Egy nemrég letűnt, mégis időtlen kor színpadi megjelenítése
Móricz Zsigmond halálának nyolcvanadik évfordulóján a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata a Nem élhetek muzsikaszó nélkül… című zenés vígjátékkal lepte meg a közönségét.
Számomra egyfajta időutazás is ez, hiszen negyvenkét évvel ezelőtt, egyetemi éveim alatt, Sík Ferenc rendezésében még a régi falak között, Medve Sándor és Jónás Gabriella főszereplésével láttam ugyanezt a darabot.
Ajándék ez az előadás ma is a léleknek, sok kedvesség, báj, bölcs derű és fanyar mosoly árad belőle. Visszaemlékezés egy letűnt korra, a magyar dzsentrivilágra, a könnyelmű vidámság korára, az arisztokrácia alkonyára. A több napig tartó dínomdánom, a könnyű és látszólag felelőtlen élet, és persze ami ezzel jár, a korfordulás magyar virtusa, mind részei ennek az „öcsém-uramos” világnak. A történelmi változás már a zsigerekben, Móricz ezért a szereplők karakterére összpontosít. A dzsentritörténetnek a megírásához pedig az író első felesége és annak nagynénjei szolgáltak modellül.
A férfi- és női makacsság erőpróbája zajlik a színpadon, a párkapcsolat bonyolult voltát bemutatva. Mondhatnánk: házastársi pozícióharc. Ki viseli a nadrágot? Kinek milyen szerep jut a házasságban? A férfi mindig könnyebben engedi át magát a duhajkodásnak, a mulatozásnak, megbontva ezzel a vidéki élet egyhangúságát – némi joggal –, de a nők – szintén némi joggal – tartják a gyeplőt, lépnek a kocsifékre, harcolnak a rend fenntartásáért. Ez esetben is a család idős női tagjai teszik ezt, de úgy, hogy a férfi büszkeségén azért ne essen komolyabb csorba. Nem is esik, egy darabig…
A történet egyszerű: Nyíri Balázs három napja mulat, mint vidéki kisbirtokos, saját kúriáján, hatalmas társasággal veszi körül és ünnepelteti magát, már a cigány is alig húzza a talpalávalót. Balázs felesége, Pólika a háziasszony szerepében kimerülten és féltékenyen figyeli férje szertelen mulatozását, udvarolgatását. Végül, megelégelvén a féktelen darvadozást és az azzal járó tékozlást, visszaköltözik az egykor őt felnevelő nénikéihez: Zsanihoz, Pepihez és Minához. Balázs persze másnap kijózanodván, belátóan utánamegy. Igyekszik megbékíteni és hazavinni feleségét, de az nem hajlik a jó szóra. Meg hát Pólika maga mögött érzi a három néni támogatását is. A helyzet mindenesetre bekeményedik, a férjúr ezért úgy dönt, hogy beköltözik a közeli kocsmába, ahol éjjel-nappal muzsikáltat a cigánnyal. Az áthallatszó tivornya persze egyre jobban borzolja a szomszédban lakó hölgyek kedélyét, ennek ellenére egyikük sem enged. A kérdés csak lassan születik meg: tovább kell civakodni, és be nem engedni a dáridózó Nyíri Balázst, vagy meg kell neki bocsátani?
Balázs így vall magáról:
„Mert átkozott természetem van nekem, Pepi néném!… Tetszik tudni, nem bírom, ha valaki ellenem mond!… Azt nem bánom én, ha becsapnak, ha az orromnál fogva vezetnek. De ha valaki kereken ellenem mond! Nahát, akkor meg vagyok veszve!… Ha a feleségem azt mondja: nem, akkor én, kezit csókolom, olyat vágok az asztalra, a teremtésit, hogy minden pohár a plafonig ugrik!”
E hatalmas virtust viszont már megengedőbb szándék követi:
„Lássa, Pepi néném, ha az az asszony ide begyünne, osztán a nyakamba ugrana, osztán megpofozna, oszt a szemembe nevetne. De jókedvvel!… Akkor én, Pepi néném, megbocsátanék neki!… Meg én!… Olyan ölbe vinném én haza a két karomon, mint a mennyországbeli angyalbárányt! Abbizony!”
Hajdú Tamás az ifjú földesúr szerepében a duhaj legénykedéstől a szerelmes ellágyulásig ezer színt mutat meg magából. Róla kedvenc nótájának első strófája is árulkodik:
„Már én nékem beborult az ég.
Elverte a búzámat a jég.
Elvitte a lovamat a végrehajtó,
Szeretőm is elszerették tőlem végül!
Nem élhetek muzsikaszó nélkül,
Nem élhetek muzsikaszó nélkül.”
A Pólikát megformáló Dedovity Tomity Dina szereti a férjét, törékenységében is erős és makacs asszonyka, de rá kell jönnie, hogy nem erővel, hanem nőiségével és hajlékonyságával veheti újra kezébe sorsa irányítását. Mert szerelemről van szó, és nem a válni vagy nem válni kérdéséről. Így lesz belőle lassan átgondoltan taktikus feleség.
A darab legizgalmasabb pontjait a három néni kacagtató jelenetei képezik. Ügyesen magukévá tudják tenni a vénlányok temperamentumát, sosem múló életerejét. A Zsanit alakító Vicei Natália a zord komikum maga. Szigorúság, merevség, méltóság, önmérséklet jellemzi, hajlíthatatlannak tűnik, egy-egy pillanatban azonban, amikor ellágyul, megérezzük, hogy a lelke mélyén ott lapul a jóság. Játéka színes és energikus. A gyakran elérzékenyülő, iszákos, jószívű, megértő, olykor zsörtölődő Pepi nénit Körmöci Petronella személyesíti meg. Bár tart nővérétől, ez nem akadályozza meg a szabályok áthágásában, meg abban sem, hogy kijátssza Zsanit a fiatalok érdekében. Az előadás egyik igencsak bájos pillére pedig a nagyothalló Mina, az elvarázsolt jó tündér, aki egyszerre bosszantja és nevetteti meg környezetét. A szerep Erdélyi Hermina jutalomjátéka. Megkapó a nénik összefogása a szerelmes házaspár kibékítéséért, ahogy egyszerűen, de bölcsen csűrik-csavarják, bonyolítják és egyengetik a konfliktus szálait, kilépve a mindennapok szürkeségéből.
Az előadás szövegpoénokkal, helyzet- és jellemkomikus elemekkel egyformán vértezett felépítmény, telis-tele jobbnál jobb karakteralakítási lehetőségekkel. Külön figyelmet érdemel még Ralbovszky Csaba Lajos bácsi szerepében és a Viktort megformáló Kovács Nemes Andor cizellált szerepformálása. Kalmár Zsuzsa Veronikája uralja a színpadot: vonzó, csábító, szertelen és gátlástalan.
Találóak és esztétikusak Csík György jelmezei, ahogy a díszlet is a történet szolgálatában áll. A színpadot beborító sárguló falevelek egy letűnt korról árulkodnak.
Virág György koreográfiája élővé varázsolja a sírva vigadást. Egyszerre idézi meg a régi nagy bálok és táncházak hangulatát. Élő zene nélkül el sem képzelhető egy ilyen mulatós, harsány produkció. Ifjabb Kucsera Géza kiváló együttese – Bíró Mátéval, Csonka Ferenccel és Cindel Norberttel – szinte kilép az előadás „falai” közül. A vérpezsdítő muzsika a szünetben sem áll le, jelezvén, hogy a vigadásnak nem lehet csak úgy egyszerűen véget vetni.
Amikor a darab rendezőjét, László Sándort az érdekli, hogy egy házasságban ki viseli a kalapot – vagy a szoknyát –, örök érvényű problémát feszeget. Létezhet-e valódi kompromisszum férfi és nő között? És hol a határ megértés és megalkuvás között? Mindenkit gondolkodásra késztetnek e kérdések. Eközben szórakozunk és nevetünk. Megállunk egy pillanatra, örülünk a találkozásnak. A színházzal valónak és a magunk közöttinek. Mert a színház jelenlét és találkozás. Akár az elmúlt időszak hiányérzetéből is megtanulhattuk ezt, miközben két dolog is magára vonhatta figyelmünket: jobb egymásra hangolódni, mint álgyőzelmek árnyékában perlekedni. A másik pedig, hogy nem élhetünk muzsikaszó nélkül!
Szereposztás:
Balázs: Hajdú Tamás
Pólika: Dedovity Tomity Dina
Zsani néni: Vicei Natália
Pepi néni: Körmöci Petronella
Mina néni: G. Erdélyi Hermina
Lajos bácsi: Ralbovszki Csaba
Biri: Magyar Zsófia
Veronika: Kalmár Zsuzsa
Viktor: Kovács Nemes Andor
Csorba: Baráth Attila
Kisvicákné: Pesitz Mónika / Grgić Nikoletta m. v.
Első uraság, Gergő: Budinčević Krisztián
Második uraság, Suhanc: Nyári Ákos
Harmadik uraság, Peták: Rókus Zoltán
Cigányok: ifj. Kucsera Géza, Bíró Máté m. v., Cindel Norbert m. v., Csonka Ferenc m. v.
Dramaturg: Brestyánszki Boros Rozi
Zenei vezető: ifj. Kucsera Géza
Koreográfus és zenei válogatás: Virág György m. v.
Díszlet- és jelmezterv: Csík György m. v.
Fényterv: Mezei Zoltán m. v.
Rendezőasszisztens: Kulhanek Edina
Súgó/ügyelő: Kocsis Valéria