Szabadkán két színházi bemutató volt októberben, 5-én a Népszínházban, 26-án a Kosztolányi Dezső Színházban. A két előadás a tematikáját tekintve könnyen elemezhető egymással párhuzamban.
A Népszínház Magyar Társulatának új társulatvezetője elsősorban a fiatal közönség megszólítását nevezte meg programjának. A vezetése alatt készült Újvilág című első előadásnak is ez a fő célja. Írója és rendezője Pass Andrea magyarországi vendégrendező, témája pedig az 1990-es évek végén Magyarországon divatban lévő szkinhed szubkultúra által bemutatott faji előítélet. A faji és nemzetiségi előítélet sajnos még mindig rendkívül aktuális téma, különösen Vajdaságban. Szabadkán azonban talán kicsit kevésbé tudunk azonosulni ennek az évtizednek a magyarországi problémájával, ugyanis akkor mi itt egészen más jellegű súlyos helyzettel küzdöttünk. Annak ellenére, hogy éppen ezekben az években Magyarországon voltam gimnazista, és az iskolámban is voltak szkinhedek, nem éreztem magaménak az előadás alatt bemutatott problémát, valószínűleg azért, mert azok az évek számomra a háborútól való félelemről, a barátaim és családtagjaim frontra való behívásáról, majd a bombázásról szóltak. De ez volt a kisebbik gondom a kibontakozó drámát figyelve.
Az előadás főszereplője egy tizenhat éves lány, Kata (Greguss Lilla), akinek a szülei (G. Erdélyi Hermina, Pálfi Ervin) épp most váltak el, és az édesanyjával az Újvilág nevű panelház egyik lakásába költözik. A válás és az azt megelőző élmények miatt haragszik a szüleire, bemutatva a társadalmi sztereotípiák teljes tárházát, amit a kamaszokról ismerünk. A bérházban megismerkedik két hasonló korú szkinhed fiúval (Baráth Attila, Nyári Ákos), akik nagyon örülnek az új szomszédoknak, mert őelőttük abban a lakásban cigányok éltek, akiknek a legkisebb bűnük az, hogy lopnak. Ezek a fiúk, meggyőződésük szerint, az „újvilág” építői. A lány kezdetben nem szimpatizál a fiúk eszméivel, de lassan a szülei miatti keserűség arra indítja, hogy közéjük álljon. Nagy szerepe van ebben annak, hogy mindkét szülő liberális értelmiségi, a lány sorsa predesztinálva van egy ilyen helyzetben, amikor a szüleivel kell szembefordulnia. Sztereotípia sztereotípia hátán tehát, és valószínűleg akkor lepődnénk meg, ha miután a lány már teljesen azonosul a cigány- és zsidógyűlölettel, nem derülne ki, hogy felmenői mindkét ágról zsidók voltak. (A témának egyébként vannak rendkívül jó, kliséktől mentes filmfeldolgozásai, pl. A hitetlen és az Amerikai história X című filmek, amelyeket minden gondolkodó embernek látnia kell.) A zsidó ősökről a lány természetesen nem tudott, szülei most árulták el neki, miután szkinhed lett maga is. Ezután az előadás tetőpontja az, amikor az egyik fiú úgy összeveri az általuk biciklilopással meggyanúsított szomszéd cigány fiút, hogy az kórházba kerül. A tárgyalást természetesen megnyerik, mert közös hazugságot adnak elő, és a bíróság nyilván nekik hisz, nem a romáknak. Az előadás úgy ér véget, hogy Kata egy monológban elmondja a közönségnek, hogy innentől kezdve nem szeretne azon az úton továbbmenni, amely ebbe az „újvilágba” vezet.
Nagyon nagy tévedésnek tartom ezt az előadást itt Szabadkán, elsősorban nem a fentebb már említett furcsa történelmi szituáció miatt, hanem azért, mert éppen itt, Szabadkán szinte hetente éri a mi gyerekeinket ugyanilyen atrocitás. Ma, amikor ezt a cikket írom, november elseje van, tegnap este heten vertek össze botokkal egy magyar fiút forgalmas helyen úgy, hogy a fejét össze kellett varrni. Szeptemberben egy diákomat nem messze ettől a helytől szintén úgy összeverték, hogy varrni kellett a fejét. Rendőrségi bejelentés történt, tárgyalás azóta sem volt. Nagyon sok diákommal esik ez meg újra és újra, évek óta. A támadások mindig a magyar gyerekek ellen történnek. Elkeserítő és felháborító, hogy nem tesz a közösségünk semmit annak érdekében, hogy a saját gyerekeit megvédje, és akkor még a színházban azzal szólítják meg őket, hogy egy átfordított szituációban minket mutatnak be bűnösökként, miközben áldozatok vagyunk. Nem vitatom az előadás értékét és fontosságát Magyarországon, nem ott élek, nekem más problémáim vannak. Azzal sincs gond, hogy külföldi vendégművészek vesznek részt színházaink előadásaiban, sőt fontos és jó dolognak tartom, de azt gondolom, hogy súlyos hiba ennyire tapintatlannak és érzéketlennek lenni közösségünk egyik legnagyobb problémájával szemben. A mi gyerekeinket nem fenyegeti az a veszély, hogy agresszorok lesznek, mert amikor verik őket, védekezni sem mernek, hogy ne kapjanak még többet. Az előadásban azonban megmutatkozik több olyan probléma, amely igazán közel áll a megcélzott korosztályhoz, ilyen pl. a szülőkkel szembeni elutasítás, a válás traumája, a korosztályi kirekesztettség, a magány. Kár, hogy ezek mellett elsiklottak az alkotók.
A Kosztolányi Dezső Színház 2019/2020-as évadának első bemutatója a Kondacs Gergely–Kucsov Borisz: A kút nem a kiút című előadás, amelynek rendezője Kucsov Borisz, és a színház három színésze játssza: Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, műfaji meghatározása western moráldráma. Őszintén szólva az előadás utolsó jelenetéig nem tudtam mit kezdeni a westernelemekkel: a cowboycsizmával, kalappal, attitűddel, lovaglással stb. Attól féltem, hogy valami erőltetett, öncélú poénkodásról van szó, ami – a rendező eddigi munkáit ismerve – furcsa lett volna.
Az előadás témája szintén rendkívül aktuális: a kivándorlás. Mint azt megszokhattuk ebben a színházban, nem egy lineáris vonalvezetésű, állandó karaktereket kibontó történetet láthatunk. Különböző – leginkább parodisztikus – jelenetekben ismerjük meg más-más férfiak tépelődését a menni vagy maradni kérdésben; vagy a már kivándorolt vendégmunkások az itthon maradottakat nyugtatgató, „minden rendben” kommunikációja közben a megalázottság és egyéb nehézségek miatt szenvedő élethelyzeteit. Az előadás során a közönség sokat nevet, hiszen egymást követik a nyelvi játékok, komikus helyzetek, westernkliséket parodizáló jelenetek, de a vége felé közeledve egy csúcsponton Kucsov Borisz szívbe markoló dühös kirohanása után, amely az itthon maradottak szégyenéről szól, ugyanakkor az itthon maradásért könyörög, egyre inkább líraivá válik. Az utolsó előtti jelenetet megelőzően a három férfi, miután hazaköltözött a külföldi vendégmunkás létéből, drogok hatása alatt a földön fekve a vágyairól beszél: jachtokról, rengeteg pénzről, piros Ferrariról és hasonló dolgokról – gyermeki illúziókról. Az előadás eddig a pontig nagyon dinamikus, színes, hangos, itt kezd el lecsendesedni, majd a következő jelenet már szöveg nélküli, egy kisfiút ábrázoló bábot mozgatva Búbos Dávid és Mészáros Gábor kialakít egy gyerekszobát, amelybe a bábot ültetik, körberakják játékokkal, majd a hátsó színpadfalra vetített éjszakai csillagok áramlásában megjelenik egy hatalmas indiántollas fejdíszben az indián, szépen lassan a bábig megy, és ott megáll. Így van vége az előadásnak, és – legalábbis számomra – ezzel a képpel nyer értelmet a teljes szimbólumrendszer. A kivándorlás mozgatórugója – térségünkben – a jobb megélhetés, ami legtöbbször az apa külföldi munkavállalásával kezdődik, és ennek a gyökere valahol még a gyerekszobában keresendő, a cowboyok és indiánok harcában, és sokszor a már felnőtt férfiak is ezeket a gyerekkorukban dédelgetett illúziókat kergetik, amikor a jobb jövő hitében útra kelnek.
Talán a felelős felnőttlét éppen a gyermeki illúziók elhagyásával kezdődik, az aktuális helyzet megértésével és érett kezelésével. Ez a két előadás akár erről is szólhat.
