(A Lila ákácról és az Osztrigás Miciről)
A 2018/19-es évadban idáig két bemutatót tartott a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata. A két előadás több szempontból párhuzamba állítható, ezért érdemes egy íráson belül foglalkozni velük.
Az utóbbi években Szabadka mindkét színházára a közönség fogyása jellemző. Öt-tíz éve nem volt egyszerű jegyet szerezni egy-egy előadásra, előrendelés nélkül szinte nem is lehetett. Mára ez a helyzet teljesen megváltozott: sokszor kétséges az előadás megtartása az érdeklődés hiánya miatt. Tény, hogy ezekben az években a lakosság igen megfogyatkozott, viszont az is igaz, hogy mindkét színházban egyre kevesebb az igazán jó előadás. Bizonyítja ezt az, hogy azért vannak most is olyan előadások, amelyekre magától jön a közönség, és megtölti a nézőteret. A sok gyenge produkció miatt (a gyengeséget soha nem a színészi teljesítmény okozta, hanem inkább a darabválasztás, rendezés) a közönség talán elveszítette már bizalmát, érdeklődését; ezért valószínűleg különösen fontos lenne a színházi vezetés részéről, ha olyan darabokat és rendezőket választana, amelyekkel vissza lehetne szoktatni az embereket a színházba. Ezzel a gondolattal kicsit önmagam ellen is beszélek, mivel én magam is inkább a merészebb, provokatívabb, új nyelvet, formákat kipróbáló színház híve vagyok, de látni kell, hogy a pillanatnyi körülmények mit kívánnak. Ezért azt gondolom, hogy a Népszínház vezetősége nagyon jó döntést hozott, amikor az évadot két „közönségbarát” előadással kezdte: Szép Ernő Lila Ákác és Georges Feydeau Osztrigás Mici című művével.
Mindkét dráma a századforduló könnyed, szórakoztató világát idézi, időben Feydeau bohózata korábban játszódik, és azt a párizsi bohém világot jeleníti meg, ami annyira izgalmas és vonzó volt már a maga korában is, és amit a maguk szerény módján a Lila ákác szereplői is próbálnak megélni pár évtizeddel később, már a két háború között.
Szép Ernő művét az abszurd dráma magyar előfutáraként szokták emlegetni, amely értelmezést az előadás rendezője Sebestyén Aba fel is használt munkája során. Az abszurditás megjelenítése számomra egy kicsit zavaró volt, legtöbb esetben nem értettem a színészi játéknak ezeket a furcsaságait, később jöttem rá, hogy milyen céllal választották ezeket a megoldásokat. Talán a zavar okozója lehet az is, hogy a XX. század elején, amikor Nyugat-Európában az abszurd volt az igazán aktuális kifejezési forma, a kelet-európai kultúrában, irodalomban nem az abszurd, hanem a groteszk megjelenítés lett az uralkodó. Bár bizonyos dolgokban hasonló a két kategória, de lényegét tekintve nagy különbség van közöttük, és épp ezért szükséges a kettőt különválasztani egymástól. A kelet-európai ember számára a groteszk az, amit igazán a magáénak érez, az abszurdot érti ugyan, de magáévá tenni kevésbé tudja. Talán ennek a két megjelenítési formának az egymásba csúszása okozhatta azt, hogy egy-egy jelenetet, színészi megoldást disszonánsnak éreztem.
Az előadás alapvetően korhű, nem igyekszik minden mozzanatában maivá lenni, viszont a drámának vannak olyan témái, vonásai, amelyek napjainkban is aktuálisak, és ezeket a rendezés finoman hangsúlyossá is tette. Ebben a vonatkozásban tehát a Lila ákác nem pusztán könnyeden szórakoztat, hanem egy kicsit a néző elevenjébe is vág egy-egy megoldással. Gondolok itt például a sötét tónusú kezdésre, ahol is az összes szereplő – kivéve a két főszereplőt – egy kissé groteszk és ironikus módon énekelve egy dalt (Kucsera Géza szerzeménye) megtűzdelnek egy fát lila virágokkal, majd lassan elhagyják a színpadot, ami után megjelenik a két főszereplő, akiknek a szerelme kibontakozását és beteljesülését fogjuk végignézni a következő két órában. Ennél még inkább szívbe markoló az előadás vége, amikor is Pali megtudja, hogy szerelme az elviselhetetlen szegénység miatt kénytelen volt külföldre menni munkát vállalni, és ezt anélkül tette, hogy szólt volna neki, mert akkor nyilván nem tehette volna meg. A húszas évek nyomora íratta ezt Szép Ernővel, de a rendező egy szélsőségesen groteszk jelenetbe ágyazva felerősítette a darabnak ezt a zárását. A rendezés tehát a darab abszurditását húzza alá bizonyos helyzetekben, amelyek miatt mégsem tudunk teljes lelki áhítattal és kényelemmel szórakozni ezen a nem teljesen könnyed előadáson. Számomra a színészek játéka nem minden esetben volt érthető, időnként kínosan éreztem magam egy-egy alakítástól. Ezek azok a szerepek, amelyeknél – úgy gondolom – a groteszk vonást kívánták kiemelni, de valahogy mégsem sikerült ennek mély, finomabb árnyalatait megragadni, így inkább harsány, kellemetlen megjelenítés lett belőle. Négy ilyen alakítás volt, ami mindvégig ezt az érzést keltette bennem: Zsüzsü (Körmöci Petronella), Majmóczy (Baráth Attila), Mili (Sziráczky Katalin) és Angelusz papa (Mezei Zoltán). Pont ezek azok a figurák, akiken keresztül a bemutatott világ fonákságát, betegességét láthatjuk, és nyilván ezt a rendezői utasítást kapták a színészek, viszont ugyanilyen fonák karakter Mínusz (Hajdú Tamás), aki állandóan zsidózik és verekedni akar, Hajdú Tamás alakításában azonban egyszer sem éreztem túljátszást, ripacskodást. Meg tudta jeleníteni a figura groteszkségét valahol a mélyebb, finomabb rétegeiben.
A díszlettel, kellékekkel (Kupás Anna) kapcsolatban emelnék ki még egy dolgot, ami már évek óta borzasztóan zavar. Ez pedig a kínai művirágok, növények és egyéb kellékek használata. A második felvonásban a színpadot elárasztják a kínai művirágok, és én akármilyen értelmezést is próbálok ennek adni, semmilyen elfogadható érvet nem találok. Nagyon ízléstelen ez a díszlet, és sajnos szinte általános jelenség, hogy ezekkel a termékekkel oldják meg a díszletezést, ami nagyon sokat levon az előadás esztétikai értékéből.
Az Osztrigás Mici című előadásban hála Istennek nem voltak művirágok, minden szempontból ízléses, kiegyensúlyozott produkció. A színészek nagyszerű alakítása, az előadás dinamikája, sodró lendülete magával ragadja a nézőt. A két előadás összekötő kapcsaként értelmezhető Fülöp Tímea alakítása, aki a Lila Ákácban a Casino tapasztalt táncosnőjét, Feydeau bohózatában pedig a címszereplőt játssza: mellékszereplőből főszereplővé, a kis budapesti bár táncosnőjéből a párizsi Maxim ünnepelt táncosnőjévé válik. Mint fentebb említettem, körülbelül harminc év és egy világháború telik el a két dráma közt, az Osztrigás Miciben tehát még csak az önfeledt szórakozást élvezhetjük, nincs előhangja sem annak a sötétségnek, ami Szép Ernő drámájában már fölsejlik, az előadásban pedig – főleg a végén – dübörög. Az Osztrigás Mici rendezője (László Sándor) nem aktualizál, nem emel ki különösebben semmit, nem lehet érezni semmi utalást bármely fontos vagy elgondolkodtató kérdésre, egyszerűen szórakoztatni akar, ami a tempónak és a színészek nagyszerű játékának köszönhetően tökéletesen működik is. A két színlapot összehasonlítva is feltűnik, hogy a Lila ákácról a lap közepén kiemelt grafikával olvashatjuk a rendező gondolatait a drámáról és az előadásról, míg az Osztrigás Mici színlapján – László Sándor nyilatkozatai alapján tudjuk, hogy szándékosan – nincsenek ilyen gondolatok. A színészi játékra visszatérve elmondható, hogy szinte mindegyik tökéletes, könnyed, minden mesterkéltségtől mentes, rendkívüli alakítás. Pálfi Ervin játékát mégis kiemelném, aki legtöbbször főszerepeket játszik, ebben az előadásban mellékszerepe van, a szereposztásban is az utolsó helyen áll: ő a szolga, de alakítása annyira egyéni, és apró rezdüléseivel olyan emlékezetes és figyelemfelkeltő, hogy mintegy az előadás egyik legfőbb szereplőjévé válik.
Az évad tehát jól indult a Szabadkai Népszínházban, két olyan előadás került repertoárra, amire biztosan sokáig minden jegyet el tudnak adni. Szeptemberi rádiónyilatkozatában Gyarmati Kata elmondta, hogy ez után a két bemutató után a következő félévben két kísérleti jellegű előadás lesz: Aiszkhülosz Oreszteiája és Sterne Tristram Shandy-je. Én igazából szeptember óta ezt a két előadást várom, de mivel nagyon fontosnak tartom a színházak sikerét és zökkenőmentes működését Szabadkán, ezért éppen ennyire örülök annak is, hogy ezek előtt a nehezebb témájú előadások előtt olyan bemutatók voltak, amelyek a közönség folyamatos jelenlétét biztosítják a színházban.
Lila ákác
Bemutató: 2018. szeptember 28.
Csacsinszky Pali: Pálfi Ervin
Tóth Manci, táncosnő: Pámer Csilla
Bizonyos nagyságos úr: Csernik Árpád
Bizonyosné nagyságos asszony: Kalmár Zsuzsa
Angelusz papa, táncügynök: Mezei Zoltán
Zsüzsü, balettmesternő: Körmöci Petronella
Mínusz, fiatalúr: Hajdú Tamás
Majmóczy, fiatalúr: Baráth Attila
Hédi, táncosnő: Fülöp Tímea
Mili, virágárusnő: Sziráczky Katalin
Leó, zongorista: ifj. Kucsera Géza
Józsi, pincér: Szilágyi Nándor
Rendező: Sebestyén Aba m.v.
Osztrigás Mici
Bemutató: 2018. december 6.
Petypon, orvostanár: Mezei Zoltán
Gabriella, a felesége: G. Erdélyi Hermina
Petypon du Grelé tábornok: Balázs Áron
Clementine, a tábornok unokahúga: Pámer Csilla
Corignon hadnagy: Hajdú Tamás
Osztrigás Mici, táncosnő: Fülöp Tímea
Montgicourt, orvos: Kovács Nemes Andor
Chanteau abbé: Ralbovszki Csaba
De Valmonté hercegnő: Vicei Natália
De Valmonté herceg, a fia: Baráth Attila
Özvegy Claux grófné: Körmöci Petronella
Özvegy Vidauban bárónő: Pesitz Mónika
Özvegy Sauvarelné: Sziráczky Katalin
Étienne és Émile: Pálfi Ervin
Rendező: László Sándor, m.v.