Semmilyen statisztikai adatot nem tudok arról, hogy az utóbbi tíz-egynéhány évben hány vajdasági magyar költözött külföldre a tanulás miatt, a könnyebb megélhetés vagy valami más reményében, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nem létezik ma olyan vajdasági magyar család, amelynek valamelyik tagja ne élne külföldön, valaki ne hiányozna a hétköznapokból, az ünnepi ebédnél. Nincs olyan család, amelyben ne tanulták volna ki a Viber, WhatsApp, Messenger, Signal vagy a Skype telefonos alkalmazások használatát annak érdekében, hogy legalább egy kicsit része maradhasson életüknek az elvándorolt rokon, barát. Ezúton jelezném, hogy a felsorolt applikációk közül a Signallal gyűlik meg a leggyakrabban a bajom, a karácsonyi, húsvéti, születésnapi családi ebédek megkeserítője nálunk. Biztosan mindenkinek ismerős a „– Hallasz? – Én hallak, és te hallasz?” beszélgetésindító rituálé.
A vARTklub csapata ezt a témát – vagyis a menni vagy maradni témáját – dolgozta fel a Maradok maradni című előadásban, melynek bemutatója még 2020 októberében volt, 2022. január 20-án pedig Szabadkán játszották, a magyar kultúra napjának alkalmából, a VM4K Csütörtök esték programsorozatának keretén belül. Itt láttam én is őket.
A vARTklub csapatának tagjai mindannyian az Újvidéki Színház társulatának színészei: Szalai Elor Emina – aki eredetileg játszott is az előadásban, október óta pedig szervezője és mindenese a társulásnak, Crnkovity Gabriella, László Judit, Ozsvár Róbert és Szalai Bence. Nem ez az első közös projektjük, de ez az első, amelyet felnőtteknek szánnak. Mindjárt a vajdasági ember gyomrába találnak vele: a hasához (is) szólnak, és bevisznek pár gyomrost is neki. Már az elején előtűnnek az otthon ízei: Cipiripi, Túró Rudi, Jaffa, Smoki – központi téma az evés, pontosabban az ételek, az ízek, hiszen azokról az emlékek jutnak eszünkbe. Mert az otthon finom és zamatos. Az előadásban pedig újra és újra felbukkan az étel mint az otthon metaforája: a zsíros vasárnapi leves, a szárma, és a néző már szinte hallja is a szívküldit a rádióban, érzi a szájában a főtt répa és rántott hús ízét. A vajdaságinak a jókat enni egyenlő az otthonnal, az ebédkészítés és evés a mi szeretetnyelvünk.
Az előadás hosszabb-rövidebb jelenetek halmaza – hagyományos cselekményszál nélkül –, melyek egymáshoz lazán kapcsolódnak, összekötő kapocs a nagyszerű zene. Az alkotók azt boncolgatják, hogy mennyire határoz meg bennünket a nyelv, hogyan viszonyulunk a szülőföldhöz – itthonról és külföldről. Olyan történeteket, élethelyzeteket láthatunk és hallhatunk, amelyek akár közhelyesnek is tűnhetnek, de sokkal inkább általánosnak mondhatók – amilyen élménybeszámolót, történetet sokan hallottunk már elvándorlótól: hogy külföldön sincs kolbászból a kerítés, hogy a gyökértelenség, a honvágy… A legmeghatóbb, leggyomrosabb jelenetek is azok, amelyek a legáltalánosabbak: a skype-oló nagymama, aki csak néha, pár percet lát a képernyő-családból, hogy itthon a kuporgatás, a legolcsóbb, a szekondhend, a kölcsönkért, hogy milyen magányos az, akinek még azt is el kell magyaráznia külföldön, hogy szilveszterkor miért a magyar himnuszt énekli, ha Szerbiából származik (mert „csak a country pljeskavica, de én pirospaprika”). Az előadás jól egyensúlyoz a helyzetkomikum, a nosztalgia és a drámai hangulat között – megnevettet és megríkat váltakozva.
A darab fő motívuma a napraforgó, amely egyrészt mezőgazdasági szempontból fontos a vajdaságiaknak, emellett, mivel a gyökérzete igen fejlett, szinte bármilyen talajban megél, jól tűri a szárazságot is. Amikor fejlődik a növény, főleg a napot keresi, azt az irányt, ahonnan a leghosszabb ideig a legtöbb napfény érheti. De mit csinál, ha napokig nem süt a nap? Akkor akár össze is csomagolhat, és kereshet olyan helyet, ahol melegebben süt rá a nap. Értjük a hasonlatot.
Az alkotók meghatározása szerint a hazáról, boldogulásról, külföldről, hiányról, nosztalgiáról mesélnek, az otthon, illetve az elmenni vagy a szülőföldön maradni témáját járják körül. Weöres Sándor Talizmán című versének egyik sora adta az előadás címét, maga a vers pedig ihletet a témára, az elhangzó szövegek irodalmi anyagokból, saját szövegekből és dokumentarista élettörténetekből állnak össze. Az alkotók szerint az előadás megpróbál nem állást foglalni, nem szájba rágni, megpróbál nevettetni, felismertetni, megpróbál szólni azokhoz, akik elmentek, de azokhoz is, akik itt maradtak. Miközben nézem az előadást, arra gondolok, hogy megvalósulhat-e a törekvésük, lehetséges-e, hogy a színház, pontosabban ebben az esetben ez az alkotói csapat ne foglaljon állást. Hiszen vajdasági magyar színészekről van szó, akik Vajdaságban élnek és alkotnak, és nekem (meg rajtam kívül 199 nézőnek) játsszák az előadást Szabadkán, ez nem lehet nem állásfoglalás. De mást jelent, ha ugyanezt Budapesten elszármazott vajdaságiaknak adják elő. Bármilyen közegben is kerül színpadra az előadás, állítás lesz, nem maradhat semleges. Ezt érzi mindenki a szabadkai közönségből is, a figyelem szinte tapintható. Előadás végén szűnni nem akaró taps, mindenkinek eszébe jutott valaki, aki hiányzik.
Egyszer azt mondta nekem a hosszú évek óta külföldön élő közelim, hogy leginkább a valahová tartozás hiányzik neki. Hát nekünk meg ő. De amikor hazajön, itthon mindig várja a húsleves meg a szárma!
Maradok maradni
Összeállította és rendezte: Crnkovity Gabriella
Játsszák: Crnkovity Gabriella, László Judit, Szalai Bence, Ozsvár Róbert
Támogatók: Fém Arts and Café, Magyar Nemzeti Tanács, EPK Alapítvány
Fotó: VM4K