Néző voltam a Desirén

Néző voltam a Desirén

Desiré-hangulat Fotó: Molnár Edvárd

 

Ősszel, amikor már megfelelően hűvös az idő, melegek a radiátorok, és esténként köd borítja be a várost, akkor kezdődik a Desiré. Teljes nevén a Desiré Central Station nemzetközi/regionális kortárs színházi fesztivál. Idén november 19. és 29. között került rá sor, a Desiré így már tizenharmadik alkalommal biztos pontja a novembernek, jöhet bármi de tényleg bármi, akár egy világjárvány is –, a Desiré életet, még konkrétabban színházi életet hoz a borongós, hűvös őszi-téli Szabadkára. Ha megengedik, elárulok egy nagyon intim dolgot: az idén életemben először fizettem a Desiré-jegyekért. Nem, nem azért, mert eddig potyautasként belógtam volna az előadásokra, hanem mert 2015 és 2020 között a fesztivál – rendes vagy külsős – munkatársaként részt vettem annak szervezésében. A Desiré azóta nekem (is) a szívügyem, sok kín, de annál sokkal több siker és öröm kötődik hozzá. Azt már tudtam, hogy hogyan készül a fesztivál, de hogy milyen a befogadó, vagyis a néző székéből átélni, azt ebben az évben tapasztaltam meg először. Telefonon jegyet foglaltam, időben felvettem mint ahogy egy jól nevelt nézőnek illik –, és elsétáltam a megnyitóra. A Kosztolányi Dezső Színházhoz érve már elkapott a Desiré-vibe, elvettem egy forró kávét a tálcáról, és míg kortyoltam, felkapcsoltam a kabátomra a Desiré-kitűzőt, és átnéztem a fesztiválkatalógust. Nézzük, mi volt benne.

  Az idei fesztiválra, amely a The History and You – vagyis A történelem és te/ti alcímet viseli, Szerbiából, Magyarországról, Franciaországból, Montenegróból, Észak-Macedóniából, Horvátországból, Szlovéniából, Svájcból és Bosznia-Hercegovinából érkeztek színházcsinálók, társulatok – összesen tizennégyféle előadást tizenhét alkalommal játszottak, a program részét képezte továbbá három koncert, és három Desiré Akadémia amely a fesztivál kísérőrendezvénye eseményen vehettek részt az érdeklődők, színházi műhelymunkán és beszélgetéseken.

  Három előadásra volt jegyem, mindegyik címe egyszavas, ezekről fogok írni, nem egyszavast: Omma (r.: Nagy József), Félelem (r.: Igor Vuk Torbica) és Mefisztó (r.: Urbán András). A fesztivál többi előadásáról csak röviden.

 

  A 2021-es Desiré Central Station Fesztivált – hagyományosan – Urbán András, a fesztivál és a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója nyitotta meg két rövid mondattal: köszöni, hogy itt vagyunk, és jó szórakozást kíván. Ezután a franciaországi Atelier 3+1 társulat Omma című előadása következett, a legendás, nemzetközileg ünnepelt koreográfus, táncművész, Nagy József rendezésében. Nagy előadásai iránt – akár az általa rendezett vagy játszott performance-ról, előadásról van szó – minden alkalommal óriási az érdeklődés, az elsők között fogynak el rájuk a jegyek. Így történt ez idén is, aki nem csapott le a jegyére időben, az csak elmondásból tudhat bármit az előadásról, amelyet egyébként kétszer is játszottak a fesztiválon. Az Omma már a 2020-as Desiré programjában is szerepelt, de az akkori még szigorúbb, főként nemzetközi járványügyi intézkedések miatt a társulat az utolsó pillanatban mégsem tudott részt venni a fesztiválon.

  Az omma ógörög szó, jelentése szem vagy látvány. A tér üres, semmi díszlet, semmi kellék, csak nyolc táncos (Djino Alolo Sabin, Timothé Ballo, Abdel Kader Diop, Aipeur Foundou, Bi Jean Ronsard Irié, Jean-Paul Mehansio, Boukson Séré, Marius Sawadogo) Maliból, Szenegálból, Elefántcsontpartról, Burkina Fasóból, a Kongói Demokratikus Köztársaságból és Kongó-Brazaville-ből, ők is egyszerű, sallangmentes valójukban: fekete nadrágban és zakóban a fekete térben. Ezt meg is állapítják magukról és a környezetükről, magyarul: fekete. A rendező az egyik interjújában azt mondja, hogy a tánc, a mozgás gyökereit, eredetét szerette volna kutatni, erre pedig, úgy vélte, a legjobb, ha afrikai táncosokkal dolgozik együtt. Nagy feltevése, hogy a tánc együtt született meg az emberiséggel, a tánc és a mozgás forrásához való visszatérés pedig a világegyetem eredetéhez való visszatérést jelenti. A tánc tehát, amelyet a színpadon látunk, közös és univerzális.

  Az előadás az egyszerűséggel, a testek, fények, hangok tűpontos és lecsupaszított valójukban való használatával mutat meg rengeteg hatást, mozdulatot, egyéni és közös kultúrát. A táncosok olykor együtt alkotnak egy testet, de gyakran nagyon is le- és kiválnak a közös testről, ezzel körkörös interakció és kölcsönösség jön létre az egyén és a csoport között. Apró, pontosan megkoreografált egyéni és közösségi történeteket látunk, megjelenik a rabszolgaság, az identitáskeresés, az egyén és a társadalom viszonya. Férfias munka. A közönség tomboló ovációval fogadta az előadást, még napok múlva is erről meséltek ismerősök és ismerősök ismerősei, hogy mennyire katartikus élményben volt részük. Nagy József mégiscsak Nagy József.

  A második napon az Újvidéki Színház és a Sterija Játékok közös produkciójában, Az isteni Dzsoni parázna napjai (r.: Jovana Tomić) című előadásban a nézők elmerülhettek a kalandor, bátor, erős, csábító, narcisztikus, szellemes, elkényeztetett és sérülékeny Dzsoni lelkivilágában, aki legbelül csak szeretetre és figyelemre vágyik.

  A harmadik napon – minden bizonnyal a járvány miatt – nem tartottak előadást, mindenki otthon töltődhetett fel a következő napok programdömpingjére.

  A negyedik napon a szlovén Širom együttes (Ana Kravanja, Samo Kutin, Iztok Koren) adott koncertet, a zenekar tagjai a népzenei alapokhoz visszanyúlva mindenféle különleges hangszert megpendítettek, vagy csak megszólaltattak. Aki ott volt, közelről láthatott balafont, bendzsót, zurnát, kalimbát. A zene közben pedig hű maradt a népzenei alapokhoz. A koncert az Etnofesttel együttműködésben valósult meg.

  Az ötödik napon a zágrábi RadioTeatar Filmzene egy el nem készült filmhez című előadását hozták el Szabadkára, műfaját tekintve igen izgalmas: zenés-verses street movie. A darab a Nina Bajsić zágrábi költő, énekes-dalszerző, drámaíró és Nenad Marić belgrádi költő, énekes-dalszerző, festő között zajlott párbeszéd során született verses, prózai és zenei felvételekből állt.

  A hatodik napon két előadás is szerepelt a fesztivál programján. Először a francia La Belle Meuniére – La Poétique des Signes társulat Ripityára törve című darabját mutatták be, és szétvertek benne egy szekrényt. A három alkotó, színész/koreográfus, színész/rendező és díszlettervező/képzőművész a destrukcióról, ezzel párhuzamosan pedig az újrateremtésről mesélt szavak nélkül is, összetörték az akadályokat, a terhektől való megszabadulással pedig megkönnyebbültek. Ezt követően a budapesti Átrium és a Mentőcsónak közös előadására, a Holtverseny (r.: Kovács Máté) című monodrámára sietett át a közönség. A darab a fiatalok sodródásában merül el – úszás volt ez, egy részben.

  A hetedik napra akadt bőven program. A Kosztolányi Dezső Színház, a berni Schlachthaus Theater, a zürichi Theater Winkelwiese és a pristinai Qendra Multimedia A kettőzött élet (r.: Maike Lex) című koprodukciója két alkalommal is a program részét képezte. A produkció igen különleges, az egykori Jugoszlávia utódállamaiból származó színészek soknyelvű előadása, több nyelven kutatja az identitást és egy másik élet lehetőségét, közben pedig különböző perspektívából mutatja meg a történelmet. A Bitolai Nemzeti Színház már gyakori vendég a fesztiválon, több alkalommal láthattunk tőlük előadást. Ebben az évben a History of Motherfuckers (r.: Urbán András) című, William Shakespeare Coriolanus című drámájának motívumaiból felépülő darab érkezett Szabadkára, előadás egy népről, amelyet a külső ellenség egyesít, semmi egyéb. A késő esti órákban igazi színházi űrélményben lehetett része a nézőnek. A Finalizmus: Postgravityart Informansz (r.: Dragan Živadinov) Dragan Živadinov, Dunja Zupančič és Gregor Mesec közös projektje posztgravitációs művészetről, az univerzum kulturalizálásáról, a tudomány és a művészet összekapcsolásáról.

  A nyolcadik napon következett az újvidéki Promena Művészeti Akadémiai Színház Három tél (r.: Jasna Đuričić) című előadása. Egy zágrábi családnak, főként női tagjainak a boldogulása vagy épp nem boldogulása által mesélték el a 21. század, azon belül pedig az egykori Jugoszlávia három fontos történelmi pillanatát: 1945-öt, 1990-et és 2011-et.

  A kilencedik napon a Boszniai Nemzeti Színház Zenica és a XX. Bosznia-hercegovinai Drámafesztivál Zenica 2021 közös előadását láthatták Hét félelem (r.: Selma Spahić) címmel a kollektív trauma által táplált, valóságtól elrugaszkodott illúzióvilágról. Ezen a napon láthatták még a zágrábi Grupa Színház és a Triko Cirkus Színház közös, Mistero Buffo (r.: Lee Delong) című produkcióját, a kisemberről, a színész és a közönség kapcsolatáról.

  A tizedik napot a Mezei Szilárd Ring Concort nevű formáció koncertje nyitotta meg, sok szabad improvizációval, régizenével és Mezei Szilárd-kompozícióval. A belgrádi Bitef Színház Mozgás (r.: Jovana Tomić) című előadása öt térben zajlott, a nézők folytonos mozgásban, csoportokra bontva merülhettek el a színház öt különböző világában. Ezen a napon került színpadra a Piroti Nemzeti Színház Félelem – egy megkapó emberi történet (r.: Igor Vuk Torbica) című produkciója, amely a rendező szerzői előadása Franz Xaver Kroetz drámai szövegei alapján (játsszák: Aleksandar Radulović, Aleksandra Stojanović, Zoran Živković, Natalija Geleban, Milan Nakov, Danijela Ivanović, Aleksandar Aleksić, Milica Filić). Ez az előadás még mindig elevenen él bennem, gyakran be-bevillannak belőle képek, jelenetek, egyszerre volt hátborzongató, végtelenül megható és egyszerűen csak jó. Az előadást Igor Vuk Torbica rendezte, aki 2020 júniusában tragikusan fiatalon elhunyt, generációjának egyik legfontosabb rendezője, számos színházi díjjal kitüntették, rendezéseit fokozott figyelemmel kísérte a színházi szakma. A Félelem című előadás, amelynek bemutatóját 2020. február 13-án tartották, Torbica utolsó rendezése. November 28-án, a reggeli kávézás közben az Instagramot görgettem, amikor az applikáció által felkínált követhető profilok között megjelent Igor Vuk Torbica is. Persze csak egy rajongói vagy emlékoldala, de első ránézésre ez nem tűnt egyértelműnek, nagyon különös érzés volt. Szóval, november 28-án este elmentem, hogy megnézzem az előadást. Az ismertető szerint: „A Piroti Színház előadásában Kroetz szövegrészletein keresztül szerettünk volna rávilágítani jelenünkre, az itt és mostra. Azonban nem a Kroetz-szövegek egyszerű színpadra állításával tettük ezt meg, hanem bizonyos szövegrészletekből alkottunk egy teljesen új egészet. Az ő anyagát ütköztettük a mágikus realizmus világával, és igyekeztünk a darabot elsősorban a GROTESZK irányába vinni, amely képes megnevettetni, de végül mégis kellemetlen érzést okoz. Igyekeztünk mindenekelőtt egyfajta társadalmi allegóriát felvázolni a félelemről és a polgári tétlenségünkről egy olyan helyzetben, amelybe valahogyan mindannyian belecsusszantunk.” (Igor Vuk Torbica) A darab olyan helyszínen játszódik, ahol senki sem tölt sok időt, csak jön és megy, lehetőleg a legkevesebb interakcióval: egy társasház vagy panelház folyosóján. Én is ilyen épületben lakom, feltételezem, több olvasóval együtt, és mindannyian tudjuk, hogy a közös folyosón nem barátkozunk, csak köszönünk az ismeretlen szomszédnak, és megyünk tovább. Így vannak ezzel a darab szereplői is, akiket a félelem – mindentől és bármitől való félelem – hoz össze, kovácsol furcsa szimbiózisban élő közösséggé, amelynek bázisa és otthona az abszurd közös tér, a folyosó lesz. Itt bontakoznak ki a személyes történetek, vagyis bontakoznának ki, ha nem végtelenül felületes módon kommunikálnának, és (nem) nyílnának meg egymásnak. Az emelet lakói valamilyen szempontból mindannyian tengődnek, tagadásban élnek – nem vesznek tudomást a betegségről, munkanélküliségről, dologtalanságról, kiégettségről. Egymás problémájára akkor sem reflektálnak, ha szembesítik őket vele, el is határozzák, hogy csak a jó és kellemes dolgokról beszélgetnek. Hiszen amiről nem veszünk tudomást, az nincs, vagy előbb-utóbb megszűnik létezni. A közösségbe alattomosan beszivárog egy új tag, aki átveszi az irányítást a csoport felett, akik a félelem miatt teljesen elszigetelődnek a „veszélyes” külvilágtól, és elkezdenek rettegni az új mikrotársadalmi rendszerükben – immár egymástól. Pedig csak ki kellene állniuk magukért és a másikért – gondolja ezt a kényelmes székben ülő néző –, de ez valóban ennyire egyszerű lenne? A félelem tétlenséggel bénít. Várják – és mi mindannyian várjuk –, hogy jobb legyen, de inkább kivárják, hogy más tegyen ezért. Aki pedig kész legyőzni a félelmét, és azt mondja, elég, körülnéz, és nem lát senkit, egyedül maradt. A rettegés tárgya likvidálja a lázadót. Az előadás vége hátborzongatóan katartikus, a gyilkos véres kezét felénk fordítva jelzi, hogy aki csak sodródik, megfigyel, tétlen, és nem mer kiállni az elveiért, az mind bűnrészes. Igazán megrendítő az a taps, amit a színészek, az előadás, de legfőképpen a rendező kap. Senki sem múlik el nyomtalanul.

Néző voltam a Desirén
Omma (r.: Nagy József)
Fotó: Molnár Edvárd
Néző voltam a Desirén
Félelem (r.: Igor Vuk Torbica)
Fotó: Molnár Edvárd

  A fesztivál utolsó napján a budapesti Kultúrbrigád és az Átrium közös produkciója, a Mefisztó – kortárs kabaré egy részben (r.: Urbán András) is színpadra került. Az előadás Klaus Mann regénye nyomán, Mikó Csaba és Kukk Zsófia átdolgozása alapján Urbán András és a társulat közös projektje. Klaus Mann regénye, amelyből Szabó István készített kultikus nagyjátékfilmet 1981-ben, az 1920-as és 1930-as években játszódik, központi alakja pedig a hamburgi színház színésze, a kezdetben baloldali ideológiát valló Hendrik Höfgen. A hamburgi kabaré segítette őt az áhított szakmai kiugráshoz, ezután pedig szakmai érvényesülése érdekében feleségül veszi az előnyös családi hátterű Barbara Brucknert. Társadalmi feljebb menetele szakmai előrelépést is hoz, Berlinben végre eljátszhatja álmai szerepét, a Mephistót. Ekkorra már a nemzetiszocialista politika határozza meg az irányt, Höfgen alázatosan idomul az új politikai szelekhez, megtagadja korábbi elveit, régi kollégáit, és behódol a náciknak. Ez tehát az előadás történetének váza, közben a kabarét idézi a díszlet, kortárs kabaré ez, a jeleneteket élő zene kíséri. Alföldi Róbert játssza Höfgent, Hartai Petra, Huzella Júlia, Nagyabonyi Emese, Péterfy Bori, Tornyi Ildikó pedig mindenki mást – nőt, színésznőt, szeretőt, kollégát, tábornokot. Az előadás nagyban építkezik a színészek improvizációira, igen tömör anyag, ami folyamatos figyelmet kíván a nézőtől, egy percre sem lankadhatunk. Mindjárt a legelején leforráz bennünket előítéletekkel, de inkább csak szembesít velük – mindannyian gondoltunk vagy mondtunk már hasonlót, ne legyünk álszentek. Szándékos eltúlzásokkal megbotránkoztat, közben pedig olyan fontos társadalmi témákat érint, mint a verbális vagy szexuális erőszak, a családon belüli és munkahelyi bántalmazás, kizsákmányolás, hogy választhatja-e a nő, hogy ne legyen anya. Az előadás mindvégig azt vizsgálja, hogy a színész mennyire kiszolgáltatott a mindenkori hatalomnak, a művésznek van-e erkölcsi felelőssége a művészet gyakorlásában. Höfgen szerint a túlélés a legfontosabb, az felülírja a morált, az erkölcsöt. Az előadás vége mégis: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” (Madách Imre: Az ember tragédiája)

Néző voltam a Desirén
Mefisztó (r.: Urbán András)
Fotó: Molnár Edvárd

  Ugyanezen napon volt műsoron a budapesti Hodworks előadása, őket is már láthatta korábbi évek során a fesztivál közönsége. Idén a társulat legfrissebb, Amber (r.: Hód Adrienn) című előadását hozták el. Hód Adrienn hat táncosa az érintés kimeríthetetlenségével, a test emlékezetével dolgozott az előadásban, normákat, szabályokat és elvárásokat vetkőztek le, és olyan tudatállapotba kerültek, amelyet maguknak és társuknak egyaránt teremtettek meg.

  A fesztivál november 29-én este, a szicíliai Jacaránda együttes koncertjével zárult, akik eredeti szicíliai dalokkal és kortárs etnozenével oszlatták fel az őszi ködfelhőket.

  A Desiré fesztivál minden évben fontos pontja kulturális életünknek, megkerülhetetlen – de miért is akarnánk megkerülni? Sokszínű és reményteljes. Az idén új, nézői szerepkörben éreztem, hogy a kemény munka megérte, a nézőnek szüksége van a Desirére.

  Desiré, jövőre találkozunk!

 

*A Desiré Central Station Fesztivál 2021-ben a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Szabadka város, a Tartományi Művelődési, Tájékoztatási és Vallási Közösségi Titkárság, a szerbiai Művelődési és Tájékoztatási Minisztérium, a Nemzeti Kulturális Alap, a Magyar Nemzeti Tanács, a Teatroskop és a Szerbiai Francia Intézet támogatásával jött létre.

 

 

 

Lukács Lilla

Két ember

„Amikor Isten hasba rúg, megszületik a gyermek. Arra gondoltam, hogy Isten hasba rúgott és tévedett, mert angyalt akart küldeni, de kobold bújt elő. Azonban nem tévedett az Isten, mert angyalt...

Lukács Lilla

Két ember

„Amikor Isten hasba rúg, megszületik a gyermek. Arra gondoltam, hogy Isten hasba rúgott és tévedett, mert angyalt akart küldeni, de kobold bújt elő. Azonban nem tévedett az Isten, mert angyalt...

Lukács Lilla

Álom __kivitelben

  „Az emberiség történelme: álmoknak sorozata. (…) A régi Egyiptom, Szíria, India álmai telve titokzatosságokkal, amelyek között a csillagvizsgáló se tud...

Lukács Lilla

Álom __kivitelben

  „Az emberiség történelme: álmoknak sorozata. (…) A régi Egyiptom, Szíria, India álmai telve titokzatosságokkal, amelyek között a csillagvizsgáló se tud...

Patyerek Réka

Keretnélküliség

  Yasmina Reza: Művészet. Zentai Magyar Kamaraszínház; rendező: Mezei Kinga   „A művészet olyan tevékenység, amelynek az a célja, hogy a legmagasztosabb és legjobb...

Patyerek Réka

Keretnélküliség

  Yasmina Reza: Művészet. Zentai Magyar Kamaraszínház; rendező: Mezei Kinga   „A művészet olyan tevékenység, amelynek az a célja, hogy a legmagasztosabb és legjobb...

Patyerek Réka

Több mint szerelem

  Mészáros Anikó: Szerelmek szerelme. Zentai Magyar Kamaraszínház; rendező Virág György   Ha fájáról leszakad a levél, mindegy már akkor neki, akárhova...

Patyerek Réka

Több mint szerelem

  Mészáros Anikó: Szerelmek szerelme. Zentai Magyar Kamaraszínház; rendező Virág György   Ha fájáról leszakad a levél, mindegy már akkor neki, akárhova...

Lukács Lilla

A föld íze, illata, hangja

  Nincs is jobb vasárnap esti program, mint színházba menni. A vasárnapi ebédet éppenhogy kipiheni az ember, mindezt aktívan teheti – mint minden rendes városi, a Palicsi-tó...

Lukács Lilla

A föld íze, illata, hangja

  Nincs is jobb vasárnap esti program, mint színházba menni. A vasárnapi ebédet éppenhogy kipiheni az ember, mindezt aktívan teheti – mint minden rendes városi, a Palicsi-tó...

Patyerek Réka

A trianoni csata

  Érzek-e dühöt? Nem. Szomorúságot érzek. A művészetnek egyik lehetséges célja, hogy görbe tükröt mutasson. Itt ez sajnos nem sikerült. Pontosabban ez sem. Semmi...

Patyerek Réka

A trianoni csata

  Érzek-e dühöt? Nem. Szomorúságot érzek. A művészetnek egyik lehetséges célja, hogy görbe tükröt mutasson. Itt ez sajnos nem sikerült. Pontosabban ez sem. Semmi...

Lukács Lilla

Tánc, mese, játék

  Gyermekkorom egyik meghatározó meséje a Lúdas Matyi. Dargay Attila 1977-es egész estés mesefilmjét megszámlálhatatlanul sokszor láttam – még VHS-kazettán –,...

Lukács Lilla

Tánc, mese, játék

  Gyermekkorom egyik meghatározó meséje a Lúdas Matyi. Dargay Attila 1977-es egész estés mesefilmjét megszámlálhatatlanul sokszor láttam – még VHS-kazettán –,...

Csík Mónika

Hol van az igazság?

  A Szabadkai Gyermekszínház Lúdas Matyi című, legutóbbi produkciója sokszínű és sokrétű előadás, hiszen egyaránt épít az irodalmi...

Csík Mónika

Hol van az igazság?

  A Szabadkai Gyermekszínház Lúdas Matyi című, legutóbbi produkciója sokszínű és sokrétű előadás, hiszen egyaránt épít az irodalmi...

Piros Bálint

Művészet

  A zalai származású festő, Egry József mondta a művészetről, hogy „egy műnek a való értékét csak maga a mű mondhatja el, mások csak beszélhetnek...

Piros Bálint

Művészet

  A zalai származású festő, Egry József mondta a művészetről, hogy „egy műnek a való értékét csak maga a mű mondhatja el, mások csak beszélhetnek...

Lukács Lilla

Maradok

  Semmilyen statisztikai adatot nem tudok arról, hogy az utóbbi tíz-egynéhány évben hány vajdasági magyar költözött külföldre a tanulás miatt, a könnyebb...

Lukács Lilla

Maradok

  Semmilyen statisztikai adatot nem tudok arról, hogy az utóbbi tíz-egynéhány évben hány vajdasági magyar költözött külföldre a tanulás miatt, a könnyebb...