Carlo Goldoni: A fogadósnő; Zentai Magyar Kamaraszínház, rendezte: Mészáros Tibor
A Zentai Magyar Kamaraszínház színpadán december 14-én olyan előadás bemutatására került sor, amely a nő és a férfi közötti viszony sohasem unalmas témáját helyezi középpontba és egyéni megvilágításba.
Rendezője, Mészáros Tibor már nem első ízben dolgozott a zentai színtársulat tagjaival, hiszen az előző évadban Molnár Ferenc Liliomját vitte színre velük. Az esendő és végsőkig hűséges Julika figurájának viszont éppen az ellenkezőjével találkozhatott a közönség a Lőrinc Tímea által megformált főszereplő, Mirandolina alakjában, hiszen Lőrinc erőtől sugárzó jelenléte és a fogadósnő domináns, sőt manipulatív személyisége köré épül a darab cselekménye. Mirandolina apja halála után egyedül vezeti az örökölt fogadót olyan magabiztossággal, amit csak a kivételesen erős nők mondhatnak magukénak, és persze, hogy jelleme még izgalmasabb legyen, a siker érdekében megannyi férfivendég és alkalmazott esik ravasz csapdájába. A komoly elköteleződés lehetősége viszont természetesen fel sem merül benne, ugyanis ereje és hiúsága ezt nem teszi szükségessé. Az udvarlók csupán önérzetét és vagyonát hivatottak növelni, hogy erejét még jelentősebbnek érezhesse. A nőgyűlölő lovag jelenléte csupán izgalmas kihívást jelent a számára. Valódi jellemváltozáson tehát csak a Dévai Zoltán által érzékletesen megformált Rippafratta lovag megy keresztül, aki Mirandolina fondorlatos, hízelkedő közeledésének eredményeképpen éppen abba a hibába esik, amit leginkább elkerülni igyekszik, vagyis, hogy szerelembe esve kiszolgáltatottá váljon, és kiforduljon önmagából. A két egyórás felvonás során lassan kibontakozó vonzalma a fogadósnő iránt viszont végül kissé elnagyolt értelmezést nyer, miszerint Mirandolina számára ő valóban csak egy újabb trófeát jelent.
Az előadás érdekessége, hogy a rendező által megálmodott jelzésértékű díszleten kívül nincs a színpadon egyéb berendezési tárgy, ami a hagyományos produkciók esetében hangulatteremtő funkcióval bír. A színészek ez esetben dicséretes kidolgozottsággal, pantomimszerűen érzékeltették a jelenetek szükséges kellékeit, ami által a látottak még izgalmasabbá váltak. Hasonló rendezői koncepciót sejtet az a megoldás, miszerint a színészi játék által megjelenített tárgyak hangját ugyancsak az éppen nem színen lévő művészek hozták létre sokszor komikus módon, lufi, lábas, poharak vagy hangszereik segítségével. Az előadás zenéjét szintén a színészek szolgáltatták, mintegy kisegítve egymás jeleneteit, nem kis pontosságról és odafigyelésről téve tanúbizonyságot.
A Janovics Erika által tervezett jelmezek kortárs stílusuktól függetlenül is megidézik a kosztümös előadások hangulatát, illetve a fényűzést, amely ebben az esetben a képmutatás fontos kelléke. Harsány színeikkel a ruhák mintha az egyes szereplők ostobaságát lennének hivatottak kifejezni. Általuk a mellékszereplők szinte önmaguk karikatúráivá válnak, csupán Rippafratta lovag és Mirandolina jelmezei árulkodnak viselőik kifinomult szelleméről a maguk kihívó módján.
A produkció emellett nemcsak részleteiben árulkodik a társulat összehangolt munkájáról, hanem a nézőben alapvetően azt az érzetet kelti, hogy a színészek valóban egymást érezve, egymásra figyelve hozták létre az előadást. A csapat munkáját jellemző összhang a társulat eddigi játékának is egyik legnagyobb erénye, amely nagyban hozzájárulhat a sikeres alkotási folyamatokhoz.
Szereplők:
Rippafratta lovag – Dévai Zoltán
A lovag szolgája – Papp Arnold
Forlipopoli, őrgróf – Nešić Máté
Albafiorita, gróf – Virág György
Mirandolina, fogadósnő – Lőrinc Tímea (Pataki-gyűrű díjas)
Fabrizio, a fogadó pincére – Szilágyi Áron
Ortensia, színésznő – Verebes Judit
Ének-mentor: Koncz Éva
Jelmez: Janovics Erika
Díszlet: Mészáros Tibor
Rendező: Mészáros Tibor