Noé (új) Macedóniája
„Akik tagadják a Sárhegység létezését, azok Sarlatánok.”
Kokan Mladenović előadása a közönség egyik kedvence lett. A humor állandó jelenléte szinte sodorta a nézőket, mindeközben olyan égető problémákat érint, mint: a hatalom ereje, a kordokumentumok megváltoztatása, a történelmi adatok sajátos felhasználása, átértelmezése, a makedón kormány kemény bírálata. Láthatunk egy kollektívát, mely önmagát nevezte ki a nemzeti identitást megtartó erőnek, az „igazság” szócsövének önkéntes csoportosulását láthatjuk. Az előadás egy kiáltvánnyal kezdődik, egy 10 perces üvöltözés keretén belül tolják elénk azt, hogy milyen az igazi antik-makedón identitás, ország, nemzet. Ezt követően egy professzor lép színre, aki egy hiteles pergament tár a szakaktíva elé, elmagyarázva, hogy az Ararát hegység előtt hirtelen megjelent (titokzatosan) egy (cirill) S betű, így keletkezett egy új szó, új hely a Sararat. Megjelenik Noé neve is, a bárka. Innentől kezdve veszi kezdetét a teljes őrület, ugyanis mennyivel értékelhetőbb egy nép, ha bibliai időktől kezdve létezik? Ki döntheti el, hogy egy nép honnan származik? Természetes a nép maga. Ezért elhatározzák, hogy teljes transzformáción fog keresztül menni az egész ország, hiszen új identitástudatot kell kialakítani, belenevelni azt a közegbe. Ők, mint messiások aposztrofálódnak.
Láthatunk példát a média manipulációjára, a politika fertőző ideológiáira, melyekkel sokakat lehet megvezetni. Az előadás remekül mozgatja a humort, néha már túlzottan didaktikussá téve a mondanivalót, mégis emiatt működik, él az előadás.
Hogyan érhet véget egy teljes hazugságra épített birodalom? Megsemmisül. Semmivé lesz. A színészeket az előadás végén lemeztelenítik, a díszletet szétverik, széthull minden. Mi volt a hazugság? Az előadás vége felé kiderül, hogy a professzor pergamenére a fia rajzolta rá az S (cirill) betűt. Ezért, hogy elhallgattassák, megölik. Tehát a rendszer dönthet az egyén élete felett, de ha a megfertőzöttség működtet egy birodalmat, nem sokáig maradhatnak életben az éltetői.
Jég-doktrínák
„Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.” (Pilinszky János)
Belépve a térbe különös érzés fogott el. Szorongtam. Különféle zenei betéteket, beszédfoszlányokat lehetett hallani az előadás előtti pár percben. Izzadt a tenyerem, a várakozás kellemetlen pillanatai voltak ezek. A teret a fehér-fekete mind fényben, mind öltözékben is meghatározta. Fényjáték. Elsötétedik, világosodik. „Isten engem úgy segéljen” − hangzik el a háttérben. Közben egy kérdőívet adnak a kezembe, melyen az elfogadás és a gyűlölet közötti válaszokat várják. Kaotikus mikrokozmoszt hoznak létre. Mindenki belesüppedt a székbe. Kezdődik. Pero(vics) Zoltán által rendezett darab érzelmileg definiálhatatlan, intellektuálisan pedig egy kihívás. Emocionálisan azért megfoghatatlan az egész, mert egy nem megszokott holokauszt-diskurzust láthatunk megvalósulni, hanem a rasszizmus, a sovinizmus, a szélsőséges eszmék kiáltványát tárja a néző elé. A szörnyű tetteket elkövető személyek hangját hallhatjuk, hallhatjuk azt is, hogyan artikulálódik egy gyűlöletbeszéd, hogyan születik meg a gondolat, mely céljául tűzte ki egy népcsoport teljes megsemmisítését. A Jég-doktrínák többek között Victor Klemperer művéből is táplálkozik, ugyanis a második világháború után adta ki a Lingua Tertii Imperii című a Harmadik Birodalom nyelvével kapcsolatos meglátásait. Nemcsak Hitler szókincsét és stílusát vizsgálta, hanem a népnyelvet is. Goebbels propagandaminiszter volt leginkább hatással a kialakult új nyelvre, így ez könnyedén mutálódhatott, és nagyon gyorsan egy sajátos változata látott napvilágot a tömegnyelvben. A hétköznapi élet minden területén jelen volt ez a sajátos nyelvhasználat: politikai tartalmakat is kifejezhettek, de a jogrendben, a tudományban, a művészetben is megjelent, ahogyan arról Papp Kornélia írt. Az előadás viszont nem csak az akkori nyelvet mozgatja, hanem ezzel egy időben a kortárs, a radikális eszméket valló csoportok, szubkultúrák szókincsét is beleszövi. Beemel a jelenből, viszont arra nem világít rá, hogy ma is beszéljünk bármilyen szélsőséges eszméről, jelen van, ma is létezik a véleményterror, a kirekesztés. A végeredmény mégis rémisztő és hátborzongató, mindennapi kontextusba helyezi a fajgyűlöletet szajkózó megformált karaktereket, melyek pont azért váltják ki belőlünk az undort, a félelmet, mert mindezt ma is hallhatjuk, tapasztalhatjuk. Természetesen a humor valamelyest tudja ellensúlyozni ezeket a felszínes megjegyzéseket, vicceket, figurákat. Ha a néző tudja ezeket dekódolni, akkor rájön, hogy van megoldás, hogy képesek vagyunk arra, hogy felülemelkedjünk ezeken a felszínes, mocskolódó kijelentéseken. Továbbá attól válik nevetségessé bizonyos ponton az előadás, hogy az emberi tudatlanság, a hiszékenység, mint mozgatórugó működni tud, és mi, mint szemlélők felfogjuk, hogy a tudatlanság, a manipuláció ellen burkot kell vonnunk magunk köré, illetve ki kell mondanunk az ezzel kapcsolatos problémákat.
A színészek egész testükkel szenvednek. Kínok között ejtik ki a szavakat. Varga Vera színésznő, mint vöröskeresztes nővér jelenik meg a színen, kezével ölelve egy saját szavaitól fuldokló, haldokló nőt. A Vöröskereszt jelenléte megnyugtatóan hatott az akkori haláltáborok embereire, de pusztán csak álca volt, a biztonságos enteriőr megteremtésére szolgált. Varga félelmetesen sipító hangokat ad ki, melyben benne van a szenvedés, a sírás, a könyörgés. Krasznahorkai Ágnes alig artikulált szövegrészei viszont ellenpólusai ezeknek a sikolyoknak. Fantasztikusan van jelen a paradoxon, az ellentét. Ahogyan Horthy Miklós mellett, úgy a rasszizmus mellett is érvel Krasznahorkai, a teste teljes egészében remeg, levegő után kapkod, fél. A test és a textus áthidalhatatlan távolságának tragikuma ez. Ugyanis ezek a szentenciák gyűlölettel, gyilkolással telítettek, a test belefeszül ezeknek a kegyetlen tartalmaknak a kimondásába. Erdély Andrea színésznő kiemelkedő alakítása, a színpadi szabadsága szinte a székhez szögezi a nézőt. Hanglejtése, artikulációja, gesztusai páratlanul megtestesítik a Harmadik Birodalomhoz kapcsolható befolyásos embereket. Egyik pillanatban egy politikus orgánuma szólal meg, hirtelen váltással pedig a plázában csevegő, felszínes női réteg hangja csendül fel Erdély alakításával. Kaotikus világ ez, olyan, mintha a cirkuszban ülnénk és szemlélnénk a történéseket. A jelmezek egyedisége, különlegessége is ezt az érzést kelti bennünk, viszont a tragikum az, hogy ezek a szavak elhangoztak, és még a mai napig is akad, aki megtalálja bennük önmagát. A kortárs párhuzamok frappáns színrevitele szintén mosolyra görbíti a szánkat. Egyik jelenet a tévéből jól ismert jósló műsorok keretein belül zajlik, melyben olyan súlyos, lelkileg gyötrő kérdéseket tesznek fel a betelefonálók, melyekre természetesen a műsort vezető jósnő nem tud válaszolni. Vagyis ha levetkőztetjük ezt a jelenetet, akkor arra jöhetünk rá, hogy a rendező magát a témát alacsonyítja le, hiszen ilyen imbecillis módon nem lehet, nem szabad közelíteni egy ilyen tartalomhoz. A jelenet többek között a felszínességben fuldokló embert is reprezentálja, aki nem talál releváns válaszokat a „mi lett volna, ha…?” kérdésre.
„Nem szabad, hogy a gyengeség a gyengék oldalára állítson” − hangzik el Krasznahorkai szájából, miközben arról beszél, hogy látta a halottakat egymáson pihenni, látta a gyerekek piciny testét a halott-domb tetején. Egy olyan személy vallomása ez, aki végignézte, látta, tudta, mi folyik, viszont a megfertőzöttség és a félelem volt az, ami miatt nem lépett, csak hagyta, hogy sodorja tovább a dögszag.
A mai világ szélsőségesnek mondott megnyilvánulásai, ahogyan már többször említésre került, mindig másként jelentek meg: az utolsó pár percben Egészséges Fejbőr, Fehér Vihar dalokat hallhatunk. Illetve megjelenik az előadásban a turulmadár, mint szimbólum, sok más magyar nemzeti jelképpel együtt. Első olvasatra tekinthetjük sértőnek, viszont rá kell döbbenünk, hogy pusztán arról van szó, hogy mindig szerencsétlen, ha a nemzetszeretéssel összemosódnak korcs fogalmak is, és a meglévőket (nemzet, haza) pedig felruházzuk olyan durva értékítélettel, melyek nem feltétlen tükrözik annak valódiságát. Nem szabad elfelejtenünk azt, hogy honnan jöttünk, milyen kulturális hagyományokkal rendelkezünk, viszont összemosnunk sem szabad az erős nemzeti öntudattal rendelkező egyéneket a szélsőséges érzelmű személyek csoportjával.
Ebben az előadásban az elszenvedők némák. Nem szólalnak meg. Úgy, ahogyan akkor sem tehették. Művészi értékké váltak olyan témák, mint az emberek megsemmisítése, olyanok, akik haláltáborokat alapítottak, akik marhavagonba zárták az emberek, akik gyilkoltak.
Vannak, akik felteszik a kérdést: lehet-e ez művészet? A holokauszt-diskurzus nem nélkülözi az ellentmondásosságot e téren. „Nem egy értelmező számára a holokauszt maga lett az idő megtörése, botrányos jelentőségében az egyedi, a hasonlíthatatlan…” „A holokausztról szóló történeti narratívák szükségképpen partikulárisak maradnak, bizonyos mértékig mindig feltöltődnek a jelen távlatának morális, politikai és ideológiai összefüggéseivel, instrumentalizálják a kulturális memóriát, olyan emlékművé válva, amely akadályozza az emlékezést.” Továbbá azt is kifejti Szirák, hogy talán erre való az irodalom és a művészet, mely feloldja, eltávolítja a falakat, és teret ad az értelmezésnek, az emlékek áramlásának. S nem szabad elfelejtenünk, hogy soha sem kezelhetjük ezt, az embertelenség következményét, lealacsonyított, humorizált módon.
SÓVIRÁG – avagy a létezés eufóriája
„4 négyzetméter az életem”
(Fahidi Éva)
Két test, két tempó. Két élet, mely mégis metszi egymást. Hogyan? A Szabó Réka rendezte darab nagyon komplex élményt kínál. A vizuális impulzust szinte nem lehet elfelejteni, egy 93 éves nő, akinek megjelenése, jelenléte olyan erőt és életörömöt áraszt, mely a mai világban szinte elérhetetlen. Éva holokauszttúlélő. Emese táncosnő. A két életpálya a textusok útján érinti egymást, hiszen az idő erejét mozgatják, és nem félnek az emlékek zuhatagától. Megbirkóznak vele. Együtt. Az idő képlékenységével operálnak, mintha nem is színházban ülnénk. A nyelvezet a hétköznapi élethez áll közel, a közlések is egyszerűek, nincs benne mesterkéltség. Néhol a túlzott spontaneitás kudarcba fulladt, és nem tudtak kellőképpen reagálni egymás közléseire a szereplők. Néhol „elfáradt” a darab, és kínos csend uralta a teret.
Ezt az előadást látni kell, át kell élni. A létezés rövid története ez. A két élet egymást feltételezi, egymás nélkül nem működhetne, nincsen fel és alárendelt viszony, nincsenek súlybéli különbségek. Ettől gyönyörű és felejthetetlen az előadás. Számomra az egyik legmeghatóbb pillanat, mikor Éva elmeséli, hogy azon a napon volt a születésnapja, amikor felszabadult, viszont ezt rajta kívül senki sem tudta és senkit sem érdekelt. A másik legmeghatározóbb momentum, Emese tánca az idős nő előtt. Cuhorka tekintete, ahogyan az idős nőt szemlélte, húsba maró, a tisztelet jeleként értelmezhető. A tánca után megszólalt Éva: „Gilikére emlékeztet”. A testvére alakja rémlett fel benne, miközben a mozdulatok láncolatát figyelte.
„70 éves koromban tudtam megbocsájtani anyámnak. Ő, Gilikével a gőzhalált választotta helyettem”. Többek között arról is mesél, hogy mikor hazaért, rádöbbent, hogy a hontalanságba érkezett.
A két nő térbeli elhelyezkedése szemlélteti a generációs különbséget, a távolságot. Ezt az áthidalhatatlannak vélt messzeséget a táncnyelvén legyőzik. Együtt egzisztálnak a színpadon. Mikor az idős nő a székben ülve, dámaként mozog, Emese pedig gyönyörű, habkönnyű mozdulataival egybesimul a nő létezésével, elfelejtjük a távolságnak a létezését is.