„Amikor Isten hasba rúg, megszületik a gyermek.
Arra gondoltam, hogy Isten hasba rúgott és tévedett, mert angyalt akart küldeni, de kobold bújt elő. Azonban nem tévedett az Isten, mert angyalt és koboldot szánt nekem. Egy angyalt és koboldot, egymásba gabalyodó különös lények, ezektől lett két ember a fiam. Két ember. És különleges.” (Lovas Ildikó: Amikor Isten hasba rúg)
Gimnazista koromban fedeztem fel magamnak Csáth Gézát. Kosztolányit szabályosnak, lineárisnak és jól fésültnek éreztem, ehhez képest Csáth volt maga a lázadás, az irodalmi rokkendroll: polihisztor, orvos, zenekritikus, író, morfinista és – mint nemrégiben kiderült számomra – ember. Hús-vér. Naturalista-realista írásai rendkívül izgalmasnak hatottak tizenévesként, olyan meztelenül fogalmazott, minden ámítás nélkül, mint ahogy addigi olvasmányaimban senki. Az, hogy hol is volt valójában a varázsló kertje, mint valami közös, városi titkot kerestük a többiekkel.
Lovas Ildikó Amikor Isten hasba rúg című regénye az írói meghatározás, alcím szerint rekonstruálás – Csáth Géza és Brenner József újrameghatározása, új perspektívába helyezése. Ennek a regénynek a színpadi adaptációját mutatta be a Kosztolányi Dezső Színház és az Újvidéki Színház közös produkcióként, amelynek rendezője Urbán András. Az előadás újvidéki bemutatója június 8-án, a szabadkai pedig június 15-én volt.
Urbán nem először készít Lovas Ildikó regényéből előadást, a Spanyol menyasszonyt 2014-ben mutatták be a KDSZ-ben. Mindkét előadás és regény meghatározó alakja Csáth Géza, de míg a Spanyol menyasszony történetének csupán egyik szála Jónás Olga – vele együtt pedig indirekt módon Csáth –, az Amikor Isten hasba rúg kizárólag velük foglalkozik. Pontosabban Csáthtal és az ő életében fontos nőalakokkal, valamint mindannyiuk kapcsolatával: Brenner Józsefné szül. Decsy Etelkával (Csáth anyja), Csáth Gézáné szül. Jónás Olgával (a feleség) és Székely Endréné szül. Brenner Olgával (Csáth és Jónás lánya). A regényt és az előadás plakátját pedig Czér Fanni, Csáth dédunokája illusztrálta – tulajdonképpen így lesz ő a történet jelene.
Ki volt, milyen lehetett Brenner József és Csáth Géza? Ki ez a két ember, és valóban kettő-e?
A regény párbeszédes, de még inkább önvallomásos formában íródott, ezt a formát dolgozta színpadra nagyszerűen Urbán András és Góli Kornélia dramaturg. Az előadás teljes egészében szöveghű marad az eredeti műhöz, mindezt pedig olyan erős vizuális képekkel támasztják ki, amelyek az első perctől kezdve keményen hatnak – az akvárium, amely egyben az anyaméhet is szimbolizálja; a ketrec, amelybe a rúzsfoltok százával megjelölt és birtokba vett nő saját maga mászik; az őrületnek minden szürreális színpadi megjelenítése. Mindezt úgy teszi, ahogyan Urbántól várnánk, mégis sokkal mélyebben, mindenféle értelemben mellébeszélés nélkül.
Az előadás koncepciója rendhagyó: a szereplők nem élőszóban, hanem felvételről szólalnak meg, aminek két magyarázata is lehet (vagy akár több is, de nekem csak kettő jutott eszembe). Egyrészt mint belső monológok szólalnak meg, a szereplők ezáltal nincsenek verbális értelemben interakcióban, nem reflektálnak egymásra, azt halljuk, amit gondolhatnak. Másrészt pedig elidegenítés – megakadályozza, hogy a szereplők vagy még inkább a nézők érzelmi viszonyba kerüljenek a cselekménnyel, ami azért gyakran igen nagy kihívásnak bizonyul, mert – elnézést, ezt a labdát le kell ütnöm – a jelenetek mindegyike hasba rúg. Méghozzá úgy, hogy a lélegzet is eláll: szülés-születés, függőség, birtoklás, gyilkosság – mindez olyan vizuális és érzelmi erővel hat, hogy néha elfelejtek levegőt venni. Egyedül Csáth lánya (Banka Lívia) szólal meg élőszóban – ennek pedig iszonyú ereje van. Kisolga, akit szülei halála után zárdában neveltek, sokáig semmit sem tud arról, hogy ki is ő: élő és közvetlen bizonyítéka és emlékeztetője családja tragédiájának. Felnőtt korában megkapja Csáth egész életét egy bőröndben, papírokat, amelyekből megismeri apja zsenialitását és minden titkát. Majd, miután semmilyen jogi akadálya nem lesz annak, hogy bárki kiadhassa Csáth írásait, naplóbejegyzéseit, a nagyközönség számára sem marad titok az író legintimebb valója, még az sem, ami igazán senkire sem tartozna. Ez, az utolsó és élő monológ annyira bensőséges, tragikus és személyes, hogy abszolút méltó csúcspontja a cselekménynek és az előadásnak is. Banka Lívia alakítása elementáris és rétegzetten drámai. Mert arról könnyen megfeledkezünk, hogy minden, amit Csáthról gondolunk, csak valamiféle általánosított máz, ami alatt a valóság, emberi sorsok és terhek vannak.
Csáth Géza író, orvos, pszichiáter, pszichoanalitikus, zenekritikus, zeneszerző, morfinista, aki megölte feleségét és saját magát. Ezt tudtuk róla eddig, a szenzációt, a botrányt, amely közhellyé kövesedett rá, ezek az elsődleges asszociációk vele kapcsolatban, a felszín. Az előadás (és a tőle elkülöníthetetlen regény) pedig új réteget ad neki, sokkal mélyebb perspektíváját mutatja az embernek – amik végül is mindannyian vagyunk –, terhet cipelünk, önmagunk és környezetünk terhét. De miközben rájövünk a nézőtéren arra, hogy a Csáth-kép mennyivel összetettebb, sokkal árnyaltabb és valóságosabb, mint pár könnyen megjegyezhető életrajzi adat, azon gondolkodom, hogy ha adunk neki egy új lehetséges igazságot, ha újrafogalmazzuk Csáth Gézát, azzal juthatunk el a megértésig igazán. Már ha az egyáltalán ránk tartozik.
„Titkunk a miénk marad, lányunk majd betakarja, szavaink, vágyaink, szavaim, vágyaim, szavai, vágyai, amivel sújtott és én odaálltam, hogy sújtson, verjen a tekintetével, vádoljon ezerféle módon, a mi dolgunk marad.” (Lovas Ildikó: Amikor Isten hasba rúg)
Játsszák: Banka Lívia, Crnkovity Gabriella, Fülöp Tímea, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Ozsvár Róbert, Verebes Andrea
Zeneszerző: Mezei Szilárd
Dramaturg: Góli Kornélia
Díszlettervező: Urbán András
Jelmeztervező: Marina Sremac
Rendező: Urbán András