szerzett leánykáját, akkor már nem volt maradása a településen. Hogy még a faluba kerülve sem tudott tisztességes maradni, azt maga is bánta. Elment hát messzebbre, előbb át a folyón, ahol földijei éltek, hogy segítségükkel biztosítson maguknak megélhetést. A falu hírei azonban gyorsabban terjedtek, mint gondolta volna, így neki ismét csak nem volt maradása a szőlőskertek között húzódó utcányi településen. Visszajött a másik partra, s meg sem állt egy távolabbi nagyvárosig, ahol egy árvaházi menhely szobácskájában húzták meg magukat. A menhelyvezető Koczik úr bejáró mindenes cselédnek ajánlotta az életerős, pozsgás képű fiatalasszonyt egy zsidó családhoz, a Kaufmann kereskedéshez, és Bokrosné elvégzett minden munkát a háznál, csak hogy ne kelljen tovább vándorolnia, és végre egy rendesebb albérleti szoba-konyhát szerezhessen. Etelka lányát beíratta az iskolába, a kisebbik pedig elvolt maga, míg anyja haza nem ért. Sovány volt szegényke, hiszen élelmet alig talált, bár anyja iparkodott legalább kenyeret, cukrot hagyni részére a lakásban. És néha tejet is szerzett, ha hajnalban, amikor neki indulnia kellett a gazdáékhoz, kint volt már a tejeskofa a sarki bódéban. Ha nem, akkor Teca kenyeret evett, csak kenyeret. Hús meg ritkán került az asztalra, hacsak Kaufmannék nem küldtek kisebb darabot a lányoknak. Szegény Bokrosnét megnézték az utcán a korban hozzá illő férfiak, ám amint megtudták, hogy hol dolgozik, hol lakik, fintorogva elfordultak, netán a maguk sorsától is menekülve eloldalogtak mellőle. – Sirotinjo, i Bogu si teška – mondta neki az egyik városi koldus, akivel néha szót váltott hazafelé menet. Maradt neki a sok munka meg a két lány nevelése. Közben a testes Kaufmanné elesett a veranda lépcsőjén, és combnyaktörést szenvedett. Ágynak esett, nem tudott fölkelni. A férje már nem volt fiatal ember, két fiuk nem lakott már a házban, sem a városban, így Bokrosné segítségére szorult Heléna asszony. De ehhez szinte állandóan a közelében kellett lennie, hogy adott esetben emelje, tisztítsa. A gazdáék ilyen helyzetüket látva megkérték Bokrosnét, költözzön hozzájuk a körúti ház cselédszobájába, a ház folytatásában levő nagyobbacska szobába meg a lányai. Házbért pedig nem is kell fizetnie, csak legyen mindig Heléna asszony szolgálatára.

  Ez az ajánlat – bár semmiféle szabadidőt nem hagyott az asszonynak – valamiféle könnyebbséget ígért a kis családnak. Az anya egész nap a lányokra is tekinthetett, a lakásért sem kellett fizetnie, és még a nagy ház konyhájából is több csurrant, csöppent a gyerekeknek. Nehéz napok jártak Bokrosnéra, ugyanis Heléna asszony a sok fekvéstől tüdőgyulladást is kapott: fürdetni nehéz volt, pelenkázni szintén. Néha a nagyobbik lánya segített neki. A férj segítsége nem sokat ért, inkább csak azt látta, hogy meg-megakad a szeme az inge vágásán, amint a nehéz testet emeli, vagy a felcsúszott szoknyáján az ágy körüli tisztogatásnál, amihez meg kellett hajolnia. Csakhogy ő ezt mind nem is akarta észrevenni, állandó fáradtsága nem hagyta a munkánál egyébre is gondolni. Pedig a természet csak követelte a magáét. S amikor a ház elcsendesedett, az úr halkan beosont a konyhából a cselédszobába, hogy eleven testét megmelegítse egy kis időre. A melegítést nem kérte ingyen, rendre otthagyta a kauciót a következő alkalomra is. Bokrosné tudta, hogy tilos, amit művelnek, de a pénzt nagyon is meg kellett becsülnie, s így azt is, akitől kapta, és bár fáradtan, de engedett a betolakodónak. Heléna asszony azonban sejtette, hogy férjének mitől nyugodt a tekintete, amikor őt szemléli, miért megy el kevesebbet a háztól barátai közé a Tigris vendéglőbe, s inkább csak otthon mímeli az aggódást. Egy ideig nem is szólt semmit, csak várta a jobbulást, a gyógyulást. Csontjai nem tudtak összenőni, s a sok fekvéstől tüdőgyulladása csak nem múlott, inkább tüdőbajjá növekedett. Nyitott kaverna keletkezett a tüdején, súlyos betegség. Hiába hívták el hozzá a legjobb városi orvost, az sem írhatott ki hatásosabb gyógyszert. Heléna asszony tudatában volt betegségének, ezért készülni is kezdett az elmúlásra. Egyre többet gondolt a férjére, akinek nyugalma bizton tudatta vele, hogy a házban rendben van minden. Bokrosné ellátta a beteget, de Heléna asszony az ápolás közben észrevette, hogy a cseléd gömbölyödik, dereka vastagodik. Ezután hívatta a férjét, amikor is megkérdezte, miért nem várták meg a cseléddel, hogy őt eltakarítsák a házból, s akkor élték volna világukat. Szavai nem sok vizet zavartak a ház életében. Heléna asszony még az év végén elhunyt. Halálesete nem volt nagy hír a városban, ugyanis a tüdőbaj sok embert elvitt akkoriban, na meg Kaufmann úr viszonya sem maradt titok.

  Az új esztendőben korán érkezett a húsvét, s a feltámadás ünnepére Kaufmannéknál már új gyereksírás hallatszott. Az újszülött kislányt Bokrosné húga tartotta keresztvíz alá az ő szülőfalujuk római katolikus templomában, ahol a Hedvig nevet kapta, a városi anyakönyvvezetőnél Bokros Hedvig néven kellett anyakönyvezni az apa neve nélkül. No de ezt Kaufmann úr másként vélte jónak. Befolyásos ismerősei közé tartozott a városi elöljáróság felekezeti és nemzetiségi ügyeket ellenőrző osztályának főnöke, akinek többször adott olyan kölcsönt Kaufmann kereskedő, amiről senkinek sem volt tudomása, de még a megmaradt tetemes adósságról sem. Az apa az ő közbenjárását kérte ahhoz, hogy köztudottan az ő gyerekének apjaként a maga neve, azaz Kaufmann Ervin neve szerepeljen. Nem kevés elmaradt adósságát rótta le akkor a felügyelő, amikor az anyakönyvvezetőnek kiadta az ukázt az újszülött apjának ilyetén való bejegyzésére.

  A Kaufmann fiúk anyjuk temetése után a pészahra, azaz a zsidó húsvétra jöttek haza ismét, s csodálkozva vették tudomásul, hogy Bokrosné a belső szobában szoptatja a kislányát, akinek dajkája a nagyobbik nővér volt, s a cselédszobába költözött. Apjuk a nagyobbacska lány segítségére más bejáró szolgáló után nézett. Az újszülöttet pedig úgy mutatta be az apa: a kishúgotok, Kaufmann Médi, azaz Bokros Hedvig kisasszony. Nagyot nézett mindkét fiú a Kaufmann név hallatán, mire apjuk közölte velük, hogy a lányka az ő gyermeke, akit a nevére is vett, bár anyjával nincsenek házasságban. A hirtelen változás után a fiúk a másik szobába mentek, apjuktól magyarázatot kérni, ámbár fölöslegesen. Az úr higgadtan mondta el felnőtt fiainak férfiúi tevékenységét és kötelességét. Elvárta tőlük a férfiszolidaritást, csakhogy elszámította magát. Fiai csúnyán beszéltek vele, hangos szóváltásuk áthallatszott a másik szobába, ahol a kisbaba sírni kezdett. Erre az apa minden szitokszó nélkül kitessékelte fiait a tornácra, majd az utcára. Nem is jöttek azok többet a családi ház környékére sem.

  Kaufmann úr kereskedése jól prosperált, vagyona gyarapodott, Bokrosnéval való viszonya kiegyensúlyozott volt. A gyerek születése utáni híráradat lassan elcsitult, a kislány növekedett, anyja már-már a ház feje lett. Nyugalomban éltek, s mindkét felekezet ünnepeit megülték. Bokrosné már korábban is megtanulta a sabbath ünnepi szokásait, be is tartotta azokat, Kaufmann úr eleget tett vallása elvárásainak, támogatta a Chevra Kadisát, eljárt a zsinagógába az istentiszteletekre. A város zsidó társadalmának egyenrangú tagja volt.

  Idős korára már kevesebbet gondolt házasságára, gyermekeire, s inkább csak kereskedése feladását fontolgatta. Hirtelen jött halála azonban ebben meghiúsította. Temetéséről a fiait értesítette Bokrosné, s ők el is jöttek már bajusz nélkül és a polgári közízlésnek megfelelő öltözékben. A zsidó szertartásrend szerint zajlott minden. Az egyszerű, dísz nélküli koporsó mögött az elhunyt fiai haladtak, majd a rokon férfiak. Bokrosné a menetet jóval hátrább követő nők mögött lépegetett nagyobbik lányával. A temetés végén, amikor már elimádkozták a Kaddisát, a temetőből a fiúk hazamentek apjuk házába. Mire Bokrosné és lányai is megérkeztek, mindketten az ajtó elé álltak, s nem akarták beengedni a magát özvegynek gondoló volt cselédet. Takarodjatok a házunkból! – mondták erőteljesen. – Nem megyünk sehova. Ez a mi otthonunk – válaszolta az asszony. – Ez a Kaufmann-ház, itt nincs helye semmiféle Bokros cselédnek, ribancnak, sem a pereputtyának! – vágták rá a fiúk. Az asszonynak nem volt mit tennie. Nem bírt volna el az erős férfiakkal, akik még a dolgait sem hagyták összecsomagolni. Kiakolbólították az udvarból lányostul, gyerekestül, ki, az utcára. Rémületében és tehetetlenségében szinte zsibbadtan elsírta magát Bokrosné. Szinte mindene odalett. Hajléktalan és nincstelen maradt. Gondolkodni sem tudott, nem tudta, hová induljon, kihez forduljon. Mégsem mehet lányaival a Holpert kocsma kétdináros hodályába a piacosok közé. Végül is a zsidók jutottak eszébe, a Chevra Kadisa szentegylet, amely a temetésen is képviseltette magát. Az egylet a felekezetükhöz tartozó rászorulók támogatását éppúgy céljául tűzte ki, mint a temetési szertartások megszervezését. Székháza az Egér utcában. Odavonszolta magát a lányaival együtt az asszony. Az intézmény éppen ilyen szorongatott helyzetben élő hittársaik megsegítésére jött létre, ezért őt, mint a Kaufmann-házbeli lakót, ismerték s most befogadták. Ők igyekeztek életben tartani.

  A zsidó hitközség néhány férfi tagja, aki tudott az elhunyt családi állapotáról, oldalági gyerekéről is, másnap felkereste a Kaufmann-házat, s az örökösökkel megegyezett abban, hogy az asszony és a lányok ruháit elvihessék, de egyebet nem. A szolgálót is elküldték. Minden bejáratot bezártak, lelakatoltak. Az udvari kapu zárját lánccal is megerősítették. Senki be ne léphessen! Ismét csak akkor jelentek meg, amikor a hagyatéki tárgyalásra került sor. Az elhunytnak végrendelete nem volt, ezért csak a törvényes eljárást kellett betartani. A fiúk meglepődve néztek a bírósági folyosón megjelenő Bokros Médi lánykára és a volt cselédjükre. – Hát ti mit kerestek itt? – kérdezték fennhangon. – Hívattak – felelte az asszony. A fivérek elképedve néztek össze, de a bírósági szolga hívására be kellett lépniük az irodába, nem volt módjuk vitatkozni. A bíró felolvasta az elhalálozott után örökösödésre jogosultak nevét, s a két Kaufmann fiú után harmadikként Bokros Hedvig neve szerepelt. Összenéztek. – Hogy lehet ez? Ő nem az apánk gyereke. Isten tudja, kié! – kezdtek hangoskodni. A bíró azonban csendre intette őket. Egy okmányt vett elő, Bokros Hedvig születési okiratát, amelyen apaként Kaufmann Ervin neve szerepelt, a gyermek születését bejelentő személyként is az ő neve és aláírása állott. Az okirat felolvasása után a fiúk úgymond elhűlve hallgattak, hiszen apjuk a tudtukra adta a tényállást. Mímelt döbbenetüknek úgy adták jelét, hogy egyszerre kiáltottak fel: – Csalás az egész eljárás! Nem fogadjuk el! A bíró megkérdezte Bokrosnét is, hogy valósak-e az okmányban leírtak, aki igennel válaszolt, de többet meg sem szólalt. Erre a bíró jegyzőkönyveztette kijelentésüket, majd csak annyit mondott, hogy Kaufmannék bepörölhetik az örökösök nevét kiállító anyakönyvvezetőt. Ők még frissiben nagy garral fel is keresték a hivatalt, ahol azonban fanyalogva fogadták őket, s csak ímmel-ámmal hozták elő a születettek az évi könyvét, amikor Bokros Hedvig a világra jött. A bejegyzés megegyezett a kiadott okmánnyal. Az írás mindenütt egyazon kézé. Az akkori anyakönyvvezető már nyugdíjba vonult, azóta el is költözött a városból, ismeretlen a címe, csak a nevét tudták. Az örökösök azonban nem törődtek mindebbe bele. A bíróságon feljelentést tettek anyakönyv-hamisítás miatt, s Bokrosnét nem engedték vissza a körúti házba.

  Az asszonyka nem tudott mást tenni, új munka után nézett, amit ismét a Chevra Kadisa közbenjárásával meg is talált. Schön Jakab nagybani tollkereskedő, az evangélikus templom mögötti házból, aki nemrég özvegyült meg, már hallott róla, s hamar felfogadta házába mindenes cselédnek. Bokrosné nagyobbik lánya már a harisnyagyárban dolgozott, a középső pedig takarítólány volt a Julius Meinl kávékereskedésben a Fő utcán. Csupán a kis Bokros–Kaufmann lányka maradt még nála, akit magával vihetett a Schön-házba, s onnan járt a közeli iskolába. Bokrosné csendben végezte munkáját, elhunyt gazdája és kedvese sírját titkon látogatta, de kavicsot nem helyezett a síremlékre. Ne tudja senki, hogy van, aki gyászolja ezt az elhunytat.

  Amikor újabb bírósági idézést kapott Bokros Hedvig, ismét az anya képviselte a lányát. A tárgyalás rövid ideig tartott, ugyanis az anyakönyvet hitelesnek minősítették, Hedviget örökösként igazolták. A felperesek újabb vizsgálatot követeltek tanúk bevonásával. De ki mert volna ilyen ügyben tanúskodni a városban? Akkor már mindenki tudta, hogy a dúsgazdag Schön Jakab özvegy úr sem keresgéli a maga helyét a városban, legfeljebb ha a falvakat járó tollszedőket megy több munkára buzdítani. Esténként senki sem látta csavarogni, botorkálni. Otthonülő lett. És járta a várost a hír is, hogy miért.

  A Kaufmann fiúk harmadik nekifutása sem járt sikerrel, pedig még egy jó ügyvédet is hoztak magukkal a másik városból. De hiába. A hivatal az anyakönyvet vette alapul. A per azzal fejeződött be, hogy a körúti ház egyharmada, az elhunytnak a kereskedésében talált raktárkészletből és a házbeli minden ingóságból harmadrész a kiskorú Bokros Hedviget illeti, akinek gyámjául édesanyját, Bokrosnét jelöli ki a bíróság és a gyámhatóság. Ezzel az ügy ad acta került az archívumba.

  A körúti szép ház hamar eladó lett. A Kaufmann fiúk még emlékezni sem akartak apjuk csúfságára és a maguk szégyenére. Amikor az osztozkodás történt, Schön úr titokban egyenruhás csendőrtisztet hívott a házhoz felügyelőnek, rendfenntartónak. A szép ház hamar és jó áron kelt el, hiszen ritkán akad ilyen helyen eladó gazdag polgárház. Bokros Hedvig édesanyja a házból csak az általa a konyhában használt eszközökből kérte a lánya részét, valamint az elhunyt nagysága ruháiból néhány téli darabot. A ház harmadáért kapott pénzen – Schön úr segítségével – kisebb takaros házat vásárolt a körúton kívüli Szeder utcában, a régihez elég közel, a kálvária mögött, ahol az asszony ismerősei laktak. A saját házban jutott hely mindhárom lánynak is, míg anyjuk továbbra is megmaradt Schön úr cselédjének. Bokrosné a Nádasdon maradt rokonait végérvényesen elfeledte. A városi izraelita temetőbe pedig már bátran látogatott eleinte egy, később két kaviccsal a kezében, bár a másodikat csak az elhurcolt zsidók emlékhelyénél helyezte el.

 

 

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Silling István

Városi történet

Huszonhét éves korában lett Kovčin Fedor úr okleveles gyógyszerész. Addig a Monarchia több városában is tanult a hazulról hozott nyelvtudás segítségével, s...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Jódal Rózsa

Futószalagon

Úgy fáj a lábam! Még hány óra is van hátra a műszak végéig? Majdnem három teljes óra? Szent isten! Ma a szokásosnál is ramatyabbul érzem magam. Persze,...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Sinkovits Péter

A hajóút

Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Agárdi Gábor

Egy borítéknyi boldogság

Martin magányosnak érezte magát a tömegben, mégis mindennap mosolygott. A ráncai és redői ellenére is mintha sikerült volna fiatalnak maradnia. A buszozás tartotta igazán...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...

Jódal Rózsa

A kettéhasadt fa öblében

Emlékszel?   Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a...

Ficsku Pál

Mese Gyermekvárosról

Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de...

Ficsku Pál

Mese Gyermekvárosról

Egy nap Apa arra ébredt, hogy valaki nézi. Szokás szerint a bal oldalán aludt. Ej, ki a franc nézne, gondolta álmában, és megfordult a jobb oldalára. Megpróbált visszaaludni, de...

Fehér Miklós

Csak még egyet

Mondj nekem, légy szíves, hét számot, bármilyet, lehet egytől egészen harminckilencig, igen, mindegy, mit mondasz, csak mondjad, holnap befizetem, hátha összejön végre valami, én is...

Fehér Miklós

Csak még egyet

Mondj nekem, légy szíves, hét számot, bármilyet, lehet egytől egészen harminckilencig, igen, mindegy, mit mondasz, csak mondjad, holnap befizetem, hátha összejön végre valami, én is...

Mirnics Zsuzsa

Sebhely

Nagyapám emlékére   Lefekvéshez készülődtek. A kislány hosszú hálóingben toporgott nagyanyja mellett.   – Segíthetek? Segíthetek?! Hadd csináljam,...

Mirnics Zsuzsa

Sebhely

Nagyapám emlékére   Lefekvéshez készülődtek. A kislány hosszú hálóingben toporgott nagyanyja mellett.   – Segíthetek? Segíthetek?! Hadd csináljam,...

Klamár Zoltán

Ellenségre szükség van

  Nem is olyan régen kaptam egy újabb okoskütyüt. Egy karkötőt, amely aktivitást mér – lépések száma, szívritmus, felhasznált kalória, meg a jó...

Klamár Zoltán

Ellenségre szükség van

  Nem is olyan régen kaptam egy újabb okoskütyüt. Egy karkötőt, amely aktivitást mér – lépések száma, szívritmus, felhasznált kalória, meg a jó...

Romoda Zsóka

Fehér kör az óra mögött

  Az asztal megterítve, szép vasárnaphoz hűen hazaértünk a hideg, árnyékos templomból. Érdekes pillanatok ezek különben, amíg bent vagyunk, mindenki próbál...

Romoda Zsóka

Fehér kör az óra mögött

  Az asztal megterítve, szép vasárnaphoz hűen hazaértünk a hideg, árnyékos templomból. Érdekes pillanatok ezek különben, amíg bent vagyunk, mindenki próbál...