Semmi sem tilos!

Semmi sem tilos!

Urbán András Fotó: Molnár Edvárd

Éves Desiré-napló

 

Miközben a Kosztolányi Dezső Színház felé sétálok a hidegben, arra gondolok, hogy mennyi minden történt velem az előző Desiré óta. A Desiré olyan egy kicsit, mint a családi ünnepek, amelyek évente csak egyszer vannak, mindannyian összegyűlünk rá: akiket szeretünk, akiket nem, akikkel csak ilyenkor találkozunk, akikkel gyakrabban is, és közben megbeszéljük, hogy milyen gyorsan múlik az idő, mintha csak tegnap lett volna tavaly. A Desiré Central Station Fesztivál egy biztos pont a téli ünnepek sorában, még karácsony előtt.

  Az idei fesztivál már a tizennegyedik. Éppen annyira újul meg minden évben, mint amennyire nem. Olyan védjegy elemei vannak, amelyektől otthonosan érzi magát rajta az is, aki minden évben, aki gyakran vagy aki először jár a Desirén: a gőzölgő kávé, amivel a KDSZ-es színészek kínálnak, amikor megérkezünk, a jegyellenőrök, akik konszolidáltan őrült jelmezzel vagy csak jelzésképpen kapcsolódnak az aktuális előadáshoz, a kitűzők, a fesztiválbulik.

  A 2022-es fesztivál alcíme: No filter. Ahogyan minden évben többjelentésű az aktuális alcím, amely valamennyire rendezőelvként összefoglalja a fesztiválprogramot, így az idei szlogen is több síkon értelmezhető: Urbán András, a fesztivál és a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója a szokásos, hivatalos fesztiválnyitó performance-ában elmondja: a #nofilter hashteget akkor használjuk… vagyis használják mások, amikor annyira elégedettek magukkal, hogy azt gondolják, nekik semmilyen szépítő effektusra nincs szükségük, semmilyen mázra, sminkre, színerő-manipulálásra, egyszerűen úgy szuperek, ahogy vannak. Így a vizuális arculatot sem ragozzák túl: semmi maszk, csak a lényeg. Mint ismeretes, a spórolás idejét éljük, odafigyelünk az energiafogyasztásunkra, lépcsőn járunk, nem lifttel, és nem fűtjük 18–20 foknál melegebbre a lakást/házat – ebben az esetben pedig az idén nem láthattunk egy desirés óriásplakátot sem a városban, nem készült semmilyen reklámanyag (szórólap, programfüzet). De gondoljunk inkább arra, hogy ez nem a spórolás és a forráshiány miatt volt így, hanem mert a Desirének semmi szüksége már a reklámozásra, bármilyen filter, körítés nélkül is telt ház lesz minden előadáson. És tényleg.

  A hatnapos fesztiválra összesen kilenc produkció (egy koncert és nyolc előadás) érkezett a régióból: Magyarországról, Szlovéniából, Horvátországból, Bosznia-Hercegovinából. Ezek közül én négyet láttam (Heilbronni Katica, Nero, Rossz társaság és Screenagers vol. 2), amiről bővebben is beszámolok.

  A 14. Desiré Central Station nemzetközi/regionális fesztivál Urbán András fent említett megnyitója után a budapesti Stúdió K Színház előadásával startolt, a Hegymegi Máté rendezte Heilbronni Katicával, amely Henrich von Kleist történelmi lovagdrámája alapján készült, a 19. századi német romantika egyik legfontosabb műve, meséje. Az előadás a vésztörvényszék előtt kezdődik, ide rendelték Vihar Frederiket, Sugár grófját (Nagypál Gábor), akit Friedeborn Tibold (Lovas Dániel) kovácsmester azzal vádol, hogy elcsábította és megrontotta a lányát, Katicát (Pallagi Melitta). De, mint kiderül, erről szó sincs, hanem amikor a lány meglátja a grófot édesapja kovácsműhelyében, teljesen megbabonázódik tőle, hátrahagyja addigi életét, és követi Vihar Frederik minden lépését, akárcsak az árnyéka volna, de mint a vésztörvényszék előtt tett vallatása közben kiderül: szerelme vagy inkább rajongása csak plátói. Katicát eltiltják a gróftól, apja hazaviszi magával. Vihar Frederik közben véletlenül megmenti nagy riválisát, Thurneck Kunigundát (Homonnai Katalin), akivel eljegyzik egymást. Különböző vagyoni és birtokviszályok miatt ellenséges csapatok törnek az összeházasodni készülő gróf és Kunigunda várára, amiről Katica egy elkóborolt levélből előre értesül, és szerelme megmentésére siet, figyelmezteti Sugárvár grófját. Az ostrom következtében a vár összedől, Katica pedig hősnőként vagy inkább megmentő angyalként kerül ki a romok közül. Kiderül, hogy Kunigunda csak számításból közeledett a grófhoz, aki viszont nem tud tovább ellenállni a Heilbronni Katica iránt érzett szerelmének. Ehhez hozzájárul az is, hogy kiderül: Katica a császár egyéjszakás „nyájaskodásából” született gyermeke, szóval egy csapásra megoldódnak a társadalmi különbségekből fakadó akadályok is a két szerelmes (?) között. És boldog vég. Vagy talán mégsem. A Stúdió K Színház előadása az egész mesét egy rendkívül letisztult, gépies környezetbe helyezi – a színpad közepén három futópad áll, a szereplők ezeken futnak, sétálnak, andalognak, sodródnak vagy csak állnak, attól függően, hogy a karakter éppen milyen állapotban és helyzetben van, milyen megpróbáltatásokon megy keresztül. Katicának, még inkább az őt megformáló színésznek igazi fizikai próbatétel a folytonos futás, mindkettejük – nem csak fizikai értelemben – teherbírása dicséretes. Ettől a kontextustól a darabot nem lehet elvonatkoztatni a fizikai színháztól sem, amitől igazán izgalmas kombináció lesz a lovagkori mese és a futás, az edzőtermi világ egysége. Az előadás ebben a minimalistának nevezhető színpadképben kerül színpadra, ahol a szereplők a mozgásformájuknak megfelelően fekete futó/edző ruhát viselnek, a nemesek pedig jelzésértékűen valamilyen arany vagy ezüst részlettel kiegészítve. A vizuális elemek, a vetítés és az igen hatásos zene is mind a különös világot segítik – nagyon jól –, napokkal később is még dúdolom a Radiohead Creep című átdolgozásának dallamát, amely hátborzongatóan jó fináléja az előadásnak. A két főszereplő, a Vihar Frederiket alakító Nagypál Gábor (akinek színpadi jelenlététől egy kicsit mindig megremeg a térdem) és a Katicát megformáló, kedvesen, bájosan és nagyon mai tinisen minimális Pallagi Melitta igazán jó páros. Az előadás végén pedig nem is tudom eldönteni, hogy a két karakter eleve elrendelt szerelme be tud-e teljesülni, vagy még inkább: valóban el akarjuk-e érni az annyira vágyott álmainkat? Katica csak tovább fut.

  Az első napot Lajkó Félix koncertjével zárták. A hegedűművészt nem kell senkinek bemutatni, nevezték már az ördög hegedűsének, Vajdaság Paganinijének. Igazi vajdasági világjáró világzenész, a nyáron épp egy nagyon izgalmas formációban hallgattam a kishegyesi szalmabálán ülve, most pedig a Jadran színpadot töltötte meg félixséggel.

  A második napon ismét a Stúdió K Színház produkcióját néztem meg, szintén Hegymegi Máté rendezésben, a Nero című előadást. Kosztolányi Dezső összesen négy regényt írt életében: a Pacsirtát, az Aranysárkányt, az Édes Annát és a Nero, a véres költőt – utóbbi alapján írta Garai Judit a jelen előadás szövegkönyvét. A Nero középpontjában a fiatal római császár, aki költőnek képzeli magát, vagy bizonyos helyzetekben egy költő, aki császárnak képzeli magát. Fiatal korában lesz uralkodó, akinek vágya, hogy költészetét elismerjék, de miután feltételezhetően nem szolgált rá, mindenkit irigyel, aki tehetséges, hatalmával visszaélve tudja csak elérni, hogy értékeljék művészetét. Meggyilkolja féltestvérét, nevelőjét, Senecát, feleségét, anyját és szeretőjét, Poppeát, és mindenkit, aki ellentmond neki, teljesen egyedül marad. Hátborzongató bomlástörténet a hatalomról, mindez pedig egy zseniális díszletben – az előadás egy sárga dobozban zajlik, amely a hatalmat szimbolizálja, és sokszor olyan látványt nyújt, mintha a szereplők még a gravitációval sem törődnének. A zárt tér úgy szűkül vagy módosul, amilyen dinamikával veszíti el Nero a realitással a kapcsolatot, a tér rabja lesz. A három főbb szerepben a Nerót játszó ifj. Vidnyánszky Attila, a Poppaeát alakító Pallagi Melitta és a Senecát játszó Spilák Lajos látható, a többi színész több karaktert is megformál. A regény egyes elbeszélő részeit narráció formájában mesélik el – főként, amikor valakit éppen megölnek. A főszereplő Vidnyánszky bravúrosan alakítja az ámokfutó császárt, annyira szuggesztív a jelenléte, olyan pontos és sokrétegű az ő Nerója, hogy egyszerűen nem tudok mást vagy máshová nézni – mondjuk, nem is akarok. És miközben a magánkívül tomboló, önhitt uralkodó azt kiabálja: semmi sem tilos, tulajdonképpen ezzel elmond mindent – nemcsak az előadásról, hanem a színházról és erről a fesztiválról is.

  A harmadik napra is egy előadás jutott, egy igen hosszú – a Nova pošta (Szlovén Ifjúsági Színház − Maska Ljubljana) négyórás Szóló című produkciója, amely Nina Rajić Kranjac, Nataša Keser, Benjamin Krnetić, Marko Mandić alkotói projektuma. A Szóló című improvizációs kísérletező projekt olyan kérdéseket feszeget, mint hogy mit jelent egyedül lenni, mi a szerepe a színháznak, mivel foglalkozik, hogyan lehet megváltoztatni a róla való gondolkodást. Az előadást a Jadran színpadon, de főleg előtte és a körülötte levő téren, térben adták elő.

  A negyedik nap a Desirére már visszajáró Szlovén Ifjúsági Színház, a ljubljanai Maska és a maribori Moment színház közös produkciójával kezdődött, de az intézmények hosszú sora ne tévesszen meg senkit, a Rossz társaság egy egyszereplős előadás, Vito Weis előadásában. Weis már többször játszott a fesztiválon, a Szlovén Ifjúsági Színház, a Via Negativa produkciójában, de a Hős 2.0 című előadásra Uroš Kaurinnal még ma is emlékszem, pedig már négy éve láttam. A Rossz társaság középpontjában az alkotói folyamat áll, betekintést nyújt abba, hogy milyen az, amikor az alkotó, a színész egyedül marad a színpadon, és néhány alapkellékkel (reflektorral, székekkel, létrával, laptoppal és egy esőkabáttal) elkezdődik a tárgyakkal való közös kísérletezés, majd létrejön a színház, amelynek fontos eszköze vagyunk mi, nézők is. Az alkotó játszik a színpadi elemekkel, színházi illúzió segítségével nézőtérré és tömeggé alakítja őket, közönséget, kellékeket talál bennük. Egy üres térből így lesz próbaterem, a kísérletezésből pedig színház.

Semmi sem tilos!
Rossz társaság
Fotó: Molnár Edvárd
Semmi sem tilos!
Screenagers vol. 2
Fotó: Molnár Edvárd

  Ezt követte a Kosztolányi Dezső Színház színpadán az Ó, mily hétköznapi című produkció, amely három előadót fűz össze: Bojana Robinson és Katja Legin táncosokat, előadóművészeket és Tomaž Grom zenészt, mindegyikük a maga történetét meséli el saját művészeti nyelvén, valahol a fikció és a tényszerűség, az intimitás és az egyetemesség határán. Az előadás témája Katrina Mansfield novelláin, valamint az alkotók személyes történetein, önéletrajzi motívumain alapszik.

  Az ötödik napon a Zombori Népszínház Übü the Great című produkcióját nézhettük meg, amely Urbán András rendező szerzői előadása Alfred Jarry Übü király című drámája alapján. Jarry Übü királya avantgárd klasszikus dráma, a kritikák szerint ehhez Urbán a rá jellemző provokatív, féktelen, politikai értelemben felforgató és mindemellett szórakoztató előadást alkotott a hatalom elvakultságáról a zombori társulattal, amellyel már nem először dolgozott együtt.

  A fesztivál zárónapján már ismerősként biccentünk egymásnak, akivel egy sorban ültünk egész héten, és arról beszélgetünk, hogy ki hány előadást látott. Itt egyértelműen az az ász, aki mindegyiket, rá többen is irigykedünk, mielőtt elkezdődne valami a színpadon. A Screenagers vol. 2 a zágrábi Omnibus és a párizsi Premier Stratagème közös produkciója, Barbara Matijević előadásában. A screenager olyan tizen- vagy huszonéves, aki sok időt tölt az interneten, és kiválóan ért a számítógéphez – tulajdonképpen egy teljes okosgenerációt jelent. Az előadás tehát egy zenés helyzetjelentés rólunk, akik többet üzenetezünk, mint beszélgetünk. Matijević – szabad és finom humorérzékkel – egyes szám első személyben mutat be egy dalgyűjteményt azokról az egyetemes kulturális kódokról, amelyek a világháló kontextusában értelmezhetők, és a legkönnyebb valamilyen mémben megfogalmazni. Máshogyan – például szavakkal – sokkal nehezebb. Frusztrációk, fájdalmak, örömök, amelyeket magunknak és egymásnak okozunk az online térben, és ezek hatással vannak a valóságunkra is. És egyébként is, az online tér a valóságunk-e? Vajon mit fognak rólunk, erről a korról gondolni a későbbi korokban azok alapján, amit az interneten hagyunk magunk után? Az előadás egy belső teret hoz létre, amely a behálózott médiakörnyezetünkre emlékeztet, és amelyhez okostelefonján keresztül a közönség is kapcsolódhat, és közben azon gondolkodunk, hogy milyen hatást gyakorol ránk és kollektív képzeletünkre az online tartalmakban történő elmerülés.

  Az utolsó előadás pedig a Szarajevói Nemzeti Színház Az éhezőművész című produkciója volt, amely Franz Kafka életének, műveinek, leveleinek és naplóinak motívumai és töredékei alapján készült, Alen Šimić rendezésében. Ez egy sajátságos beszélgetés, amelyet egy élettel, munkavággyal és a történet megszületése iránti szomjúsággal teli fiatalok alkotta csoport folytat a párbeszédben való részvételt megtagadó szerzővel. Az alkotók meghatározása szerint az egymás közötti, a magánéletük, a munkájukról és a környezetükről alkotott benyomásaik, valamint Kafka között létrejövő kapcsolatot vizsgálják. Az előadás Az éhezőművész című Kafka-novellából indult ki, de olyan kérdésekre is keresik benne a választ, mint élet és a létezés, a színház és annak szerepe.

  A 14. Desiré Central Station nemzetközi/regionális fesztivál ismét megtöltötte a hideg, ködös Szabadkát színházzal, olyannal, ahol semmi sem tilos. Most már jöhet a karácsony, utána pedig már nem sokat kell aludni, és jön a 15. Desiré.

 

 

 

 

 

Lukács Lilla

Gyökereink

Sok emlékem kötődik a fákhoz. A régi meggyfa a szüleim kertjében, amire először mertem felmászni (persze, fel is akadtam rá), ami olyan sok meggyet termett minden nyáron, hogy hetekig...

Lukács Lilla

Gyökereink

Sok emlékem kötődik a fákhoz. A régi meggyfa a szüleim kertjében, amire először mertem felmászni (persze, fel is akadtam rá), ami olyan sok meggyet termett minden nyáron, hogy hetekig...

Verebes Krnács Erika

Nem élhetek muzsikaszó nélkül…

Egy nemrég letűnt, mégis időtlen kor színpadi megjelenítése   Móricz Zsigmond halálának nyolcvanadik évfordulóján a Szabadkai Népszínház Magyar...

Verebes Krnács Erika

Nem élhetek muzsikaszó nélkül…

Egy nemrég letűnt, mégis időtlen kor színpadi megjelenítése   Móricz Zsigmond halálának nyolcvanadik évfordulóján a Szabadkai Népszínház Magyar...

Madár Anikó

Katica és Nero

Gondolatok a Stúdió K Színház két előadása kapcsán   Ismerik Gyimóthy Gábor Nyelvlecke című versét? Azt, amelyikben a magyar nyelv gazdagságára mutat...

Madár Anikó

Katica és Nero

Gondolatok a Stúdió K Színház két előadása kapcsán   Ismerik Gyimóthy Gábor Nyelvlecke című versét? Azt, amelyikben a magyar nyelv gazdagságára mutat...

Lukács Lilla

Bűnhődés

Zalán Tibor: Ne lőj a fecskére! Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, 2022. Rendező: Hernyák György Az egyik kedvenc filmem az In Bruges (2008, rendező és író: Martin...

Lukács Lilla

Bűnhődés

Zalán Tibor: Ne lőj a fecskére! Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, 2022. Rendező: Hernyák György Az egyik kedvenc filmem az In Bruges (2008, rendező és író: Martin...

Lukács Lilla

Felfejtett pulóver

Nóra és Torvald, Zentai Magyar Kamaraszínház, rendező: Verebes István Nem olyan régen fogadóórára mentünk Ervin atyához, hogy eligazítson bennünket az...

Lukács Lilla

Felfejtett pulóver

Nóra és Torvald, Zentai Magyar Kamaraszínház, rendező: Verebes István Nem olyan régen fogadóórára mentünk Ervin atyához, hogy eligazítson bennünket az...

Lukács Lilla

Két ember

„Amikor Isten hasba rúg, megszületik a gyermek. Arra gondoltam, hogy Isten hasba rúgott és tévedett, mert angyalt akart küldeni, de kobold bújt elő. Azonban nem tévedett az Isten, mert angyalt...

Lukács Lilla

Két ember

„Amikor Isten hasba rúg, megszületik a gyermek. Arra gondoltam, hogy Isten hasba rúgott és tévedett, mert angyalt akart küldeni, de kobold bújt elő. Azonban nem tévedett az Isten, mert angyalt...

Lukács Lilla

Álom __kivitelben

  „Az emberiség történelme: álmoknak sorozata. (…) A régi Egyiptom, Szíria, India álmai telve titokzatosságokkal, amelyek között a csillagvizsgáló se tud...

Lukács Lilla

Álom __kivitelben

  „Az emberiség történelme: álmoknak sorozata. (…) A régi Egyiptom, Szíria, India álmai telve titokzatosságokkal, amelyek között a csillagvizsgáló se tud...

Patyerek Réka

Keretnélküliség

  Yasmina Reza: Művészet. Zentai Magyar Kamaraszínház; rendező: Mezei Kinga   „A művészet olyan tevékenység, amelynek az a célja, hogy a legmagasztosabb és legjobb...

Patyerek Réka

Keretnélküliség

  Yasmina Reza: Művészet. Zentai Magyar Kamaraszínház; rendező: Mezei Kinga   „A művészet olyan tevékenység, amelynek az a célja, hogy a legmagasztosabb és legjobb...

Patyerek Réka

Több mint szerelem

  Mészáros Anikó: Szerelmek szerelme. Zentai Magyar Kamaraszínház; rendező Virág György   Ha fájáról leszakad a levél, mindegy már akkor neki, akárhova...

Patyerek Réka

Több mint szerelem

  Mészáros Anikó: Szerelmek szerelme. Zentai Magyar Kamaraszínház; rendező Virág György   Ha fájáról leszakad a levél, mindegy már akkor neki, akárhova...

Lukács Lilla

A föld íze, illata, hangja

  Nincs is jobb vasárnap esti program, mint színházba menni. A vasárnapi ebédet éppenhogy kipiheni az ember, mindezt aktívan teheti – mint minden rendes városi, a Palicsi-tó...

Lukács Lilla

A föld íze, illata, hangja

  Nincs is jobb vasárnap esti program, mint színházba menni. A vasárnapi ebédet éppenhogy kipiheni az ember, mindezt aktívan teheti – mint minden rendes városi, a Palicsi-tó...