A Desiré Nemzetközi Regionális Kortárs Színházi Fesztivál idén november 23. és 30. között várta a közönségét, azokat a nézőket, akik a kortárs színház legfrissebb és legmerészebb alkotásaira voltak kíváncsiak. A fesztivál „itt és most” mottója olyan előadásokat ígért számukra, amelyek frissességükkel az adott pillanatban születő, fülsiketítően őszinte és meghökkentően aktuális művészet által kívánják értelmezni helyzetüket és állapotukat – az egyébként csaknem értelmezhetetlen – társadalmi közegünkben.
Mielőtt az esti programok megkezdődtek volna, Urbán András, a fesztivál igazgatója köszöntőbeszédében arra emlékeztette a közönséget, hogy soraikból nemrég a Desiré Fesztivál és a Kosztolányi Dezső Színház legidősebb és alighanem egyik legkedvesebb nézője távozott, Tikvicki Josip (1919–2019). A Kortárs Galériában tartott másnap délutáni megemlékezésen pedig Tolnai Szabolcs filmrendező idézte meg Tikvicki bácsi személyét, aki alázata és nyitottsága által arra hívta fel a fiatalabb generációkhoz tartozó közönség figyelmét, hogy a művészet szeretete és tisztelete nem feltétlenül kötődik az életkorhoz.
A fesztivál színházi programját olyan előadások bemutatása foglalta keretbe, amelyeket sarkos társadalombírálatuk, szókimondó beszédmódjuk és nyíltan provokatív jellegük folytán a programsorozat művészeti és közösségi szemléletének iránymutatóiként értelmezhetünk. Merész, a kényelmetlenségig önfeltáró eszközeivel az Urbán András által rendezett két előadás alaposan kiaknázza a történelmi traumák és deviáns politikai korszakok évtizedes hatásait, amelyek máig torzító hatással vannak a közösségre és az egyes emberre is. A belgrádi Bitef Színház M.I.R.A. és a cetinjei Zetski dom Királyi Színház KAPITAL című előadásai egyaránt a Balkán régiójában élő nemzetek társadalmi megrázkódtatásait helyezik előtérbe.
A M.I.R.A. című előadás a Bitef Fesztivál és a Bitef Színház alapítójának, Mira Trailovićnak a személyét középpontba állítva járja körül a legutóbbi háborút megelőző évek zavaros eseményeit, illetve azok hatását a főszereplőre, valamint a színházra. Az öt női szereplő a színházi konformizmus és a máig lappangó nacionalizmus problémáját boncolva vetkőzteti és fosztja meg álcáitól, mítoszaitól a közönséget, önmagát, valamint Mira Trailović alakját. A test meghökkentő, olykor visszatetsző lecsupaszításával érik el, hogy a szexualitás előbb groteszkké váljon, majd megtisztuljon, és a lélek is levetkőzhesse a rátapadt történelmi mocskot. Urbán értelmezésében csak a teljes fedetlenség biztosíthatja számukra és számunkra a szellemi továbblépést. A zilált, sokszor vulgáris megfogalmazás segíti hozzá a szereplőt és a nézőt egyaránt, hogy végül a történelmi nullpontból kiindulva tiszta lappal helyezkedhessen vissza saját közegébe. A szokatlan rendezői értelmezés hatására kényszerül a néző a megszokott, langyos komfortzónájából való kilépésre, hogy rálátást kapjon a jelenlegi társadalmi és színházi közállapotokra, amelyek sajnálatosan alacsony színvonalat képviselnek.
A fesztivál programjának második produkciójaként a Párizsban alkotó koreográfus, Nacera Belaza társulatának előadása mutatkozott be a szabadkai publikum előtt. A La Cercle (A kör) című táncelőadás hangulatából érezhetően kitűnt az a törekvés, miszerint a zene, illetve a hang teljes mértékben meghatározza, sőt uralja a mozgást. Az indusztriális hangzásvilág és a törzsi jellegű lüktetés együttes erővel hozta itt létre a fokozatosan kialakuló transzállapotot, amelynek során a test mint engedelmes objektum követi a zajszerű vibrációkat. A táncosok esztétikai jelenlétének másodrendű jellege miatt a produkció olyan egységes és átütő hatást gyakorolt a közönségre, amely semmiképpen sem eredményezett semleges reakciókat. A színpadkép sejtelmes, mélytengeri hangulata a sötétségben sodródó élőlények ritmikus pulzálását idézte, ahol inkább a testek csoportos, geometriai elmozdulása vált fontossá, mint az esztétikai vagy emberi kölcsönhatások. A produkció olyan kísérletként is értelmezhető, melynek során arra derül fény, vajon milyen mértékig képes a táncos feloldódni a hang közegében, megszabadulni technikai és stílusbeli kötöttségeitől.
A szabadkai Kortárs Galéria épületében mutatták be azt a kiállítást és performance-ot, amely Nagy József világhírű koreográfus legutóbbi alkotói időszakának anyagát dolgozza fel. Nagy eddigi munkássága során a Mnémosyne (Emlékezés) című előadás az első olyan produkció, amely a pillanat művészetének, a fotográfiának ad központi szerepet, hogy a momentum és a színpadi folyamat találkozása révén születhessen kivételes művészi tartalom. A fotókiállítást Tolnai Ottó Kossuth-díjas költő és író nyitotta meg. A képek érdekessége egyebek mellett az, hogy a fotókhoz Nagy József több száz halott békát gyűjtött össze, amelyek kiszáradt, lemezszerű testükkel oly módon egészítették ki a művész kompozícióit, mint a halál pillanatában megmerevedett apró pantomimfigurák. A melléjük rendelt tárgyak által pedig egy-egy parányi jelenet, gesztus keletkezett, akár egy jól megkomponált színpadkép. A művész performance-ának helyszínéül ugyancsak egy szokatlanul kicsi, a galéria épületében felállított, húsz férőhelyes doboz szolgált, mintha maga a közönség is az apparátusban foglalt volna helyet, hogy részese lehessen a fotográfia előkészítésének. A húszperces előadás pedig éppen a műtermi előkészületeket emelte artisztikus szintre, illetve kapcsolta egybe a mozgásművészettel, hogy befejezésül valóban kattanjon a gép, és megállítva a folyamatot előtűnjön a kompozíció.
A Mezei Kinga színész, rendező által létrehozott Éjidő című előadás szintén a művészetek társítására helyezte a hangsúlyt. Pilinszky János műveinek szikár világához Mezei Erzsébet szálkás hidegtűi, Mezei Szilárd, Csiszér Viola és Márkos Albert finom zenei kísérete, Janovics Erika egyszerűségükben is különleges jelmezei és bábfigurái, valamint Ondraschek Péter kivételesen ötletes díszlete társultak. A színészek kimunkált mozgásvilága és átütő jelenléte ugyancsak nagymértékben hozzájárult az egységes színházi élmény létrejöttéhez. A rendező doktori előadása a magánnyal, számvetéssel kapcsolatos alaptémája ellenére sem keltett sivár hatást. A fesztivál programjának legtöbb produkciójával ellentétben ugyanis eszközei között nem szerepelt a provokáció vagy a vulgarizmus. Ötletes jeleneteivel és kidolgozottságával inkább egy olyan személyes világba engedett betekintést, amely a magány tematikájának elemzésével, Pilinszky poézisét felhasználva egyéni utat mutat a jelen közegében bolyongó számára. A közönség pedig ezáltal az elhagyatottsággal való szembesítés helyett inkább a vigasztalan színházi állapotok rejtett gazdagságával találkozhatott.
A Desiré Fesztivál immár az ősz legjelentősebb színházi eseményévé vált az elmúlt évek során, produkcióival, kiállításaival és egyéb programjaival mindmáig megőrizte eleven, ötletes jellegét. Az eseménysorozat látogatói így nemcsak az aktuális színházi irányokkal ismerkedhetnek, hanem mintegy közösséggé válva részesei lehetnek a jelenkori szellemi trendeknek, társaságoknak, amelyek a fesztiválnak köszönhetően a (színházi) világ legfrissebb, legkorszerűbb értelmezéseit élvezhetik.