A zalai származású festő, Egry József mondta a művészetről, hogy „egy műnek a való értékét csak maga a mű mondhatja el, mások csak beszélhetnek róla”. Márpedig Yasmina Reza Művészet című előadásában bizony beszélnek róla. És nem is akárhogyan! A Zentai Magyar Kamaraszínház február 27-én mutatta be a kortárs szerző szatíráját.
Yasmina Reza francia írónő kezdetben színésznőként dolgozott. A hírnevet Művészet (Art) című darabja hozta meg számára, amelyet több mint harminc nyelvre lefordítottak, és világszerte játsszák a színházak. A darabért Molière-díjjal jutalmazták. Londonban a West Enden bemutatott előadásért 1997-ben megkapta a brit Laurence Olivier-díjat, míg az eredeti előadása a Broadwayn 1998-ban a legjobb szórakoztatásért járó amerikai Tony-díjat. Az írónő sikerességét mi sem szemlélteti jobban, mint hogy egy másik darabját, Az öldöklés istenét (Le Dieu du carnage) filmvászonra vitte a híres rendező, Roman Polański. (Itt kell megjegyeznünk, hogy az ismert dráma- és regényírónak magyar felmenői is vannak, édesanyja budapesti hegedűművésznő volt.)
A Művészet című színdarab cselekménye három barátra és egy festményre épül. A cselekmény középpontjában egy kortárs műalkotás áll, egy fehér festmény fehér vonalakkal, ami rendkívül briliáns módon tölti be a szerepét, hisz heves érzelmeket vált ki a szereplőkből.
A darabban a festmény fel-feltűnik a színen, ennek ellenére mindig a középpontban marad. Vagy mégsem? A történet cselekménye során a három férfi, Marc, Serge és Yvan barátságába tekinthetünk bele, amelynek állóvizét kavicsként fodrozza a méregdrága kortárs festmény, amelyet Serge megvásárol. Mindez nem is kavarna nagy port, ám Marc szemét szúrja, hogy barátja egy vagyont adott egy olyan műalkotásért, amely tulajdonképpen csak egy fehér lap. A művészetről alkotott különböző nézőpontok hamar feszültséget okoznak kettejük között. Ebbe a konfliktusba csöppen bele Yvan, aki épp a házasságát tervezgeti hisztérikus menyasszonyával. A barátok közötti véleménykülönbség próbára teszi barátságukat, de végül – némi csellel – helyrehozzák az ellentéteiket.
A darab górcső alá veszi a művészet mibenlétének kérdését is. Az ember a közönség között ülve akaratlanul is elgondolkodik azon, hogy mitől lesz művészi a falra akasztott festmény, illetve mitől lesz számokkal kifejezhető értéke.
Tegyük fel bátran a kérdést: mi is a művészet? A mindenki által ismert esztétikai alkotótevékenység mint definíció csak egy általános meghatározása valami megfoghatatlannak, hiszen nincs egy varázslatos formulája annak, hogy mitől válik művészetté, műalkotássá valami. Minden a személyes nézőponttól függ, ami megegyezhet másokéval – ekkor közösen emeljük az adott alkotást a művészet szintjére. Illékony és megfoghatatlan dolog ez, szinte misztikus, amit megérinteni nem, csak megfigyelni lehet. Talán pont ez teszi különlegessé és igazán értékessé.
Miközben kényelmesen hátradőlve élveztem a színészi játékot, az az érzésem támadt, hogy borzalmasan éles és őszinte tükörképet mutat az előadás a nézőnek. A saját vagy a környezetünkben lévő barátságokra ismerhetünk, még ha ezt be sem merjük vallani magunknak. Viharos érzelmek jelennek meg a színpadon. A gőgtől a kétszínűségig, a haragtól a sajnálatig széles palettán köszön vissza az érzelmek sokasága. Fájóan ismerős szituációkat láthatunk, amelyek között nem is egy akad, ami igazán vicces. Persze jókat derülünk a helyzeten, de a nevetésünket megfűszerezi az a fanyar szájíz, ami abból fakad, hogy már átéltünk hasonló helyzeteket. És ezáltal hol könnyekig hatódunk, hol pedig keserédes nevetésben oldódik a feszültség.
Lassan ráeszmél a néző, hogy már rég nem kortárs műalkotásról van szó, hanem az emberi kapcsolatokról. Az előadás fondorlatosan száll egyik témáról a másikra, könyörtelen közönnyel csipegetve, boncolgatva őket. Mi is valójában a barátság? Miért van szükségem barátokra? Mi tartja össze a barátságot? Mennyit ér a barátság? Mind-mind olyan kérdések, amelyekre az előadás felhívja a figyelmünket. Remekül szemlélteti a darab az emberi kapcsolatok mibenlétét, a magának utat törő ego harcát a dominanciáért, az alá-, fölé- és mellérendelt szerepeket. Emellett szégyenlős gyerekként, szinte észrevétlenül feltűnik az őszinteség kérdése is. Lehetünk-e igazán őszinték anélkül, hogy megbántanánk másokat? Fontosabb-e az őszinteségünk, mint a barátság? Természetesen a darab megadja a válaszait a saját szereplőinek, akik erkölcsi és morális csatát vívnak egymással.
Meglepő könnyedséggel bontja ki a darab ezeket a témákat, hogy a néző ne érezze kényelmetlenül magát. Az ismerős helyzetek közelivé, a remek színészi játék és rendezés pedig kiváltképp élvezhetővé teszik az előadást. A díszlet egyszerű és visszafogott, ami kiemeli a színészi játékot, és erőteljesebbé teszi a párbeszédeket.
A végén talán választ kapunk az előadás által feszegetett kérdésekre is. És talán kiderül, hogy a festmény – ahogy a művészet sem – nem csupán fekete vagy fehér.
Yasmina Reza: Művészet; Zentai Magyar Kamaraszínház
Szereposztás: Marc: Virág György; Serge: Dévai Zoltán; Yvan: Szilágyi Áron.
Rendező: Mezei Kinga. Fordító: Bognár Róbert. Díszlet: Ondraschek Péter. Jelmez: Janovics Erika. Dramaturgiai munkatárs: Oláh Tamás.