Apollo 111 Színház: Medeia fiai, Bukarest
Euripidész műve ismét új köntösben látható az Apollo 111 színháznak és Adrei Măjeri rendezőnek köszönhetően. A román társulat előadása markánsan felosztható két részre, amelyek nyelvezetben és színpadi képben is különböznek. Az első egység egy könnyed hangvételű, mai nyelvezettel megszólaló férficsoportot ábrázol, amelynek tagjai egy közösségi oldalon megbeszélték, hogy összeülnek, és megvitatják régi „hőstettüket”, nosztalgiáznak. Kik ezek a férfiak? Ők az argonauták, akik az aranygyapjú megszerzésében vettek részt, ám őket messziről elkerülte a hírnév. A színpadkép egy tengeri tematikájú bárpult, ahová ezek a történelmi alakok civil ruhában érkeznek (szakadt nadrág, fehér farmer, szörfdeszka). Az ilyen jellegű újítás mindig megmosolyogtatja a közönséget, mégis arra ébredünk rá, hogy a problémáink univerzálisak, koron átívelőek, és sosem fognak eltűnni.
A színpadkép mindig új tagokkal bővül, ám női szereplő sehol. Az előadásnak több célja van ezzel a módszerrel. Egyrészt a szokványos nemi diskurzusnak a feleslegességére hívja fel a figyelmet: van-e a klasszikus szerepeknek (nő-férfi) értelmük? Adnak-e többletjelentést? Milyen hatással lenne az emberekre, ha ez megszűnne? Másrészt így abszolút a férfilelkekben lejátszódó történéseknek a „kimondhatatlansága” kerül középpontba, amit megkönnyít a nyelvezet laza struktúrája. A férfiak e mögé bújva, egymás között valódi válságaikról nyilatkozhatnak meg.
Az ókori társadalmak nagy része férfiközpontú volt, a nőknek a szélsőséges szerepek jutottak. Ebben az előadásban a nő Médeia, aki a háttérben, a gondolatokban, emlékekben születik újjá, és befolyásolja az argonautákat. A mitológiából ismert női alak köré rengeteg jelző, történet kapcsolódik. Médeia nagy hatalmú varázslónő, az argonauták rablási kísérletének sikere is neki köszönhető. Ezek a férfiak antihősök, identitásuk az emlékeik zavarossága miatt nem lehet egységes. Önmagukat sem ismerik eléggé, sőt már társaikra sem emlékeznek kristálytisztán. Lelkileg meggyötörtek, sérültek. Férfias-e, ha belső fájdalmaikról, gyötrődéseikről beszélnek? Amikor könnyek között mesélik el, ha bántalmazták őket? Az apa-fiú viszony is megjelenik egy-egy mondatban, a megfelelési kényszer és a bukás utáni elutasítás. Számos olyan kérdést vet fel az előadás, amely korunkban is aktuális, sőt legtöbbször a kirekesztettség, megbélyegzés folyamatát indítják el ezek az alapvető, a férfidiskurzusba nem illő cselekedetek, gondolatok.
Az előadás második része az antik szövegvilágot idézi fel. Nagyon domináns a kar szerepe (a drámában megszólaló nők összessége): azonos hangszínen, egyforma tempóban szajkózza a szöveget, az átkot, a sugallatot, a szánalmat. A darab ezen része maga a téboly, szinte Médeia fejében járunk, gondolatainak súlya alatt roskadoznak a szereplők, az egész atmoszféra nagyon nehéz és elviselhetetlen. A zenei aláfestés, a hangeffektek is egyre borzasztóbbá és fullasztóvá teszik a hangulatot. Végignézzük a nő szenvedését és gyötrődéseit, végül tébolyát, amely a tragédiához vezet. Nem látják szívesen, elüldözik gyermekeivel együtt. A férfikar a szörnyű cselekedetek előtt felölti fekete, női gyászruháját, előre jelezve a tragédiát. Ezek az antihősök képtelenek attól a gondolattól megszabadulni, illetve képtelenek elfogadni azt, hogy a férfias manírt nem lehet mindig, minden körülmények között megtartani. A lelki tartalmak egyszer csak kicsordulnak. Ezt pedig egy macsó, heteroszexuális férfinak nem illik, ugye?!
Hanyatlás
Bitolai Nemzeti Színház: Bakkhánsnők – a hanyatlás rövid története
Egy újabb Euripidész-feldolgozást láthatott a közönség, szintén nagyon domináns előadásmódban, Vuk Torbica rendezésében. A Bakkhánsnők című előadás kezdetén egy egyszerű, monologikus formában előadott eszmefuttatást hallhattunk, amely interaktív jellege miatt volt érdekes. Létünk alapvető kérdéseit, problémáit és bizonytalanságait vesézte ki: az identitás töredezettségét, az Istenbe vetett hit (ha egyáltalán van) értelmét vagy hiányát.
A mai kor emberének sok problémája van, leginkább önmagával, önmaga definiálásával kapcsolatban. A fiatalabb generációk egyre mélyebbre zuhannak a semmibe. Jövőképünk több tényező miatt homályos, de mindenekelőtt magunkat kell megértenünk és megismernünk ahhoz, hogy megtegyük a következő lépést. Tudnunk kell, hogy milyen kulturális alapokkal rendelkezünk, honnan merítkezzünk.
A darab két egységre osztható. Az elsőt az aktuális világ, aktuális problémáink, gondolataink fullasztó légköre uralja. A kontinuitást megbontja a hirtelen ránk zúduló archaikus szövegáradat. A két rész pontosan elválasztható, mintha ollóval vágták volna el őket egymástól. Ez a kettészakadás szinte fájdalmas, hiszen egyrészt a cselekedetek ritmikája is megváltozik (őrületes tempót vesz), és új tematika lép elénk, vagyis sokk éri a nézőt. A második részben kibontakozik a bacchánsnők története, megtudjuk, hogy ezek a nők, akik Dionüszoszt követték, istenítették, milyen életformát képviseltek, milyen viszonyban voltak a férfiakkal, sőt tudomást szerzünk arról is, hogy amikor révületbe estek, semmit sem ismerve tomboltak, gyilkoltak.
Az előadás sokszor vontatottá válik, erőltetetté. Maga a tragédia, amikor az anya saját fia életét oltja ki, nem tűnik annyira tragikusnak, ugyanis az adott momentumot megpróbálták pátosszal körbefogni, ám ezáltal a szituáció komikussá vált. Minden túlgondolt és didaktikus. A teljes téboly és az őrület minden összetevője egyszerre, egy időben működik: vonaglanak, kiabálnak, sírnak és nevetnek.
Bizonyos értékeink semmivé válnak, vagy új értelmet kapnak – a színház az a közeg, amely ezt meg tudja mutatni, viszont meg is kell haladnia ezt a velőig ható problémát. A macedóniai társulat előadása nem volt túl innovatív, csak az szeretett volna lenni. Amikor egy archaikus szövegtesthez nyúlnak a rendezők, mindig kockázatos. Az újraszerkesztés, az újraértelmezés nehéz, nagyon óvatosan kell bánni vele, hiszen könnyedén szélsőségessé válhat.
Pár gondolat erejéig térjünk vissza az előadás elejére. A színésznő, akivel elindul a darab, egy-két mondatban vázolja fel a tragédia szereplőit, hadarva, mintha ez senkit sem érdekelne, nem is volna lényeges. Így viszont egy görög tragédia mechanizmusa egy ócska szappanoperáénak felel meg.
Amikor az előadás már az első pár percben úgy indít, hogy az alapos ismeret, a biztos tudás lényegtelen, akkor milyen üzenetet közvetíthet?
Vox populi, VOX DEI
Stari grad Kulturális Központ: Vox dei – polgári engedetlenség, Belgrád
„Keveset akkor hazudunk csak, ha lehetőségünkhöz képest keveset hazudunk, nem ha a lehető legkevesebb lehetőségünk van rá.” (Franz Kafka)
A belgrádi társulat fülsértően ordítja bűneinket és tehetetlenségünket. Az ország, amelyben élünk, a lehető legfrappánsabb módon aknázza ki az emberek motivációját, pozitív jövőképét. Vajon ebben mi is hibásak vagyunk? Hibásak vagyunk azért, amiért ilyen a jelenlegi kormányösszetétel? Én mint magánember tudok-e még közösségben gondolkodni, vagy csak belesüppedve a jelenbe, panaszkodni vagyok képes? Minden kérdésre azonnali válasz is érkezik a Zlatko Paković rendező által színre vitt előadásban.
Az előadás homlokterében A. V. és A. B. áll, és a hozzájuk köthető gárda. Nagyon abszurd metamorfózis jön létre, ugyanis a szereplők egy-egy zakó segítségével belebújnak az országunk nagy hatalmú elméinek a bőrébe. A zakó maga a gyász, a rombolás jelképe. A nézők székükbe süppedve figyelik, érzékelik, hogy akármennyire szürreálisnak is tűnik az adott jelenet, amelyet látnak, pontosan ilyen hihetetlenül működik a valóságunk is. Az előadás célja az elborzasztás, az undorkeltés, nem utolsósorban a feleszmélés. Bármilyen hatalomról is beszélünk, az egyén életterét nem csorbíthatja, nem korlátozhatja. Ezekkel a dogmákkal mindenki tisztában van, ám megfáradtságunk és a szélmalomharc elkerülése érdekében hallgatunk és tűrünk, mintha egy nagy kőfal állna előttünk, amelybe véresre verjük a fejünket. Egzisztenciák önmagunk számára vajon mennyire fontos? Mennyire fontos az, hogy egy olyan rezsim áll az ország élén, amelynek szinte mindegyik tagja listát vezethetne ármánykodásáról?
A fő cselekményszál, hogy a kormányfőt bíróság elé állítják, és törvénycikkelyek szerint felsorolják bűneit, vétségeit. A helyzet groteszkségét még növeli, hogy A. védőügyvédje Jézushoz hasonlítja a vádlottat, aki Pilátus előtt áll. Érzékelhetjük, hogy humor nélkül nagyon nehéz lenne ezeket az abszurd és undorító, objektív tényeket elviselni. A hatalom olyan struktúra, amely mindent felhasznál, mindent átértelmez és saját értelmezése szerint interpretál. Mechanizmusa rendkívül sokrétű, sok embert mozgat, de sikeresen. A legnagyobb ellenszere a rendszernek a tudás és a tudatosság, valamint a kritikus hozzáállás. Nem újdonság a történelemhamisítás sem, a csalás, a hazugságok áradata, hiszen erre mindenki legyint, mondván: most mit csináljak? A színház olyan közeg, ahol minden megtörténhet, ahol minden csak játék, viszont a hangsúly a közönségen van, vagyis rajtunk.
Az elborzasztó tényeket, a meggyilkoltakat mindenki ismeri. Mindenki tudja, hogy kinek a kezéhez tapad vér, illetve ki a legdekadensebb. Az ember megszűnik létezni emberként, állati módon viselkedik, és a túlélésért küzd. Ezek lennénk mi? Kapaszkodjunk meg szavaikban, és próbáljunk meg együtt egy élhető jövőt alakítani. Az egyén önmaga nem megy sokra, amire megtanít bennünket az előadás, hogy a közösségi szellemnek, a közösségnek hatalma van. Buzdító szavakat, mondatokat szajkóz egy hatalmas erejű, dobhártyaszaggató dalban a belgrádi társulat. Olyan orgánumok ezek, amelyek nemcsak megérintenek bennünket, hanem el is jutnak hozzánk. Paradox módon az előadás azzal ér véget, hogy a kivetítőn azt olvashatjuk: „Nincs vége”. Akkor mi jön ezután?